Arany János - BUDA HALÁLA

BUDA HALÁLA

Hún-rege

1863

Jelige:

(Ethela) Budam fratrem suum
manibus propriis interfecit... eo
quod... metas inter fratres stabilitas
transgressus fuerit dominando.

Sim. de Keza Chron. Hung.

Első ének

Buda király megosztja öccsével[1] az uralkodást

Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt irva találtam.

Már Keveházába[2] Bendeguz megtére,
Rof[3] is oda szállott, jó Buda testvére;
Most Buda országol (mert ő vala közbül)
Atyja örökségén három fia közzül.

Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,
Sátora egy dombon kék égre szökellett;
Ez vala a város, ez Buda királyi
Lakhelye, faművü sátor-palotái.

Nem szorul e város tetemes falakra,
Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;
Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,
Nem a pulyaságnak biztos menedékül.

Tündér palotának bizonyára hinnéd,
Melyet a fuvó szél tovalehel innét;
Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,
Tornyosan áll s cifrán: a puszta virága.

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szeliden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,
Áldozni, tanácsba, összehivá őket;
Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban
A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.

Ott vala, ím, öccse Etele királyfi,
Bendeguz atyjoknak éltes daliái:
Régi Szalárd, Bulcsu; - Torda öreg-táltos,
Szömöre a kádár és a gyula Álmos.

Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;
Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,
Tisztessége vagyon, de magát alázza,
Hódoló mosolynak arcát lepi mázza.

Hogy mind begyülének, ezek és a többi,
Hún ágak apái, hún seregek főbbi:
Fényével a homlok mind szegül Budára;
Ő pedig ily szókat vészen ajakára:

„Az öreg Istennek adassék tisztelet,
Ki hadszekerén jár magas felhők felett,
Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,
Jókra viszont jót ád két teli markával.

„Tanácsot az ember bízva mikép leljen?
Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?...
Ide-oda lelkét úgy verdesi baj, gond,
Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.

„Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;
Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?
Nyilat is ellőjük - mindennapi példa -
Szél veri utjából, nem jut soha célba.

„Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,
Hagyja előbb fékkel igazítni száját;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tüznek-víznek, lehajítja végre.

„Egyet tudok, ami, emberi dologban,
Hogy sükere légyen, teheti legjobban:
Józan okos mérték. Ez folyamok partja,
Mely rohanó tettek árját visszatartja.

„Mértékre a kalmár javait emelvén,
Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;
Mértékkel a bíró feleket juháztat,
Közöli a vágást, engedve hibáztat.

„Ott az egyenesség, ott pihen a béke,
Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;
Két összefolyó viz háborogva indul
Mig szinbe verődik - ám csöndes azontul.

„Emberem az ember, ki, midőn vendégem,
Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;
Ami nem árt, éli; ami fölös, hagyja:
Tisztes öregségben az lész neme atyja.

„Engem is oly szózat - Isten szava - inte,
Nem most, de szünetlen, és már eleinte:
Királyi hatalmam választani ketté;
A régi tanács, ím, most serdüle tetté.

„Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom,
Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Biró ha itélnék, kalmár noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

„Nem csökken az által húnok birodalma,
Hogy kétfelé oszlik tetején hatalma;
Még terebélyesebb a fa, ha két águ,
Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.

„Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,
Etele öcsémet királyul köszöntöm;
Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,
Így, tartani egymást, két suly elegendő.

„Nem gondolom azzal fénynek apadását:
Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;
Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,
Sőt ragyog a kettő még teljesb világgal.

„Én a sokaságot birni tudom békén,
Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén...
Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca;
Isten a jó tettet jóval koronázza!” -

Így szólva, felállott, s derekáról Buda
Nyujtá dali kardját Etelének oda.
Helybenhagyák ott mind bölcs szavait, tettét,
Mivel öccsét nála jobban is szerették.

Akkoron áldozni, vér-esküre mentek
Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;
Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,
Feltűzve a szent kard legtetején volt már.

Onnan imás szókkal ősz Torda levette,
Előbb Buda karján ereit pedzette,
Aztán Etelének szögzé hegye fényét,
Vére ugyan verte a gyula edényét.

Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,
Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő, -
Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,
Onnan, hol az oltár szent állati ettek.

Kardját az öreg pap kés módra fonákul
Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,
Messze kirántotta szablyával a vérét;
Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.

Összerogyott a ló. Most a garaboncok[4]
- Mint keselyü had gyűl taglani új koncot -
Bőrét lefeszíték, johait[5] fölmetszék,
Nézi a nézőknek[6] oltárra helyezték.

Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre
Isten igazságát nem látta előre:
Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,
Még a maradék is gyászolva siratja.

Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,
Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;
Körben-karikában zendült magas ének,
Gerjedve hatalmas tülkök felelének.

Színborral edényét Szömöre oszlatta,
Izlelni előbb is Buda hősnek adta;
Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;
Ő pedig így kezdé, poharát emelvén:

„Had ura, ím hallj szót, kinek neved ISTEN!
Igaz nekem úgy légy, mint igazán eskem:
Hogy e mai szertől soha el nem állok;
Etele öcsémmel visszát nem csinálok.”

Serleg telijéből most oltárra önte,
Lenditve kicsínyég, társára köszönte:
S ivott valamicskét. Öccse azonképen
A nagy örök esküt imádkozta szépen:

„Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!
Soha te ne segélj, ha cselekszem ollyat,
Hogy e mai szertől valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.”

Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,
Mind a maradékot oltárra zuhintá;
Sercegve a zsarát füstöt vete tőle,
Vészharagos lángok csaptak ki belőle.

Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,
Fordultak az elmék vidor áldomásra:
Éjfélig örömmel ittanak és ettek,
Hogy Buda és öccse ilyen osztályt tettek.

Második ének

Detre tanácsa

Másnap az esztendő tavaszi reggele
Jó hún daliákra mámorosan kele;
Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:
Benn küzd vala köddel az elme világa.

Künn már az arany nap sugarát elönti,
Mint páva ha büszkén toluit berzenti;
Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,
Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.

Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,
Messzire a látás föl nem akad benne,
Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,
Csillan imitt-amott repeső bogárral.

Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,
Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül:
Az arany idő is neki halott-sárga,
Visszás neki Isten gyönyörű világa.

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marcona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki amit tett, bánja ha mit nem tett:
Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. -

Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,
Reggeli szokásból, kora üdvözletre;
Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:
Okosan kérdezte ura egészségét.

Azután elkezdi, szót szóra felelvén:
„Terem a bölcs ige koros ember nyelvén:
De, ki állandóan be is váltja tettel,
Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.

„Tegnap a mérséket ételben italban
Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:
De ma fejed bánja, csikorogsz utána,
S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.

„Megkövetem arról királyi személyed,
Szabadon szólásom gonoszra ne véljed;
Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:
Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.

„Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén
A nagy csata megvolt, Cezumornál szintén:
Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;
Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.

„Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,
Gyűlöltem, a hunnak ha nevét is hallom;
Tűz-víz e világon nem oly eskütt ellen,
Mint vala hún és gót egymás faja ellen.

„Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harcot,
Völgyébe ledönténk sok barna hun arcot,
Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:
Még egyre világolt szász Detre acéla.

„Akkor megütének újfent Cezumornál,
Bendeguz alátört Hunbérc ködös ormán,
Nyila itt van most is, csontomba temetve:
Azóta nevem lön: vashomloku Detre.

„Birkoztam atyáddal erejim fogytáig,
Vérem apadtáig, inam szakadtáig;
Végre kezét nyujtá, ő az acél marku;
Tetszett énnekem a becsületes alku.

„Nem adott el rabbá hadi szolgaképen,
Kótyára hunok közt nem ereszté népem:
Udvara közzé vőn fejedelmi sorral,
Szolgálni tanáccsal engede és karral.

„S a honja-veszett nép, régi szabad gótok -
No hisz’ az is megvan, no hisz’ az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.

„Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?
Míg birtam, erővel, - míg lehelek, szóval?
Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta
Vén Detre tanácsát; soha meg se’ bánta.

„Néked is azt mondom (terhedre ne essék):
Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;
Mert valamint józan szavaid eletted:
Olyan vala tegnap az a másik tetted.

„Mértékre imbolygott a beszéded rudja,
De, amit cselekvél, dőre, hebehurgya;
Nyilad is ellőtted, vaktába’, sebessen;
Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.

„Micsoda tanács ez - ember ilyet halljon! -
Az egy birodalom két főt hogy uraljon?
Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből?
Soha, soha nem költ józan okos észből!

„Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?
Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?
Két tőrnek is, úgy-e nem elég egy hüvely? -
Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?

„Tagot is embernek párjával az isten,
Ada csupán egy főt, urrá egész testen;
Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,
Méhraj is indul csak egy anya röptére.

„Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,
Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;
Neked irott könyv is hazudik rovásra,[7]
Hiú mesemondó az üdők tanácsa.

„Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté:
Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?
Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána
Egy helyet egyenkint megűltek utána.

„Így Apos, így Zombor s valamennyi előd
Zengő szavu dalban forog a nép előtt;
Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:
Egyedűl birá mind hunok országát az.

„De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)
Megfelezéd tegnap királyi személyed:
Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:
Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.

„Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló:
De nyugtalan, ádáz, mint harci szilaj ló:
Az is megural, ha bátran töri féked;
De ha kezed gyönge, nekivadúl s véged.

„Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból -
Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból;
Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar,
Engeszteli önként becses marháival.

„Megfogyatád önkint hatalmad egészét,
Hogy a fele’ árán megváltsd fele-részét:
Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód:
Feljött az erős nap, halványodik a hold.

„Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit:
De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt:
Ne adja tanulnod a temagad kárán:
De, ha áldozat kell, te leszesz a bárány.

„Engem a nagy vénség tart egyedül búra,
Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja;
Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög:
De, ami veszendő, nem fordithatom meg.” -

Így zárta beszédét fejedelmi Detre.
Soká Buda nem lelt ép szót feleletre;
Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna:
Verte vadul szívét az ijedség szárnya.

Végre süket hangon, mely kétfele vásott:
„Mit tegyek?... ím késő, - mondotta, - tanácsod;
Sok is a bánatra, de kevés a tettre.”
Most közelébb hajlott Berni okos Detre.

„Őrizd magad, úgymond, Etele hirétül:
Azzal Buda romlik, ha Etele épül,
S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének,
Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének.

„Őrizd magad attól, gyenge szived’ lássa;
Félelem a gőgnek itató forrása,
Azzal veri szomját, növeli ártalmát;
Míg bátor eszesség letöri a szarvát.

„Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te:
No hát ne legyen több, vigyázz elejénte.
Színig ugyan tartja folyamot is partja:
De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.

„Két férfi birokban egyenlőn vetekszik:
Nehezen kél aki egyszer alul fekszik;
És hegy tetejéről a kő ha megindul,
Le az aljig oztán nem áll meg azontul.

„No hát eleinte szemesen ügyeljed,
Hogy el ne szorítsa közös ülőhelyed,
Mert savanyú lesz majd ülni kicsiny szélen,
S visszakapaszkodni földre-bukó félen.

„Atyafi jóságból, puha békességből,
Oda ne is engedj semmit a tiédből;
Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva,
Félrerug a másik, noha nem akarja.

„Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal -
De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal;
Viszi saját kénye, rohanó dagálya:
Mintha szelet fogván megered a gálya.

„Ím eleget mondék. Te fogadd tanácsom.
Tartok, nehogy itten Etele meglásson.
Szeretem én őt is: de Budát meg féltem,
Mert messzire látó öreg időt éltem.”

Ily szóval az agg hős elmene dolgára,
Hagyván Buda lelkét hánykódni magára;
S hánykódik vala ez, mint habon a csónak,
Forgatván elejét és végit a szónak.

