Az én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis
városunknak. Egytestvérek voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót
Antal volt a becsületes neve. De a fiatalabbat csak Fukar Tótnak, az öregebbet
csak Sebaj Tótnak nevezte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a
kanárimadárnak is szemenkint olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot meg azért
hívták így, mert ha szegény ember panaszolta neki a baját, azt mind azzal
vigasztalta meg:
- Sebaj, barátom, neked is van, amíg nékem ad az
Isten!
Soha tőle hiába nem kért senki. De még kérni sem
kellett tőle, mert ha hírét hallotta valaki bajának, maga sietett oda a
segítséggel:
- Sebaj, atyámfia, megtámasztlak én addig, amíg a
magad lábán meg bírsz állni.
De két határban nem beszéltek az emberek Sebaj Tótról,
csak kalaplevéve.
Egyszer Fütyű cigány is azzal állít be hozzá, hogy nem
kerülközne-e az ő számára valami viseltes kalap a padláson.
- Minek az neked, te Fütyű? - mosolyodott el
Antal úr. - Hiszen nem tűri a te bozontod a kalapot.
- Oka van annak, kérem sépen - hunyorgott Fütyű.
- Ségyellem, hogy azs egés város kösön azs úrnak, csak én nem kösönhetek, mert
mán hús estendeje elvesejtettem a kalapomat.
- Sebaj, Fütyű - nevetett Antal úr, s a kalaptól
a csizmáig úgy kiruházta Fütyűt, hogy grófnak is elmehetett volna, ha jobb
dolga nem akad.
Fukar Tót Gáspár azonban mindig megcsóválta a kevély
fejét, mikor az effajta hírek fülébe jutottak.
- Azt mondom én, nagy baj lesz még ebből a sok
sebajból.
S az lett abból csakugyan, hogy Tót Antal úr egyszer
hiába nyúlt a ládafiába, mikor a felvégi szegénysoron kutat akart fúratni az
iskola udvarán.
- Sebaj, no - vigasztalta magát -, van Gáspár
öcsémnek annyi pénze, hogy olvasni se győzi.
Volt annak annyi, hogy lapáttal mérte aranyát,
szakajtóval a bankót. Nem is mondta a bátyjának, hogy nem ad, inkább azt
mondta, ad, de nem adja ingyen.
- Adok pénzt, bátya, ha nekem adod a bodomi rétet
- szegezte testvérére hideg nézésű szemét.
- Sebaj, no - csapott a tenyerébe Antal úr, s
másnap már furatta a szegények kútját.
Iskolát, kórházat építtetett, éheseket etetett,
rongyosokat ruházott, s lassankint minden pénzét elsebajozta a jó szívével.
Föld, erdő, szőlő, minden a fukar Tót kezére került.
Sebaj Tótnak nem maradt egyebe, csak egy kis háza, meg ennek a végében egy nagy
körtefája.
- Sebaj - mosolygott a jó ember -, megtalálnak
engem a szegényeim a körtefám alatt is.
S úgy is lett, mert azt még a legínségesebb
esztendőben is mindig lehúzta a piros képű csengettyűkörte. Vándor, gyerek,
koldus az alól el nem ment éhesen, s Antal úr együtt bólogatott a nevető
körtékkel:
- Úgy bizony, ezt a fát a szegényeknek meg a
gyerekeknek hagyom, ha engem betakarítanak az Isten csűribe.
S végigsimogatta tekintetével az öreg fát, mintha csak
azt mondta volna neki:
- Aztán gondját viseld ám a szegényeimnek, akiket
rád hagyok örökségbe!
S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának is, mert az
öreg fa nagyon búsan csörgette meg az ágait, mikor a Nekopogi kovács özvegye
állt alája nagy jajszóval:
- Nagy bajban vagyok, lelkem. Elvitte a
tehénkémet zálogba Gáspár tekintetes úr. Mi lesz most már belőlem?
- Sebaj, lelkem - szaladt ki Antal úr száján a
szó, de aztán megzavarodva nézett körül, hogyan is segíthetne ő ezen az isten
szegényén, mikor egyebe sincs már egy körtefánál! S azt is elszánta már a
szegényeinek!
- Sebaj, lelkem! - villant fel újra az öreg úr
két szeme. Aztán elballagott az öccséhez. Az akkor is pénzt olvasgatott, s
ahogy a bátyját meglátta, mérgesen taszította be a fiókot.
- Magam is szegény vagyok!
- Sebaj - könyökölt az asztalra Antal úr -, annyi pénzed
csak van, hogy a körtefámat megveheted?
Fukar Tót Gáspár mohón kapott a szón. Amúgy is régen
szúrta a szemét, hogy a bátyja a város minden szegényét odacsődítette a fája
alá.
- Nem is kell érte pénz - folytatta Antal úr -
Visszaadod a Kovácsné tehénkéjét, s tied a körtefa.
- Nem bánom, de őszre kivágatom - mondta mogorván
az öcs.
- Sebaj - szaladtak mosolyba Antal úr arcán a
ráncok -, de van egy kikötésem. Ha előbb találnék meghalni, mint a fám,
temessetek el velem a síromba egy kosárka körtét. Legalább annyit szeretnék
megmenteni a vagyonomból.
- Hóbortos volt világéletében - nézett Gáspár úr
a bátyja után.
Az pedig olyan vígan kocogott haza a körtefájához,
ahogy más ember a családjához szokott.
Odaült alája, végigcirógatta a törzsét, súgott-búgott
neki. S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának, mert annak minden levele
csörgött-zörgött egész éjszaka, pedig a szél se fújta.
Mit beszélgetett az öreg fa meg az öreg ember, ki
tudná azt? Csak az biztos, hogy Sebaj Tót Antal föl nem ébredt többet, ahogy
azon az éjszakán elaludt a fája alatt.
De kedves, szelíd arcán mosoly gyanánt futott végig a
napsugár, mikor odatették ravatalára a kosárka körtét. S mintha a körték piros
arca is mosolygott volna:
- Ne félj, megtartjuk, amit fogadtunk!
S bizony megtartották. Gáspár úr hiába vágatta ki
másnap az öreg körtefát, a bátyja emlékét nem vághatta ki vele az emberek
szívéből.
Az eltemetett körték kikeltek, megeredtek, s a
temetőben ma is Antal úrnak van a legszebb síremléke. A behorpadt sír felett
kicsiny körtefaerdő zúgatja lombjait; mikor a gyümölcsével szomját oltja a
vándor, vagy a futkározó gyerek, vagy az égi madár, olyankor mindig vidáman
suhan át a szellő a fák koronáján:
- Ugye hogy a síromban is gondjukat viselem a
szegényeimnek?
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