Harmadik ének

A tanács visszája

Még Budaszálláson Etele is múlat,
Ott tartja vigasság és rokon indúlat;
Buda egyik legszebb palotáját lakja;
Nem is igen készül haza Etellakra.

Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,
Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,
Szeretetből írja; szeretetből küldi,
Szerető kivánság gondolata szűli.

Irja Ildikónak, Aladár anyjának,
Valamennyi között első asszonyának:
Udvara díszével fejedelmi társa
Vígadni siessen, föl Budaszállásra.

Buda neje, Gyöngyvér,[8] is sürgeti jöttét,
Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;
Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,
S messzi van egymástól lobogó szerelmek.

Íme az esztendő tavaszi zöld szinben
Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;
Etelének is most esztendeje fordul:
Tavasza megnyílott, szíve-teje csordul.

Örömáldomásra, írja, hogy evégett
Fölveri hadastul az egész hun népet,
Veri elébb vadra, aztán lakomára:
Hová édes társát szerelemmel várja.

Sátora nyitjánál most álla meg épen
S örül Detre vitéz, leli jó kedvében;
Görbe szikár testét kardon alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes ésszel fonja.

„Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,
Barna piros szinben a férfiu épség
Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:
Jó kedve az ollyat soha el ne hagyja.

„De az öregember csak tövis az ágon,
Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,
Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;
Érzi, hogy oly vendég, kit senkise’ maraszt.

„Engem is itt únnak - érzem, tova hínak:
Örömest lennék már vendége Odinnak.[9]
Vada húsát enném, méhsört vele innám,
Háza előtt a bajt ifiodva vínám.

„De talán engem már itt feled a Norna,[10]
Velem egyívásu senki nem él korra;
Fiaim a harcban, kedves unokáim
Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.

„Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.
Lettem magam ujra másodszori gyermek;
Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:
Nézem a világot elfolyni felettem.

„Karom agg; de látni; azt eleget látok:
Sokat ami volt már; keveset ujságot;
Mert nem is új nékem e világon semmi,
Kire más példát ne tudjak elővenni.

„Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra
Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:
De az ember dolga soha nem állandó,
Keze-műve pusztúl, maga is halandó.

„Láttam hiu voltát emberi dolognak,
Hamari felhágtát, hamar estét soknak;
Királyok elestét, birodalmak vesztét;
Diadallal kezdték, cudarul végezték.

„Láttam arany béke zavaros bomlását,
Mialatt még isszuk vala áldomását:
Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!...
Vértől csurog a nép eskü-tevő jobbja.

„Igazat én láttam fordulni hamisra,
Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;
Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,
Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.

„Atyafivér vízzé, sőt epe-méreggé
Hogy változik által, ezt látom örökké;
Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:
Őrizd magadat te a fülbesugóktól.

„Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,
Vékony repedésbe feszíti az éket,
Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:
No tehát őrizkedj’ afféle beszédtül.

„Budának is én ezt mondom vala szinte,
Mert nálad idősebb, nem is oly öszinte:
Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,
Egy kicsi szellőre talpig összerendül.

„Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,
Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;
Gondja vadul víraszt a derekabb társon;
Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.

„Dícsérnek előtte: neki már az is seb;
Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;
Csak azon fojtódik, csak azon evődik:
Híred szele, füstjét leveri a földig.

„Nem sejted-e már is Buda elváltoztát,
Mióta királyul fényét vele osztád?
Szeme rézsut pillog; húzza magát vissza
Még a vidám bort is hallgatagon issza.

„Neved árnyékát ő azelőtt is félte:
Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,
Gyermekkorod óta, hogy az első haddal
Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal.

„Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,
Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,
Sokan emlegetnek, szeretve szeretnek;
Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.

„Szeme-fénye másnak, az övében szálka,
Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:
Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,
Féltiben a félőst tette nagyobb rosszá.

„Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?
Pécére ki szabja levegő határát?
Fényt hova és meddig a nap is árasszon? -
Az menjen, uralmot, birodalmat osszon!

„Nem is a szeretet, atyafi szent hűség -
Szülte csupán tettét puha kislelkűség:
Ha nem teszi is fél, ha teszi is bánja:
Ujját lemetélvén, most visszakivánja.

„Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné,
Lettet azonban már ki tehet létlenné? -
Ezért szive búval, teli sok gyanúval,
Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se’ fúvall.

„Tudom szeretetben hozzá te vagy édes;
Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;
Szavad is már eskü: hát még hited oztán!
Nem változik elméd Buda elváltoztán.

„De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad;
Hamarább ennél az emberi indúlat;
Kivált ha örökké: »Buda így, úgy...« hallod:
Isten maga volnál, mégis megsokallod.

„Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,
Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól;
Buda szavát hordja, maga is megtoldja:
Mit összekötétek, sima kézzel oldja.

„Akarsz Buda hőssel meglenni királyul,
Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:
Nem fér soha vele az egész Etele;
Ami valál eddig, légy ezután fele.

„Ami dicső és jó, azt közösen osszad,
Egyedül te inkább elbirod a rosszat;
Igy vele tán megférsz urasága székén,
Bár senyved a nagy szív a türelem fékén.” -

Szóla; de bölcs ésszel Detre bolondul járt;
Etele arcától megszörnyede mindjárt:
Szeme a villámot kegyetlenül ontja,
Maga fojtott szóval fenyegetve mondja:

„Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.

„Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:
Úgy verd ezután is közibünk az éket,
Palotám küszöbjén úgy lássalak itten:
Hogy szörnyű halált halsz. Meglesz, bizony Isten.”

Össze az agg ember rogya két térdére,
Kegyelmet urától szava miatt kére,
Csókolta ruháját, bő köntöse alját,
Könnyel potyogtatta bársonyos aszalyját.[11]

Hogy ő nem akarta, nem is úgy gondolta,
Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;
Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,
S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.

Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne -
Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:
Volt-e hunok iránt ő valaha rosszal,
Tettben avagy szóban valamely gonosszal.

Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.
Megesett nagy lelke bátor Etelének,
Haragja lohadton meglohada, s fenkölt
Szive nem tűrhette az alant fetrengőt.

„Állj fel, öreg - mondta, lábára segélvén -
Megvertelek, ugy-e, fene szókkal élvén?
Nem bántalak immár. Eredj tova bátran:
Nincs tiltva előtted ezután se’ sátram.

„Buda vérem felől amit eléhoztál,
Abba’ lehet jó is: nyűgös az ily osztály;
De, ha magát győzvén az erősebb enged...
Mondom, öreg, nincs mért úgy félteni minket.”

Ezzel ereszté el a szászt nagy Etele.
Eszébe jutott most Ildikó levele,
Köti hún-kötéssel[12] cifra selyem tokját,
Maga és az asszony tudja csupán bogját.

Köti óhajtással. - Detre pedig mégyen,
Sárga fakó színét tüzeli a szégyen:
„Gőgös Etel, jó, jó! Ha nehezen, mégis” -
Dörmögte magában: „lám bent van az ék is!”

Negyedik ének

A vadászat

Parancsol a húnok ifiabb királya;
Kard az egész földet véresen bejárja:
Fegyverviselő nép mindenki felüljön,
Buda szállására, hadi szerbe gyüljön.

S indul az ádáz kard, mintha tüzes villám;
Karikáit a hír hányja, mikép hullám;
Adja tovább a jelt, ki belátja távol:
Viszi lovas ember, az is lóhalálbol.

Mint rengetegen fut zaja robbanásnak,
Veti tovább erdő, bérc, öböl egymásnak,
Itt elhal, odább még csak azután gerjed:
Tanyára tanyáról a hír szava terjed.

Egy nap elég, kettő - de bizonnyal három,
Hogy kint legyen a kard a messze határon;
Körül a szomszédság valamennyi reszket:
Vajh, kire a szörnyűk mostan fegyverkeztek!

Ámde húnok földjén meleg öröm pezsdül,
Felzajlik az élet, mely pang vala restül;
Mint reggeli hűs víz tunya álmos arcra:
Oly léleküdítő e kiáltás: harcra!

Ott régi kaland jut eszibe a vénnek,
Melyet maga is már feledett s az ének;
Holt sebhely is érez idő változásán;
Emlékezet újul hadi hír hallásán.

Ott férfi nyugodtan lát hadi készséghez,
Szól komolyan, ritkán, annál többet végez,
Paripát fényessé, fegyverit élessé,
Teszi sok szerszámát nagy rettenetessé.

De a fiatalság, mely harcra szokatlan,
Békés Buda évin nőtt fel tanulatlan,
Mint büszke csikó-mén, ha ereszti jászol,
Tör, ront, szalad, ugrál, ide-oda gázol.

Otthon a fehérnép sem dolga-felejtő,
Sürög a kezében tarka szinű fejtő,
Hímzi ura szűrjét, szép tiszta ruháit:
Titkon eped, könnyez, férje után áhit.

Még a gyermek is mind háborukat majmol,
Nádparipán nyillal, kelevézzel bajmol,
Kard, paizs a játék; vele alszik, ébred; -
Így felabajgatta Etele a népet.

S már Budaszállásán gyűl a sereg össze,
Körül a sík pusztát lepi sűrün, messze;
Annyi hegyes sátor terem a friss zöldben,
Mennyi vakond-túrás nincs puha mezőben.

Kin hogy Buda bajnok körül eltekintett,
Meddig szeme látta, be se’ látta mindet:
Jobbra fejét s balra komolyan hintálván,
Mond az öreg szásznak, vele együtt állván:

„Én nem tudom, e nép mire gyűl mostanság,
Avvagy mire véljem Etele parancsát:
Tudtomra körösleg vagyon áldott béke,
Nincsen is a húnnak sehol ellensége.

„Másképp se javallom, igazat megvallván,
Mert enyim a pálca, most, béke uralmán,
Népemet a nyájtól zaklatja hiába,
Elegyíti harcát békém poharába.

„De micsoda harc ez, mely vakon így lázad?
Gondolom, ez játék; afféle vadászat;
Mint öreg embertől hallani még hellyel,
Hogy apáink néha éltek ilyen csellel.

„Hanem attól tartok, ő teszi, ő bánja:
Másszor a had nem gyűl, ha megint kivánja,
Akkor se’, ha fegyver igazán kell majdan;
Így Etele csúfra maga marad bajban.”

Erre az ősz Detre: „No no! - halkan inti,
Tudja öcséd mit tesz; hogy kedve szerinti
A népnek ez ujság; s gyülekezvén hadra,
Örömestebb fordul lakomára, vadra.

„Nem csoda, e játék ha neked nem tetsző,
Meglásd, mire vége, milyen ember lessz ő;
És te magad kérded: »Buda király hol van?
Csak üres árnyékát taposom a porban«.”

Ily szócsere lőn ott. Hanem Etelének
Mi gondja ezekre s valamit beszélnek;
Ő kora hajnaltól paripán ül estig,
Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.

Hadait fárasztja, töri a mezőben,
Déli napon úgy, mint viharos időben,
Ő maga legtöbbet ázik, alél, fárad,
Hosszú sovány böjtben szomju inye szárad.

Rendeli a népet zászlókba nemenkint,
Külön ismét osztja, szedi fegyverenkint;
Hét nemet így állat, régi szokást nézve,
Mind a hetet oztán szeli több uj részre.

Sereg ott seregből csapatonkint válik,
Dárdavetőt, íjászt külön egybeállit,
Lovagot külön csap kaszás szekerektől,
Vár-bakoló eszközt másféle szerektől.

Kürtszóval egész nap gyors rendre kapatja:
Kiki szabott helyét mint nyil odahagyja,
S vissza megint fusson egy bizonyos jelre;
Zavaros bomlásból rend legyen egyszerre.

Kürtölteti: „nemre!” akkor a nép oszlik,
Hét nagy egész törzsbe, neme szerint, foszlik;
Kürtölteti: „hadra!” - ekkor az egyféle
Fegyver külön indul maga tett helyére.

Mint olaj a víztől, bár összevegyítnék;
Elvál, maga társát felkeresi mindég:
Úgy Etel is bármint seregét zavarja,
Helyre legottan gyűl, mihelyest akarja.

S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztő
Más rendbe varázsol, ha lecsap a vessző:
Etele azonkép hadai forgását,
Keze intésével intézi varázsát.

Néha ugyan történt, hogy - mint anya végett
Egyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, -
Valaki nem lelte, hol az ő állása:
Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!

Van úgy, az egész nép, mint vert had, elomlik,
Száguldva mezőben szanaszét iramlik:
De, mikép nagy foltja sereges madárnak;
Mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak.

Van, hogy egész tábor kapu módra fordul,
Minden csapat éllel meredez a sorbul;
Mint gyermeki játék - csürcsavarintóban,
Sarkon forog egy vég, más szilaj ugróban.

S valamint jó béres kezében az ostor:
Megkanyarul hosszan néha egész had-sor,
Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan:
Megérzi bizonnyal, kire majd ez csattan.

Igy a király napról sergét töri napra;
Néha meg álmából éjjel veri talpra,
Esteli éhomra falatozván máskor,
Megriad a kürtszó, első harapáskor.

De, ha nehéz munkán sanyarta eléggé,
Hagy pihenőt közben; becsüli vendéggé,
Bő hússal üdíti, jókedvü itallal:
Ki gondol ilyenkor testi viadallal!

Sok legelő nyáját terelik a pusztán:
Ha levágnak egyet, jő második oztán;
Így rendre gulyáit a nagy sereg éli,
Ura gazdagságát jóllakva dicséri.

Nem is emlegettek ott egyebet nála,
Etele a húnok igazi királya;
A legutolsó is érzi magát jobbnak:
Etele nagyságán gondolja nagyobbnak.

Büszkén valamennyi érzi a hún ember:
Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. -
Így Etelét, mondom, sokat emlegették;
Buda király meghalt, tán el is temették.

És bizony akkor már csak Etelén álla,
Maradni a népnek egyedül királya:
De hite nem szellő, s nem nyil, melyet ellő;
Jó Buda bátyjához szereteti kellő.

Azért mikor a nép immár keze alatt
Betanult eléggé, mint a parancsolat,
Hadait állásban hagyja kivül rendén,
Maga szól Budának, palotába menvén:

„Bátya, ne vedd tőlem e hadi cselt zokon!
Titkomat elzárni vala méltó okom;
Amit adál kardot, néztem, ugyan jó-e?
Megforgattam, ugyan harcolni való-e?

„Jól vág. De te mostan jövel és szemléljed,
Mutasd a seregnek királyi személyed;
Háboru nincs, mondjad, de vadászat s béke:
Teli nemes vaddal a Mátra vidéke.”

Szóla, erős kézben melegitve jobbját.
Elméje Budának hányta ezen habját,
Nem tudta, mitévő legyen e dologgal?
Míg Detre kacsintva vágott neki loppal.

Akkor pedig öccsét bízván megölelte,
Szeme könnybe lábadt, repesett a lelke;
Sátor elé mindjárt vezeték fő ménjét,
Mutatta hadának királyi személyét.

Egyszer a had s kétszer Buda szaván forga,
(Öccse, mi jelt adjon, sugván neki sorba’);
Seregek bomlását szemlélte csodával,
Mellyet maga intéz jeladó jobbjával.

És nézni tovább még volna talán kedve:
Hanem abbahagyta, csúful megijedve,
Mikor, vele szemben, megeresztett kantár,
S hegyezett kopjával, tör vala egy dandár.

Négy lépésre a had, mint szikla, megállott;
De Buda lelkében gyanu felvillámlott,
S megfutna bizonnyal, ha Etel nem tartja,
Maga is ott állván, s mosolyogván rajta.

Mégsem vala kedve játszani több harcot,
Szégyelte is ezt az iménti kudarcot;
Fenszóval a béke örömét tudatta,
Szájába miképen Etele hős adta.

Hallván pedig a nép hirtelen a békét,
S hajtani hogy meg kell a Mátra vidékét:
Elkezde hadastól ujjongva nevetni,
Etelét ujjongva hosszasan éltetni.

Egy szörnyű kiáltás lőn az egész tábor,
Még a siket föld is rendült bele távol,
Meghallotta nevét az is új urának
Etele, Etele, Etele királynak.

Ő pedig áldozván lakomát a haddal,
Másnap elindítá kora pitymalattal,
Merre felé a Bükk borul és a Mátra -
Hanem e beszédből marad is még hátra.

Ötödik ének

Folytatás

Ildikó azonban feljöve, mint hajnal,
Rózsa teljes képpel, szőke arany hajjal;
Jöve napkeletről, hol a hajnal támad;
Fénye, vidámsága Etele urának.

Lágy hintaja himbál szelid paripákon,
Maga henyél selymes, dagadó párnákon;
Mellette a kasban, Aladár ficánkol,
Atyja-felé örvend, szeme, arca lángol.

Két felül a hintón s két sorral utána
Léptet az udvarnak száz-száz deli lyánya;
Földet söpör úszó fátyoluk szegélye,
Arcokat ingerli a lovaglás kéje.

Mint a hadak útja,[13] vegyesen csillaggal;
Szeli az ég boltját gyöngyhímű szalaggal:
Ugy lepi átlátszón a földet uszályok,
Közzűle ragyogván csillagszemü lyányok.

De arany és kő is ragyog ottan drága,
Lovakon a szerszám futosó világa;
Széjjel az árnyékba, fénye lövell tüzként,
S vissza, ha nap ránéz, meri nézni büszkén.

Görbe tevék hátul, mint óriás lúdak,
Libegő járással hosszu nyakat nyútnak;
Kincs vala, kincs-érő, azokon terhelve,
Sátornemü, szőnyeg, drága szövet, kelme.

Ezután a szolgák, barna vegyes sorral,
Mint valamely árnyék, húzódtak a porral. -
Kit, ahogy elmondám, sátor alól végre-
Szemlél vala Gyöngyvér, Buda felesége.

Nézte alattomba, sátora szűk nyitján,
Állva belül vastag, lefolyó kárpitján;
Puha kezecskéit összecsapá rajta,
S akaratlan egy szót száján kiszalajta:

„Ki hát ez az asszony? miféle királyné?...
Mintha nem is volna, több nála, királyné!
Ő pedig az volna, született neméből,
S nem tegnapi pille Buda kegyelméből!”

Etele pedig már ölben Aladárját,
S bévitte karöltve maga édes párját;
Széjjel a lánykákat palotába küldvén,
Így monda nejének, vele szemben ülvén:

„Beh szép vagy, öröm vagy, én gyönyörüségem!
Bizony, annál is még szebb vagy te ma nékem,
Mikor első ízben palotámba jöttél,
Világ szép asszonya, te az enyim lettél.

„Akkor is ám kérők hada gyült miattad,
Noha első férjed’ sápadva sirattad;
Vitéz fejedelmek, világi leventék
Kincses ajánlattal szerelmök izenték.

„De te, gyermek-özvegy, Szigfrid után sirtál,
Másnak szerelemre soha meg se’ nyiltál;
Valamint a bimbó vissza ölét zárja,
Ha korán-hév napnak elhagyta sugárja.

„Te is úgy maradtál napod kora szüntén,
Hervadva szerelmed hamari eltüntén,
Mielőtt még tudtad, igazán tanultad:
Úgy kelle siratnod valamint elmultat.

„De mióta lettél édes feleségem,
Minden ölelésre gyönyörübb vagy nékem,
Mert szép ködös arccal, könnybeborult szemmel -
Legszebb pedig a nő piros szerelemmel.

„Nyílj hát, teljesedjél, és rózsa-virágom!
Boríts leveliddel, puha boldogságom!
Szívja soká, szívja szép ajkad ez ajjak!
Kedvem lenne ma, hogy öleden meghaljak.”

Nem felel az asszony semmit ezen szókra,
Csak tüzes orcáját engedi a csókra,
Félig nyílt szemeit, pici gödrös állát,
Gömbölyű két karját, síma fehér vállát.

Így múlatozának egymás örömében,
Valamíg a hév nap dele járt az égen;
Paripáktól ekkor Aladárt behozták:
Szerelemben azt is majd kétfelé oszták.

Fel, magosan, apja dobta kicsiny terhét,
Kacagott a gyermek, s lihegé: „egyszer még!”
Anyja pedig szemmel kísérte ijedten,
Mégis azért büszkén, hogy fia nem retten.

Majd apja, emelvén keze’ paizsára:
„Nőj nagyot - elkezdé - hunok nagy királya:
És - mint fiatal lomb fedi törzsökét el:
Híred az enyémet árnyazza sötéttel!”

Igy szóla; s az asszony sírta örömkönnyét,
Azután választá ragyogóbb öltönyjét,
Mert ideje volt már Gyöngyvérhez is menni,
Nagyobbik urához[14] illett beköszönni.

Ajándékit elébb küldé bizonyostul:
Három teve terhét, csuda állatostul,
Mint déli homokból hozták vala nem rég
Lágy Perzsia gyapját, hindu szövött selymét.

Így azután mentek Buda hőshöz által,
Hol fennlaka díszlik faragott korláttal;
Jó Buda Gyöngyvérrel sietett eléjök,
Gádor előtt várta királyi személyök’.

Hamar a két asszony szeme összevillant,
De csak amíg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.

Akkor Buda nője messze kitárt karral
Fogadá vendégét nagy csók-zivatarral;
Ilda is ángyának örvend vala szintén,
Szavainak mézes csemegéjét hintvén.

Majd Aladárt Gyöngyvér kapta megint ölre,
(Bútt emez a csóktól, helyét letörölve;)
Dícsérte milyen nagy, dícsérte milyen szép;
„Boldog anya - mondá - fiad oly igen szép!

„Megveri nézéssel szemem, attól félek.
De jer palotámba, mi legyünk testvérek.”
Mondván, bevezette. Utánok azonnal
Mene a két férfi, nyájas nyugalommal.

Ekkor Etel, látván Buda nője tettit,
Micsoda jósággal szeretik szerettit,
Nagy szíve örömmel teljesedék rája,
S így szóla, előre mosolyogván szája:

„Hej, mire gondoltam én eme hadköltést?
Asszonyainknak, lám, szerzek időtöltést,
Lengő sátor alatt, hűs Mátra berekben,
Valamíg a hév nap nyári tüze rekken.

„Nosza hát induljunk hajnali harmattal,
Udvari népestül, az egész nő-haddal,
Lássák a vadászat riadalmas sorját,
Ülvén lakomával büszke vadak torját...”

Tapsolt az örömtül Buda felesége,
Buda sem lelvén szót hamar ellenébe; -
Lovalák az udvart nagy bontakozásnak,
Hogy hajnali hűssel megeredjen másnap.

Ott eleven sürgés mindenfele pezsdül,
Göngyölík a sátort rúddal, cövekestül,
Szőnyegeket szednek, drága vagyont, össze,
Térdelik a málhát, ügyesen kötözve.

Arany-ezüst készség van egész halommal,
Lót-fut a vén sáfár: mit tegyen e lommal?
Poharak, medencék, tálak özön fénye,
Föld-ette királyok lakozó edénye,

Az asszonyi nép is gondba’ fejét főzi,
Kicsiért nagy felleg homlokát redőzi,
Sok majd csak az úton jut eszébe reggel,
Marad a szükséges, viszi ami nem kell.

Bontják szolga-cseléd a sok teli vermet
Benne arany köles, buja földben termett;
Boza italt, kámot,[15] bort is vele bőven;
Dús lakomák lelkét, emelik tömlőben.

Szerszám szanaszéjjel tisztul ragyogóra,
Hintó vala készen, kötni mokány lóra;
Málha-barom békón; paripát vakarnak:
Keze-lába termett az egész udvarnak.

Egy rakodó vásár egész Budaszállás,
Kinek jut eszébe étel, ital, hálás?
Fáklya futó fénye éjjel is ott jár még,
S bukdosik egymásba sok fekete árnyék. -

Másnap, hogy elértek zöld Mátra tövébe,
Sátraikat vonták egymás közelébe,
Buda kerek halmon, öccse alább kissé;
Bő patak a helyet teszi vala frissé.

Lentebb a lapályon, boruló tölgyesben
Nyüzsgött az egész had, mint valamely lesben,
Füstbokor itt és ott tapad az erdőre
Mint mikor a hegyek pipálnak esőre.

Még az-nap az útat s éjjel kipihenték;
Etel pedig osztá a vadászat rendét:
Gyors paripán a völgy zugait bejárta,
Vagy nézte magasból, merre dül a Mátra.

S mint aratók pásztát nagy szél gabonában
Hogy’ fognak, az áldást terelik sorjában:
Egy darab ott áll még, itt kopasz a tarló,
Hódítja csapánkint az emésztő sarló:

Etel is a Mátrát osztja fel akképen,
Hegyre hegyet készül meghajtani szépen,
Nagy rengeteg erdőt nyomni körül haddal,
Ugy bánni el oztán közepütt a vaddal.

Vad el ne osonjon, rendeli az alyban,
De vadászni beljebb tilos a karajban;
Mindenkor az első „Buda király vadja” -
Maga is Budának ezt a fogást hagyja.

Így adva parancsát holnapi reggelre:
Akkor hada bomlott, kiki rendelt helyre;
Maga is bátyjával paripára mozdul,
Solymászni fehérnép velük együtt buzdul.

Megharsan a völgyben hajtók riadása,
Nincs földön, egen sincs, vadnak maradása,
Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.

Amaz örök csendet veszi lárma közre,
Levegő a zajtól egyre szorúl össze;
Lárma, paizscsörgés, ördögi huj! huj![16] szó:
Félelem a vadnak ez idegen uj szó.

Ekkor Buda bátyját Etele kinálja,
Első a vadak közt hunok nagy királya,
Ugy Etele oztán, s mind a nemek főbbi;
Iszonyu öldöklést tesz végre a többi.

Hej, micsoda zsákmány aznap esett halva!
Medve, bölény, farkas; rőt-vad egész halma;
Láncsákon az erdő halottjait hordják,
Késő öreg éjjel fenn ülik a torját.

Sürög a had népe nagy máglya tüzeknél;
Nyárson egész marhát forgatnak ezeknél:
Busa bölényt, szarvast. Megcsappan a tömlő;
Zendül rege és dal, édesdeden ömlő.

Buda is sátrában múlatoz Etellel,
Menye,[17] Hilda asszony kínálja kehellyel,
Gyöngyvér pedig szolgál kisebbik-urának,
Szava szíve nyájas hunok asszonyának.

Pendül azonközben hegedősök kobza,
Emlékezetűl a régi regét hozza,
Hunor, Magyar ősről zeng a dal beszéde,
Kiktől ered a hún és magyar ág népe.

Hogy kerekedtek fel öreg Ázsiából,
Isten-csuda által, öseik honából,
Gímvad után szittya földre mikép jöttek,
Hol magyar és hún nép törzs-atyjai lettek.

Így lobog a jókedv az egész táborbul,
Míg rúddal az égnek szekere lefordul;
Azután a máglyák tüzei lankadnak,
Kevés nesze hallik a pihenő hadnak.

De Hunort a szép dal fölverte kobozzán,
Eljő, ivadékát firól-fira hozván;
Léptök után a lomb megsuhan ott és itt;
Szent a manók éje: fű, fa, virág csitt! csitt!...

Hatodik ének

Rege a csodaszarvasról

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -,
Üldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

De a párduc, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, -
Alkonyatkor ím eltűnik.

Értek vala éjszakára
Kur vizének a partjára;
Folyóvíznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.

Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk;
Monda Magyar: víradattal
Visszatérjünk a csapattal. -

Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én úgy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik éjszak ormán.

Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, víradattal
Hazatérnek a csapattal.

Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy-merészen
Ott szökdécsel, túl a vízen.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És - akarva, akaratlan -
Űzik ismét szakadatlan.

Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak ott a puszták,
Ember ottan egy füszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.

A föld háta fölomolván,
Szíksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszéjjel.

Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is űzik egyre, nyomba,
Tévelyítő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka;
Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a Dont ők felverik
A Meóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára
- Köd előtte, köd utána -
Míg az ember széjjelnézne:
Szemök elől elenyésze.

Hóha! hóha! hol van a vad?...
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen; fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van, a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk:
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.

Kék folyam ad fényes halat,
Vörhenyő vad ízes falat,
Feszes az íj, sebes a nyíl,
Harckalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hogy elúntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,
Táncot ropnak, úgy mulatnak.
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe,
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanúlnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni,
Kilenc ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.

Így tanulnak tündérséget,
Szívszakasztó mesterséget:
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepkét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja,
Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság bent, a körbe’ -
Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna széjjel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?...

Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daccal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek.
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen, százan,
Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony-fővel;
Haza többé nem készültek;
Engesztelni fiat szültek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szűltek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek
Száznyolc ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporaság lőn temérdek;
A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; -
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.

Hetedik ének

A követség

Követje azonban keleti császárnak
Lőn tiszteletére Etele királynak;
Ura üdvözlését gyors paripán hozta,
Társaival útján Etelét nyomozta.

Föl, Mátra hegyébe, kalauzzal jöttek,
Csergét,[18] különállót, a völgyben ütöttek;
Azután, Budáról se hallva, se kérdve,
Indultak Etelnek a tiszteletére.

Fényes ajándékot hoztak vala bőven,
Fegyvert is, aranyban gazdagot és kőben,
Pénzt is egész terhet; rajta van az érték
Ahogy az erszénnyel fontszámra kimérték.

Sátorba nyitottak, engedelem nyervén;
Szólt az előljáró maga ékes nyelvén;
Etele a szókat érti vala folyvást;
De azért kívánta, magyarázza tolmács.

„Én uram, a császár - amaz így beszéle -
Küldi ajándékát s üzenetit véle:
Izeni hűségét, tiszta barátságát,
Hívja szövetségre a hunok országát.

„Messzefutó hírét hallotta nevednek,
S hogy ura volnál már az egész nemzetnek;
Örömét e dolgon, meghagyta, jelentsék
Szolgái előtted, kívánva szerencsét.

„Nem akar ő, mondja, veled élni hadban,
Akar ő szomszédi kegyes indulatban;
Vásárt Duna mentén városaiban nyit,
Valahány tenéked tetsző leszen, annyit.

„Rokoni jóvoltát máskép is ajánlja,
Testvére gyanánt lesz a hunok királya;
Ajándékban is ő lel gyakori módot;
Vagy ha talán kérnél esztendei zsoldot -

„Adaját megadná, (szavait cseréli,
Átszúrván Etele szemének az éli;)
Fegyvert birodalma részére ha fognál,
Hírben, nyereségben tőle gyarapodnál.

„Hallá közelebbről hada összes költét,
Mellyel a szomszédok füleit megtöltéd:
Nem tudja, ki ellen nagy sereged készül;
De követségünkben, halld, mit izen részül:

„Ország a tiéddel megy amott hosszába’,
Jobbkézre melyet hágy a lefutó Száva:
Népe, az illirség, s ki lakik az helyen,
Felzendült uram és az ő urok ellen.

„Császár letapodná fejöket egy topban,
De hada másutt kell, mindenfele jobban;
S gondjai hit dolgán éj-nap betegednek,
Máglyára menendő van annyi eretnek.

„Ha hát - ez uramnak üzeneti hozzád -
Kész engedelemre pártosait hoznád:
Ebből te is, ő is, vonnál nyereséget;
Megbízva mi jöttünk ezen alku végett.” -

Követek szavát így Etele megérté;
Buda királynál ha voltak-e már? kérdé;
S miután a szólnok választ ada nemmel,
Így feddi, keményen összekapott szemmel;

„Tudnia császárnak illő, s követének,
Valamíg a húnok fejedelmi élnek;
Senkise’ hallá még Buda király holtát,
Legfelyül intézi hunok összes dolgát.

„No tehát őhozzá mentek ezen nyomban,
Ajándékkal is őt kéritek azonban;
Magam is ott lészek, ami engem illet,
Társa lévén, hű kard az oldala mellett.”

„Erre lehajolván a követek mélyen,
Szabad-e, az első kéri, hogy beszéljen?
S miután a király engedte, joházva[19]
Csendesen így szólott halkal magyarázva:

„Buda királlyal - mond - ebbe’ közünk semmi.
Császár Eteléhez parancsola menni.
Célt sehol, úgy mondá, ha nála nem érünk;
Vele nem férkezvén, inkább hazatérünk.

„Ki fogóznék, úgymond; töveszagadt ághoz?
Omló hegyi kőhöz, kövi gyér indához? -
Buda már volt, ami. Etele a »lészen«.
Bocsáss meg, uram, hogy kimondtam egészen.”

Etele az ily szót látszik vala unni,
Mégis szíve szerént nem bírt haragunni;
Ellenes indúlat percenetig vívja;
Jőjenek - igy végzé - mikor ismét hívja. -

Maga pedig menvén Buda hőshöz által,
Jöttire a bátyja megfordula háttal,
S hogy szólani kezde, akkor is az görbén
A semmibe nézett, és monda kitörvén:

„De minek futsz hozzám, dicsekedni ezzel?
Gőgös Etel, látom, mily célra törekszel!
Követek dolgában mit tudok én tenni!...
Nem vagyok én társad, nem vagyok én semmi.

„Oh! bár e világon élve ne is járnék,
Látni magam’ fogytát, mint reggeli árnyék;
Hadd nyelne be mindent, nosza csak hadd falna,
Kinek egy hörpentés a világ hatalma!

„Itt nézem, aléltan, türelemmel, békén;
S kérdem fölijedve: én vagyok-e még én?
Ha! vagy az a más ült helyibe az énnek?
Lettem örökömben hazajáró lélek?

„De azért se! mondom. Én mondom: azért se!
Ollyat riadok, hogy mindenki megértse:
Jogomat kivánom, eskü szerént. Vagy - vagy!...
Máskép szakad a húr: ami valál, az vagy.”

Felforra Etelnek hirtelen a vére,
Zúgó patakokban ömlött a fejére;
Mint malom örvényzett két füle, - s az ajka
Reszket vala kissé, meg a szó is rajta:

„Eszeveszett, hallgass; vízeszü, oktalan,
Gyáva, gyanús lelkű, pulya, boldogtalan!
Mintha nekem járni volna okom görbén,
Ha kaján elmével hitemet megtörném!

„Mi vagy te?... aszott fű pelyhe az út mellett,
Gyönge akaratom neki a lehellet!...
Akarom: volt, nincs... majd!” - Ezzel mene gyorsan.
Mint mikor az égnek villámtüze harsan.

Követeket mingyár’ küldi Etellakra,
Ott udvara lévén, fejedelmi lakja;
Küldi kalaúznak gyors ménü futárját;
Jó gondviselésben, alkura, ott várják.

Maga bús felhőkint hömpölyög és zordon;
Köde haragjának esik az-nap folyton,
Estefelé tisztul. Kezd szállni magába,
Reggel mene önként Buda sátorába:

„Bátya! tüzes voltam, mert marcona voltál,
Rettenetes váddal iszonyún vádoltál:
Jöttem kezet adni s kérni, feledségre,
Hanem a beszédem halljad előbb végre.

„Igazságtalanúl, engem itélsz abban;
Hogy irántad volnék ravasz indulatban!
Követek hibáját magam is feddettem, -
Ők még se’ akarván, én ide siettem.

„Császár, igaz, őket hozzád nem utalta,
Egyenest énhozzám jőni parancsolta:
Tán mivel én a had folyamát intézem; -
Akárhogy akármint: benne semmi részem.

„Ajándékot is ők valamennyit hoztak,
Én kétfele raktam jó-eleve aztat,
Sátromban azóta felezetten áll az:
Én voltam az osztó: te jövel és válassz.

„Vagy te felezd újból, s nekem add válaszra.[20]
De nem ennyi, testvér, e követség haszna,
Nem arany és a kő, mely becsesebb annál:
Drágább e szövetség kőnél meg aranynál.

„Kincs van elég, vagy lesz mindenkor a hadban,
Hanem ily szerződés ára-megadhatlan:
Omló birodalmat jobb védeni néppel,
Hogysem erőfogytig hadakozni éppel.

„Ki rám szorul egyszer, az köteles szolgám,
Kényemre azontul fordítok a dolgán;
Ki az én erőmön szokta meg a járást,
Nem tud maga lábán, elesik mindjárást.

„Vádolsz, hatalomra vagyok igen kapzsi!
Ugy van, de az ok nem köznép hiu tapsi:
Akarom, terjedjen húnok birodalma,
Gyökerit más földre bocsássa hatalma.

„Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad,
Soha középszerben tespedve nem állhat;
Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy -
Nyakadba is omlik, támasszad akárhogy.

„Császár dolgait én, kémek után; hallom:
Azért követekkel szerződni javallom;
Teszem is... de, bátya, ne az ellenedre!
Testvér, addsza kezed’ józan feleletre!

„Hiszen, ha egyéb nem, a nyereség volna:
Szorítom a császárt éventi adóra,
Meg, hogy az ifjú nép törődik a hadnak,
Zsákmánnyal is onnan kiki gazdagodnak.

„No hát, az okos szón engedve tanácsod,
Akaratom légyen a te megbízásod;
Ne mondja, ki látja: vér dacol a vérnek:
Etele és Buda együvé nem férnek.”

Így szóla, erővel, de azér’ nyugottan.
Buda kezét nyujtá hallgatva legottan,
Nem, mintha szavának értené a mélyét,
De mert maga fölött érezte személyét.

Azt látja, hogy öccse kínálja felesnek,
Hasznot is a harcból, gondolja, keresnek;
Tennap, igaz, bántá: de hiszen megkérte;
Könnyebb hagynia, mint haragunni érte.

Valaki már azt is meghozta fülébe,
Öccse hogyan mordult követek elébe.
Így, lassan, melegebb bizalomra zsendül,
Valamint a holt szén gerjed eleventül.

Akkor Etel, bátyját fogva erős kézen,
Kereste szemét, hogy az övébe nézzen;
Buda nyilt tükrébe odanéz e szemnek:
S immár az Etele sátra felé mennek.

Kiket amint Gyöngyvér sátor alól ketten[21]
Megláta kijőni nyájas szeretetben,
Szép nagy barna szemét váltotta nagyobbra
S áll vala, mint bálvány tovanéző szobra.

Buda is megfordult, hogy visszatekintsen,
És monda nejének: „Jöszte velünk, kincsem;
Tegnap se’ valál tán jó Hilda öcsédnél,[22]
Rest asszony! pedig, ím, hármat alig lépnél.

„Reszketsz, tudom azt is, gyermek Aladárért,
Volna fiunk ollyan, te nem adnád árért,
Arany-ezüstér’ nem, az egész világért:
De hiába esdünk ilyen boldogságért.

„Jer hát, Aladárral magadat múlassad
Ilda unalmát is mindennap oszlassad;
Hiszen akár együtt volnál vele mindég:
Te vagy a gazd’asszony, ő szeretett vendég.”

Indult a királyné Buda e szavára,
Menet mosolyogván kisebbik-urára, -
Bár esze megáll, oly csoda történt e nap:
Mert elpanaszolta Buda néki tennap.

Hanem Ilda semmit nem tud vala ebben,
Csak, hogy urát tegnap látta nehéz kedvben.
Most, fia képéhez piros ábrázatját
Lehajtva, mutatta messziről az atyját.

Mint rózsabokorból riad a madárka,
Szép anyja öléről fut, fut Aladárka;
A bokor ott guggol, keble marad tárván,
Kisded szökevényét hű fészkire várván.

S mint fürjike apró lábait a fűben,
Szaporázza léptét a fiú sürűbben,
Egyenest apjának szalad a szép gyermek,
Gondolja, no mingyárt az ölében termek.

De mikép pillangót lebegő csuklyával,
Ugrik elő Gyöngyvér lepni le csókjával,
Sejti az a cselt már és félre csapódik,
Lába tekervényes szaladásra oldik.

Ángya pedig űzi hő gerjedelemben,
Csókszomja kidűl a nagy fekete szemben;
Ilda kacag tulról könnye szakadtáig,
S fájó nevetésben elfárad odáig.

Mire odaért, már biztos menedékből
Mosolyog a gyermek, az atyja öléből;
Nénje-felé, oldalt, ravaszul mosolygott;
Gyöngyvér komoly arccal rösteli a dolgot.

„Szállsz le hamar onnan! - Ilda fiát feddi -
Rossz gyerek! illő ez? ilyet cselekedni?
Megköveted mingyár’ szerető nénédet!...”
Fogadá a gyermek könnyen a beszédet.

Célját hogy elérte, nem bánja továbbá,
Hagyja magát tenni béketürő bábbá,
Engedi Gyöngyvérnek oda minden részen
Borítani csókkal - hazavinni kézen.

Otthon egész estig gyönyörűn mulattak,
Ez nap örömére nagy lakozást laktak
Egyben ama két hős, meg a felesége; -
Buda és Etel közt így lett meg a béke.

Nyolcadik ének

Etele álmot lát

Szóla pohár közben Etele Budának:
„Két nap pihenő volt a Mátra vadának,
Reggel ahoz lássunk, mert az idő kedvez,
Kell annak utána hadi készülethez.

„Vissza Etellakról, alkudozás végett,
Én ide fordítom majd a követséget,
Folyamát hogy lássad, és hogy mire végzem;
Mindennap előtted elmondom egészen.

„Azalatt a bércek rengetegit másszuk,
Szaporán a hűs völgy mögeit vadásszuk;
Erre idő két hét telik, avagy három,
Nem ahogy akartam, nem az egész nyáron.”

„Jó lesz; hanem igyál! én is iszom - monda
Buda könnyű szívvel - ez a holnap gondja;
Húgom, feleségem, nosza még egy cseppet!
Soha én két asszonyt, sohse’ láttam szebbet!

„Mosolyogj rám, puszták két arany almája!
Öreg embernek is a melle kivánja...
De öcsém, ez a bor, veszed észre? jobbúl:
Mintha tejet innám; kicsi nem árt abbul.”

Így Buda gondoktól üresíti keblét,
Emeli két kézzel nagy billikom öblét,
Nem teszi le, hanem tartja körülfogván,
Hol erre, hol arra mindig mosolyogván.

Hilda pedig s Gyöngyvér neki nem felelnek;
Simítják kezeit nagyságos Etelnek,
Hogy a vadászatban részt vegyenek ők is,
Sólyom madarakkal az udvari nők is.

Ezek egy asztalhoz űltek vala össze,
Buda az asztalfőn, mellette az öccse,
Alul a két asszony. Hanem egész sor van
Ily kicsi asztalból körül a sátorban.

Öltözve fehérben mind a hunok főbbi
Ott isznak: a táltos, gyula, és a többi;
Detre is ott vígad - négyen egy asztalnál,
Lélekadó bornál, szívemelő dalnál.

Csak Bulcsu vezér űl hitvány kupa mellett,
Borital ujsága őneki nem kellett:
„Apám, nagyapám élt kabala tejével:
Burján leviért, mond, azt nem hagyom én el.”

„Ám hadd igya közrend! - Szömöre rivallja -
Hadd fejje lovát, ki maga is vakarja!
Etele királynál bor van elég, bőven:
Igaz daliás kedv terem a szőllőben!

Ritka érc az arany, drága nemes jószág;
Ritka ital a bor: fejedelmek isszák:
Etelének van sok, bora és aranyja:
Kanca-savó, ej! huj! maradhat ebanyja.”

De, hogy az est immár behaladt az éjbe,
Etele fölállott, kehely a kezébe’:
„Iszom a vendégért. Velem iszik minden;
Akkor lenyugodni kiki haza mengyen.

„Eleget múlattunk. Holnap haj-előre!
Hajnali hajtáson szükség van erőre.”
Mondván, kiürité poharát fenékig;
Tetszett is, de nem is, ez a példa nékik.

Eloszoltak mégis - Buda legkésőbben,
Vissza egy-egy szóra fordulva menőben,
Hullatva egyenként ami szivét nyomta:
Míg szeliden Gyöngyvér maga után vonta. -

Ébredj deli hajnal, te rózsa-özönlő!
Már lengeti keblét hűs reggeli szellő;
Ébredj puha fészked melegén, pacsirta!
Már tetszik az égen hajnal elő-pirja.

Támadj koronás nap! már zeng neked a dal;
Serkenj hadi kürtszó, költs sereget zajjal!
Fuvalom, hajnal, kürt, pacsirta had és nap
Ébredjetek mind, mind! Etele ím gyorsabb.

Etele, mint harcra készűle serényen,
Előre a munkát szomjazza keményen;
Nincs dolog őnéki, hogy kicsibe venné:
Így változik a nagy előtte kicsinné.

Most is legelébb jár: intézi a serget,
Szólítja nevenkint, fedd, zaboláz, sürget,
Tudja nevét minden hadi emberének;
Az ő szeme a rend, az ő szava lélek.

S már, mint gombolyagé, fejlik a had vége,
Kötöz emberhálót nagy orom tövébe;
Mérföldeket így a sokaság behurkol:
Azalatt nincs egy pissz, paripa sem horkol.

Buda is már fölkelt riadó kürtszóra,
Tennapi kedvéből jó volna ha volna;
Emberebb a két nő, Ilda meg a másik,
Gúnyolja nyeregből, mily nagyokat ásit.

Szép reggel az asszony: pihenést lehellő
Arca szelid hajnal, fris hajnali szellő,
Puha gyenge harmat, gyümölcs üde hamva;
Szava rigó-ének mélyebb fuvodalma.

Szebb reggel az asszony, paripára szállván,
Övezett köntössel, solyma kerek vállán,
Csalogánykint csattog, vágy, öröm áthatja;
Ügyes ügyetlenség hadi mozdulatja.

De Buda ezt látja, mint a vak a rózsát:
Színére nem örvend, érzi a szúrósát;
Asszonyok ingerlő szava miatt mormog.
Haladnak azonban; túl, nőnek az ormok.

Akkor Etel hajtó seregének jelt ád.
Jel futja be némán az egész völgy nyiltát;
Körül a kurjongás, valamint tűz, gyúlad;
Sor sor után vígyáz; itt nem szabadúl vad.

Fel, csapinós lejtőn, gyalog ifjak törnek,
Őrt a lovasság áll szélein a körnek;
Oda fenn jó-téres, fűnőtte lapály van,
Törpe bogyós bokrok itt-ott a lapályban.

Halljátok először medve vitézségét,
Hogy múlatta Etel s Buda feleségét.
Nagy medve, bozontos, kétlábú, temérdek,
Kezde alátörni amint közel értek.

Bontja meg a hajtók sűrü elő-sorját,
Rázza le nyilvesszőt, valamint pozdorját,
Kelevéz nem járja, ha ütik, nem szédűl,
De ökle csapásin hajtók sora szétdűl.

Kört kör után nyitva, így lefelé ballag,
Oda se’ néz hulló kopiának, zajnak,
Százszor is elnyomni azalatt próbálják,
Bömböli nagy garral a maga nótáját.

Vetette magát már lovasok rendére,
Asszonyi nézői hangos ijedtére;
Akkor Etel: „píha! nem kell félni, mondá,
Gyere velem mackó! ha danolsz, táncolj rá.”

Van erős pányvája lószőr kötelekből,
Azt medve nyakába hajítja nyeregből,
Markolja keményen, lova után vonja,
Nem menne a medve: de ha Etel mondja!

Szép tágas a völgynek ottan körül öble,
Sarkantyúzza lovát, nyargal vele körbe;
Úgy tetszik; a vadból oda minden vadság,
Nézni a nézőnek csupa egy mulatság.

Így Etel a foglyát fárasztja halálig,
Míg lihegő száján csúf nyelve kimállik,
Futtában a nagy kört szedi összébb-összébb,
Int végre a bajnok, hogy gúzsba kötözzék.

Ilda ezen s Gyöngyvér miután mulattak,
Solymász gyerekikkel a völgybe’ maradtak;
Buda pedig fölment, - Etele az ösvény
Lejtőbb menedékit számára keresvén.

Mint mikor a víz-ár Tisza dús lapályát,
Elönti körűl az ég s föld karimáját,
Összefoly ég és víz egy iszonyú gömbbe,
Csak egy sziget-ormó függ ennyi özönbe’;

Megtelik az ormó lustos fenevaddal,
Gulya bőgésével, százféle csapattal:
Itt juhoké búvik össze; odább lóé;
Mintha legott bárkát építene Nóé:

E sziget a Mátrán, úgy képzelem, ollyan.
Keresi szegény vad, merre szabadúljon,
Vissza megint nyilraj s veri fénylő kopja
Döngő paizsoknak rettenetes dobja.

Látnál csikasz ordast megűlni haraggal
Szembe, a kör szélén, csiholó fogakkal:
Agyaras disznónak tehetetlen mérgit,
Amint hasogatja bükkfa ezüst kérgit.

Látnál bika bölényt - vele mind a falka -
Rohanni hol egyik, hol a más oldalba;
Remegni középen szép jávor ünőket -
Nem annyira éri ott a zsivaj őket.

Szóla Etel mostan: „Bátya! ne felejtkezz’ -
Gímekből amoda könnyű vadat ejthetsz.”
Eszmélt Buda erre: neki-hajtá ménjét,
Távoldad az öccse követte személyét.

Ekkor valamennyi tárogató zendül,
Bunkó nagy ütésin fa-bodon dob rendül,
Száz kürt riogástól a levegő lázad:
Jele, hogy beállt a királyi vadászat.

Dámvadat ejthetne s gímet Buda könnyen;
Szégyelli Eteltől, hogy azokra menjen,
Előbbi szavának érezte fulánkját:
Viszi bölény hadra jó fegyvere lángját.

Szemben kopiát hajt nagy bika bölényre,
Mely legelül száguld, borzadva sörénye,
De mámorosan lát, reszket is a jobbja:
Szarva’ paizsáról csattan le a kopja.

Megbőszül a vad faj - egyenest Budának!
Ontja meleg bélit szög-sárga lovának,
Ledobban a pára, túl-félre zuhanván,
Buda király combját terhe alá nyomván.

Oh, ha nekem volna most egy szavam ollyan,
Mellyel ez egy percet röviden rajzoljam! -
Etele jól látá Buda nagy veszélyét,
Legközelebb is volt hogy nyujtsa segélyét.

De szörnyű jelenség, rút ördögi Ármány,
Ott terme, király és öccse közé állván,
Torony módra meredt a bajnok elébe,
Irtózatos annak, szemlélni, a képe.

Agyara lóg hosszan, szeme vérben ázik,
Nyelve, miként villám, tüzesen cikázik,
Üstöke lángot hány, övig ér szakálla,
Vértarajos kígyó minden egyes szála.

Paizsa mint kőszál, hegy elő fokszirtja;
Iszonyú pallosát egyik keze tartja,
Buda fejét csonkán rengeti a mással,
Hogy Etelnek dobja szörnyü vigyorgással.

Akkor, mint nap előtt holló hamar elmén,
Röppent el egy árnyék Etel igaz lelkén:
Nem volna-e bátyját jobb hagyni halálra,
Mint hagyni türelmét örökös próbára.

De legott, markolván somfa gerely végét,
Támadja meg Isten gonosz ellenségét:
„Ármány! - riad a hős - emberevő Ármány!
Nehogy magad elbízd, Etelét bevárván.

„Megölni nem öllek: - nem szült anya dögre;
Nyomorítlak sebbel és kínnal örökre” -
Szólott, iramodván a rettenetesnek;
Eltűnt az, a fegyver találta üresnek.

Még jókor a bátyját megvédeni ért el,
Tiporni az állat most akará térddel,
Miután, vérszagtól az egekre síván,
Érlelte a bosszút, melyet állni kíván.

Egy kopjadöféssel a bika leroggyant,
Feketén a vére nagy erővel buggyant;
Megtorlik a többi futtába’ halálán,
Mint parti sörényes habok egymás vállán.

Most, valamint hajcsár botja nehéz fáját,
Zúdítá Etele örves buzogányát:
Támad nagy üresség hirtelen a sorba’
S vissza nyomán fordult, elinalt a csorda.

Ezalatt távol sem nézik vala veszteg,
Buda mentésére többen elérkeztek,
Vetni kezét minden sietett a lóra
És lábra segélni a királyt alóla.

Ki, nem nagy ütéssel, ekkép szabadulván,
Megölelte öccsét, nyakába borulván:
„Soha, Etel, soha!...” Ennyit rebeg ajka,
Tudja Etel mégis, mit ért szive rajta.

Akkor bátyja kezét megfogva szelíden:
„Mára nekünk, mondá, ez elég is légyen,
Vadat immár hagyjuk elejteni másnak;
Lássuk, az asszonynép, gyere, hogy solymásznak.”

Im azalatt Gyöngyvér s Ilda között ujság,
Történt, semmi okon, csuda háborúság.
Mindenik a solymát gilice madárra
Egyszerre bocsátá levegő utjára.

Buda királynénak szépen eredt solyma,
Mintha idegről lőtt nyil vesszeje volna;
De nem úgy a másik: ez alig hogy vesz rést,
Gyöngyvér madarának esik ereszkedvést.

Üzi, el is fogja odafenn körmével,
Szórja meleg tollát csepegő friss vérrel,
Hallani vijjongást; a csata nem látszik:
Fényes levegőn egy pontocska cikázik.

Egyszer ihol sólyom esik agyontépve
Buda királynénak majdhogy az ölébe;
Felvette, sokáig nézte simogatván,
Végre nagyot jajdult, bő könnye fakadván:

„Ilda, kaján Hilda, kegyetlen Krimhilda!
Solymomat a solymod íme legyilkolta;
Ám nézd:” - s odatartá. De öccse kacagván
Kiüté kezéből s szólt, rája tapodván:

„Madarat madárér’ adhatok én százat:
Ennyi csekélységen zajt ütni gyalázat!
Píha! kinek egy csöpp esze van, nem tenné.”
Nem csendesül ezzel a fejedelemné:

„Kell is nekem, így szól, madarad, ha eztet,
Drága »Turul« solymom újra nem éleszted!
Mert se fiam nem volt, se szeretett lyányom:
Ez az egy madár volt - e sincs! - a világon.”

Lobbot ezen arca vete Ildikónak,
Szép homloka tetszett vérrel elegy hónak:
„Ne sikoltozz, őrült! - éles szava csenge -
Nem vagy mai gyermek, se leányzó gyenge.”

„Sohse vénezz engem! - szólt erre Budáné -
Halkabban előttem, kegyelem-királyné!
Azt se’ tudom, mellyőnk korosabb egy nappal!
Vagy azt se’: magánál ki beszél rútabbal!”

Igy szólalkozának, ketten is egyszerre.
Etele Budával jöttek ilyen perre.
Gyöngyvér panaszát csak nehezen vevék ki;
Mire felindulván, mond az ura néki:

„Asszony! a patvarnak vége legyen, hallod!
Mert keserű kínját, bizony Isten! vallod;
Etele halálból uradat most menti:
És mit cselekesztek azalatt ketten ti!”

„Oh! keserű kínját én érzem előre
Fekete bánatnak - így sír Buda nője;
Mert soha nem érek, tudom azt, jó véget,
Soha én ez asszony, sem az ura végett.”

Etele másrészről, lebocsátva hangját,
Édesgeti berzent, haragos galambját;
Adja önön solymát - noszolá - Gyöngyvérnek,
Kedvesiért kedvest: így együvé férnek.

Látszott is az asszony hajlani szép szóra;
Madara megjött volt az arany zsinórra:
Veszi harmat kézzel, s ángya felé lépve,
Kitekeri nyakát, úgy dobja elébe.

Nagy bajjal a két hős birt annyira menni,
Hogy e csekélységből ne legyen több semmi;
De mégis a pörnek vetik oztán végét,
Összeöleltetvén egymás feleségét.

Ámde, mikép sírást ha gyerek elhagyja,
Sajog a két asszony szive-indulatja;
Mosoly űl a szemben, csevegés a szájon:
De nem óhajtják, hogy odabent ne fájjon.

Vadászat azonban végire járt e nap,
Arra mulatság lőn, ma is úgy, mint tennap;
Etele gazdául hadait vendéglé,
Azután lenyugvék nyugvó neje mellé.

Csillagok a földön csillámlani szűntek:
Zárva le minden szem, tüzek is eltűntek;
De az ég nagy sátra, a magosan mélylő,
Szerte ragyog - s víraszt az örökkön élő.

Ím az öreg Isten, világ szeme, napja,
Hadak ura, föld, víz s az örök tűz apja,
Emberek edzője kurta rövid létben,
Űl vala sátrában, aranyos karszékben.

Megnyíladozott volt kárpítja egeknek;
Hallgatja, halandók hogy szerte pihegnek,
Néz le acéltűkör[23] mélybe ható szemmel;
Legelteti gondját csöndes figyelemmel.

Paizsa szék mellé heverőn támasztva,
Bal könyökét annak szélére nyugasztja,
Hajtja halántékát egy ujja hegyére,
Mélyen alácsordul szakálla fehére.

Jobb keze már kissé gerjedezőbb innal
Nyugszik markolatán, mely födve rubinnal;
Lába előtt tegze, lépcsőin a széknek,
És nagy rettenetes tűznyilai égnek.

Így a kerek földet szeme átvizsgálván,
Megnyugodott végre Etelének álmán;
Komoly öreg arcát váltotta derűre,
Mely az egen rózsát: északi fényt szűle.

„Alszik az én szolgám, Etele hős, mélyen:
Most kell, hiu álmát hogy jobbra cseréljem,
Elme-salak hitvány ködi helyett - monda -
Ejtenem őt tisztább, végzetes álomba.

„Itt az idő - mert lám, győztes akarattal
Győzi magát, s harcol riadó haraggal;
Diadalt Ármányon ma is űle szépen,
Bátyja unott élte ment hősi kezében.

„Itt az idő, hogy már birodalmát bírja,
Miképen öröktől ez meg vagyon írva,
Mély titku rovással, ment, a Világ-fáján:[24]
»Úr az egész földön, ha ez egy hibáján.«

„Nosza hát teljék be, ami betelendő!
Jó, vagy gonosz is bár, jőjjön a jövendő!
Nagy tettekre ma én Etelét eljegyzem:
Isteni kardommal derekát övedzem.”

Szólván, kimagasúlt deli nagy személye,
Fegyveres ünneplő házába beméne,
Pönge-vasat, mellyen titkos betü, választ,
Nincs földi halandó, ki megolvasná azt.

Akkor tűzlegelő szélparipát kettőt
Szolgái befogván, ragad ékes gyeplőt,
Fénylő hadszekerén maga Isten hajta,
Dörög az ég, amint száll lefelé rajta.

Állítja lovát meg Etele sátrához,
Halkan maga bément a földnek urához,
Övezé álmában csípejit a karddal;
Ismét a szekéren, mint jött, tovanyargal.

Lovai körmétől lágy levegő csattog,
Mint a megütött víz, nem sűlyed alattok,
Kereke zsurlásán ordítva csikordul,
Ollyan erővel zúz, oly sebesen fordul.

Messze mezőn háló sok erre fölérez,
Takaróját jobban felvonja füléhez
S mélyebben elalszik, hogy a hajnal költi; -
Hadurat nem látja ember soha földi.

Kilencedik ének

Isten kardja

Reggel Buda nője mene a férjéhez,
Rijjongva sirályként, mely zivatart érez:
„Vén ember! ne alugy’ - szóval neki monda:
Fújják oda-át a követ alattomba’.

„Táltosok és bölcsek, javas, oltárnéző,
Gyűl oda bűbájos, énekkel igéző,
Iraló, varázsló; ha ki tud,[25] ráolvas;
Papok, álomfejtők: egész sereg ollyas.

„Mondom is én váltig: de hiába volt a. -
Most ihon elnézem már víradat olta!
Dolognak öcsédnél kell lenni ma nagynak:
És te, király - téged hisz’ alunni hagynak!”

Kél Buda mindjárást, szemeit dörzsölvén:
„Mi? Micsoda?” - ily szó rebegett a nyelvén;
Azután eltámolyg, megtudni, mi készül
(Ha sejtene abban) jó Detre vitéztül.

Csakugyan, Etelhez gyűlnek vala jósok,
Jelre jövendőket hímezni tudósok;
Ősz Tordát legelébb, s mind’ összehivatta,
Csuda látomását így elibök adta:

„Bölcs öregek; mondá, tudomány ajtói!
Istennek e földön kapuján-állói!
Halljátok az álmom’, tiszteletes vének,
Jó-e? rosz-e? nyitját vegyem értelmének.

„Álmomban az éjjel (régi dolog!) mintha
Játszom vala játék-hadaim’ ifjonta,
Nem-nyírt fiatalság szép zsenge korában,
Hős Bendeguz atyám zajos udvarában.

„Ott vala pajtásom, Aëtiosz gyermek,
Fejedelmi sarja római embernek;
Nagy hadat a húnok fiaiból ketten -
Ő szembe hadammal, én rája vezettem.

„Egy darabig játszánk seb nem ütő szerrel,
Tompa fakó nyillal, gyermeki fegyverrel:
Vezéri fogásban, cselben vetekedtünk,
Majd római, majd hún módra verekedtünk.

„Egyszer azonban, kard valamennyi éles,
Igazándi[26] harctól, locsogó fű véres,
Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

„S ím! ősz öreg ember, tiszta fehér fényben,
Ereszkedik onnan, egyenest elémben,
Övezi nagy karddal derekam hajlását;
Érzettem nehezét, a szíjja nyomását.

„Akkor pillanatig, mintha imett’ volnék,
Tapintom a kardot; derekamon volt még.
Fényben az ősz ember ágyam előtt álla,
Megláttam a sátor mennyezetét nála.

„De borult az álom, s én egyedül, távol,
Tapodám a léget, mint ki vizet lábol,[27]
Szárny nélkül, magosan, a levegőt szeltem,
Meztelen a kardot jobb kézbe’ viseltem.

„Alattam az erdők koronája zúgott,
Folyó nagy vizeit terelé Napnyúgot,
Emberi kéz földet túr vala, mint hangya,
Fekete a rónák legeletlen hantja.

„Nagy városok ottan tűntek elé, kőbül,
És én, le-leszállva, mind’ kicsapám, tőbül;
Egyszerre levágtam karddal egy-egy várost: -
Mit jósol ez álom, bölcs öregek, már most?”

E szóra beállott nagy hézaga csendnek,
Maga szakállába kiki elmélyednek.
Etele kérdően nézi vala sorba’;
Végtére közűlök szót emele Torda:

„Úgy van! idők óta, idők elejétül,
Száma szerint mondván: háromszor a héttül,
Firól-fira jóslat miközöttünk szálldos,
Hagyja utódjának minden öreg-táltos.

„Elmémben, mialatt az elébb hallgattam,
Hosszu sor esztendők folyamát forgattam:
S íme a hármas hét ez idén betelve!
Nincs kötve tovább a táltos igaz nyelve.

„Hét száz vala, hét tíz s hét azon esztendő,[28]
Mikor Isten kardja napfényre jövendő;
A hős, kinek Isten, csuda által, adja,
Mind az egész földet vele megbírhatja.

„Örvendj! az egen is vídám jelek úsznak:
Te vagy, te vagy a hős, fia Bendegúznak!
Nem tudom, a kard hol? s hogy? - de tied lészen,
Mielőtt e szent év elfogyna egészen.”

Alig hogy az ősz pap ajakát bezárta,
Lebben az ajtónál Etelének sátra;
Bulcsu vezér jött be, egy szolga suhanccal,
Nagy dolgot előre mondani költ arccal.

Kard vala jobbjában, meztelen és görbe:
„Ez az! ez az!” - robbant Etele kitörve;
Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza,
Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:

„Király! jöve hozzám az imént e gyermek,
- Gondold barom-őrző hitvány sühedernek -
Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan,
Amint legelőjén által lovagoltam.

„Azután beszéle hihetetlen dolgot:
Csordája ma reggel, hogy a mezőn bolygott,
Veszi észre, sántít egy kedves ünője,
Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.

„Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen,
Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen:
Ím vasat a fűben végtére talála,
Mint hadi szerszámnak érc hegye, kiállva.

„Ott hagyja először, térül egyet, fordul,
(Fölvenni szegénység jele vaskót porbul)
De viszont megbánván siet oda ismég,
Nehogy a jószágban kára megint esnék.

„Hát ihol, a kard-hegy kétannyira nőlve[29]
Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle;
Megriad és elfut. Szünvén riadása,
Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.

„Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen;
Óva megáll sokszor: menjen-e? ne menjen?
Ágaskodva tekint s nyújtózik előre -
Úgy mondom el, amint hallám vala tőle.

„Messzire már látja, mint a vizek sássát,
Magoslani fűből szép kard ragyogását:
Penész aranyán nincs, acélán nincs rozsda,
Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.

„Ekkor - a fegyverhez járulni se’ mervén,
Hozzám fut, lovamat messze megismervén;
Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e?
Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.

„Ó, emberi szemnek ily csuda látatja!
Földben alig volt már, csak a markolatja;
Láng nem üté jobbom’ - engede is könnyen:
Itt van: te viseld azt, te királyom, fennyen!”

Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel,
Verte reá naptól kesely üstökével,
Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte;
Most a jövendőlők eloszoltak szerte.

Maga pedig fordul a fegyveres házba,
Hüvellyel a kardot Etele ruházza,
Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen;
Felköti, kivonja; forgatja kezében.

Vág vele háromszor a négy anya-szélnek
Keletre, nyugotra, északfele, délnek;
Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte;
S így szóla Etelből tornyosodó lelke:

„Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én pőrölyje világnak![30]
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

Mondván, deli kincsét függeszti szegére,
S ment hada-szemlélni a húnok vezére;
Tudja egész had már csudáit az égnek,
S leborúl előtte, mint egy istenségnek.

Mindenkit örömmel itat e nagy ujság,
Csak Buda szívének józan szomorúság,
Csak Gyöngyvér ijedez búnevelő gondon,
És hajtja szünetlen: „de hiába mondom!” -

Ilda pedig, munkán ülvén oda-által,
Hall vala minden szót szőnyeg-falon által;
S hagyja tüjét, mellyel gyönge keze varrt, ott:
Ura elmentével leveszi a kardot.

És monda fiának: „Jöszt’ ide kicsínyem!
Még kicsi, de szárba eredő reményem!
Viruló sudárkám, aranyos sugárkám:
Itt van örökséged, megnézd! Aladárkám.

„Ó, mert az anyának férje erős támasz, -
Ideig óráig. De kidőlhet ám az:
Veti reménységét fiu gyermekében,
Bizodalma él s nő magzata nőttében.

„Szerencse ölén is, megtanulám, féljek:
Hamar énmellőlem hullnak el a férjek;
Uramat, az elsőt, mihamar elvesztém;
Férfi ölelését jaj-szomorún kezdém.

„Kit a kígyó megmart, remeg az gyíktól is,
Gyászban feketült szív, csupa árnyéktól is;
Engemet a kígyók: rokonaim martak,
Mennyasszonyi fővel mély gyászba takartak.

„Ó, mit cselekedtek dalia férjemmel,
Kit, élve, szerettem leányszerelemmel!
Szeretem holtan is, szeretem még most is:
Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is.

„Vadászni kicsalták, és megölék orvul,
Ajtómhoz a testét odaveték torzul,
Kincseit őrvényes Rajnába sülyeszték,
Mialatt én sírtam édes uram vesztét.

„Azután férjekkel gyászomba’ kinoztak
Kérőt oda nékem minden időn hoztak,
Legutóbb a húnok királyfia külde:
Ez volt, ami bosszúm gondolatát szűlte.

„Sárkánynak alítám emberi formában,
Sívó fenevadnak idegen pusztában;
Ily férjet ohajték; s kezet adtam rája:
Hogy testvéreimen bosszúmat ez állja.

„De találtam nagynak, Etelét nemesnek,
Szigfrid után akit szeretve szeressek;
Asszonyi szívem már vele boldog volna,
Ne lenne szerelmem régi koporsója.

„Bosszúmat Etele becsületes haddal,
Tudom, meg is állná; nem akarom azzal!
Akarom ál színben, lépre ide csalva,
Véres tetemöket rútítani halva.

„Vagy Gunther, az álnok, szép harcon elessék?
Gernotnak Odinho’ gaz lelke vitessék?
Hágen, ki orozva döfte uram’ hátul,
Tisztelve kimúljon, Etele karjátul?

„Nem, Rajna királya két drága fivérem!
Nem Hágen! a díjat én igazán mérem:
Valamint a bűn volt, legyen az is undok,
S vesszenek árulva mind a Nibelungok!

„Poharukban vérré a lakoma váljon,
Vendégágyba’ ki hál, koporsóba háljon’,
Bizodalmas hajlék éjszaka lobbanva,
Férjem gyilkosait temesse be hamva.

„Jer, jer kicsi szolgám: ezt még te nem érted,
Csak játszol a karddal, övezni kisérted;
Majd, ha király lészesz... Veled együtt, hosszu
Feledés árnyékán, nőjön fel a bosszu.

„Mert szűltelek arra kínos szeretetben,
Nem ment ki eszemből foganó percedben,
Veled azt a terhet viseltem örökké,
Szívedbe szivemből plántáltam örök-ké.

„Közelebb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,
Tested az én testem, véred az én vérem:
Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.”

Csakugyan nem érté az anyja beszédét,
Hurcolta nehéz kard szíjjra kötött végét
Sátorban a gyermek, kis kocsi módjára,
S nevetett némelykor Krimhilda szavára.

Anyja pedig oztán kedvkereső gonddal
Fúrta meg a szíjjat, közepén, egy ponttal.
Csatolta fiának kicsi derekára,
Örült Aladár, hogy zörömböl utána.

Sátorban alá s fel, ki is a mezőre,
Le a völgyhajláson, fel a dombtetőre, -
Kardját puha fűben úsztatja örömmel;
Eresz alól anyja kisérgeti szemmel.

Már nem vala messzi a Buda sátrátul;
Im gáncsot a fegyver ada neki hátul,
Nagyot esék; arcát vérig üté kőben -
Ott járni Budáné talált ez időben.

Meglátta, erősen a szíve megindult,
Szánalom a lelkén s harag egyszersmind gyult;
Oda szalad mindjár’, s földrül felemelvén,
Egyszerre ilyen szó mérgesedik nyelvén:

„Bolond anya nézi - bolond anya hagyja,
Bolond, ki gyerekét ilyenre kapatja,
Kezébe is adja, vele még játszatja!
Nincs is az olyannak igaz indúlatja.

„Fenevad módjára egyszer veti kölkét,
Azután nem bánja, vessze kicsiny lelkét;
Csak egyszer a vágya, telyesüljön ágya:
Fia veszedelmét azután nem bánja.”

Ily hangon ez a nő csattanva üvölte,
Mialatt a sok vért fátylába törölte;
Ilda futott mindjár’, látván fia estét,
Mérgesen elrántá, amaz elől, testét.

„Ne nyúlj a fiamhoz! - vágja szavát kettő, -[31]
Ne taníts gyermekkel te bánni, te meddő!
Mert neked is volna, jóféle ha volnál:
Nincs rútab’ előttem magtalan asszonynál.”

„Meddő nem vagyok én! te se gúnyolj annak!
Szolgálóimat is engedtem uramnak” -
Sikolta Budáné, betakarva képét;
Zokogás fojtá el további beszédét.

Ilda, miként győztes, kacag vala fennyen. -
Hallá Buda e zajt; oda kell hogy mennjen:
Látja nejét sírni, amazt hahotázni,
Oda sem ért, hogy már így kezde vitázni:

„Mi dolog ez, húgom? ma is úgy, mint tennap?
Így lesz ez örökké? így lesz e mindennap?
Jó ember vagyok én: de ha megharagszom...
No tehát békét hagyj az enyémnek, asszony.

„Tegnap ugyan szegényt meghuritám érted:
De tovább nem tűröm, nem én soha: érted?
Király vagyok én még, s úr a magam házán...”
Monda, kövér öklét fenyegetve rázván.

Vissza reá pattant Ilda királynő is,
Azután mérgében sírva fakadt ő is;
Így észre se’ vették a vita sebtében,
Hogy maga Etele közeledik épen.

Jöve, mint váratlan égi vihar feljő,
Megszálla megettök, mint fekete felhő;
Teszi kezét Hilda’ szép válla-hegyére,
- Visszaborúlt a nő ura hős keblére.

Egy darabig némán állva nem is moccan,
Tekintete mélyen hömpölyg vala s hosszan,
Gyöngyvérre Budáról, s Budára viszontag:
Végre nyugott ajki szóval ilyet mondtak:

„El haza, jó Ildám, indulni fogunk ma,
Még ez nap, ez órán, királyi lakunkba;
Ott te vagy az első fejedelmi asszony:
Ki merészelné ott, hogy sírva fakasszon!

„Hanem ezt még tűrjük. Ő a hibás, nem mi.
Buda királlyal nincs közöm ez’tán semmi.
Én majd leszek otthon ura jó hadamnak:
Buda is parancsol, ha kinek tud, annak.”

Ezt mondva, ölébe fiát emelinté,
Köszönni Budának fejét se’ gyökinté,
Csak mene Hildával. De soká ott állván
Nézte üres helyét Buda, mint egy bálvány.

Még aznap, az órán, tarka szövött rendek,[32]
Etele tornyodzó sátrai lippentek;
Estig odaáltal, udvara távoztán,
Nagy halom és nagy völgy marad vala pusztán.

Tizedik ének

Etele hadba mén

Amely nap Etele megvála Budától,
Nem vált köszönetlen jó szittya hadától:
Mentében irányzá lova fékét arra,
Hol serge ma felgyűlt játszó viadalra.

Megálla, királyul, tömött hadak élén,
Hangja erős, bár nem kiálta beszélvén,
A legutolsó is hallotta közelnek
Domboru melléből hangját nagy Etelnek.

Mondotta, bucsúzni seregéhez jött el,
Bocsátani őket haza, szeretettel;
Dícsérte a népet összesen, egyenkint,
Zokszóval a multért nem illete senkit.

Nevezte apának, nevezte fiának,
Fiatalt öccsének, öreget bátyjának:
Örül az is e szón, ki maga hozzá jut,
S ki látja becsülve a maga-formájut.

Mondotta, hogy immár vége vadászatnak,
Édes övéikhez kiki oszolhatnak:
E szóra felörvend hirtelen a népség,
Öleli, képzetben, váró feleségét.

De megint a szónak fordul vala rendi:
Háboru’ szándékát Etele jelenti,
Hova, ugymond, készül válogatott haddal,
Maga jószántából maradó csapattal.

Erre, miként tóba ha nehéz kő loccsan,
Pillanatig nagy zaj, s csend álla be mostan,
Pillanatig habját a sokaság verte:
Azután: „menjünk mind!” - riad ezerszerte.

Senkit haza özvegy szerelem nem csábit,
Senki nem óhajtja ő gyenge családit;
Óhajtja: Etelnek szárnyán hadakozni.
Drága dicsőséggel zsákmányt haza hozni.

De király engesztő szavára lohadnak,
Lesz módja, igéri, ezután a hadnak;
E mostani játék: fiatal gyakorlat,
Szoknia fegyverhez, ki először forgat.

„Ti, büszke hún ágak ifju nemes vére!
Tanítalak immár a magam kezére:
Hadd mondják az apák: »mi csak egy országot,
Birják ezek, íme, az egész világot!«”

Holnap az ifjú had - rendeli - kövessék,
Tízre öreg harcos, nyíllal,[33] egy-egy essék;
Bulcsura e dolgot úr-Etele bízza,
S forditja fakóját asszonyihoz vissza. -

Buda király pedig, szomorú-magában,
Űl vala, mint egy pók, palota zugában,
Képzelete gyászos szőnyegeit fonta,
Árnyas szögeletben űl vala naponta.

Egy reggel a nője monda neki Gyöngyvér
- Letevé a hímzést potyogó sok könnyér’ -
Ide-oda holmit keze gyorsan rakván,
Háttal ura-felé, így monda, forogván:

„Mit ér az az ember, ki egész nap ásit,
Ülvén gondolatok here záptojásit!
Sok idejét tölti, soha ki nem költi:
Halott az az ember, halála előtti.

„Már a vak is látja, süket is már hallja
Buda király dolgát: hogy’ van feje-alja:
De azért ő napról-napra megént bízik;
Heverő bánatban eszik, alszik, hízik.

„Férfi vagy? Az volnál. Király vagy-e? - Szégyen!
Hol embered, egy csak, ki felálljon s védjen?
Mind, az utolsó is, odaáltal vannak,
Isten csudakardját leli Bulcsu annak!

„Ezt is fölemelted, jobbágy neme nélkül,
Adván neki tennem húgod’ feleségül;
Most ez is a kardot - ihon a hálája! -
Mintha nem is volnál, más kézre találja!...

„Vagy, had ura, Isten, részre te is hajlol?
Buda gyalázatján szíved örül, tapsol?
Húnok fejedelmét nézed üres bábnak?
Ajándékod adod, fő helyen, a lábnak?...

„Nem adta, bizony nem! egynek ajándékul,
Se bolond asszonynak gyermeki játékul;
Adta egész nemzet fényére, javára:
És te vagy a nemzet elsője, királya.

„Első! nosza állj ki, legelül a sorba;
Király! ne tapodtasd magad’ önkint porba;
Gyüjts hadat és készülj - vagy aléltan várod,
Míg fejeden végkép teljesül a károd?

„Jön a keserű gyász, utol is ér nyomban,
Jaj, látom örökké riadós álomban!
Jaj, érzem örökké ímette a szörnyet!
Most is eremben fut, lázhidege környez.

„Ember! Valamerre, míg van idő, mozdulj;
A sors hadszekere - hallod, üvölt - pusztulj:
Félre az utjából! mert bizony elgázol,
Ha te kövér gondban szunnyadsz s lakomázol.” -

Háborodék lassan jó Buda ezekre;
Ajzotta[34] nem egyszer száját feleletre,
Most, mint olyan ember, kit méreg eröltet,
Felugra, döfölvén botjával a földet.

„Elég már! - rivalá - legyen immár vége!
Ne szutyongass mindig, Ármány felesége!
Mert, ha tovább a szót ellenem így hajtod,
Megmutatom, meglásd, ki a férfi, rajtad.

„Te vagy oka ennek, a te gonosz nyelved,
- Mert nem fér soha két asszony egymás mellett -
És most te pirongatsz, mintha eléggé nem
Marna kegyetlen bú anélkül is éngem.

„Könnyen, rövid ésszel, szerez a nő patvart,
De tanácsa nincsen, ha megteszi a bajt,
Amit összekuszált, soha ki nem bontja:
Hadd álljon elő a férfi esze s gondja!” -

Megnémula Gyöngyvér, szavain férjének,
Nem halla hasonlót, míg boldogan éltek,
Azelőtt szép szóval bánt vele s gyöngéden:
Most sír vala belül a durva beszéden. -

Buda meg a főket hívatja tanácsra,
Készteti bús lelkét komoly elszánásra;
De alig egy-kettő, vontatva, jelent meg,
Mind látogatóba Eteléhez mentek.

Nem vala ősz Torda, se Szalárd, sem Bulcsu,
Még Detre is elment, a cselfe tanácsu;
Szömöre a kádár, az is indulóban,
S vele négy-öt jobbágy volt még, habozóban.

Ezek, úgy dél tájatt, mikor összegyűltek,
S ide-oda gyéren, hallgatva leűltek:
Mindjárt üresebb lőn a nagy üres sátor,
S jobban mutatá, mily népes vala másszor.

Kin Buda gerjedve haragra idétlen,
Vétkesekért szidja vala, aki vétlen,
Azért, ki jelen nincs, a nála levőket;
Keserü zokszóval így feddi meg őket:

„Eljöttetek? aj no! nagy nehezen. Csuda!
Hamarább gyülnétek, tudom én azt, oda,
Hol Bulcsu vezér van, meg az a vén táltos,
Vele mind a többi hiteszegett pártos.

„Tudom én, áruló bennetek az elme,
Fél lábatok immár vagyon a kengyelbe’,
Buda király nektek, az ő szava, ennyi!
Pártos Eteléhez vágytok igen menni.

„De megnő Buda még, bizony Isten! megnő
Parancsol is, és nem panaszol mint ag nő;
Ollyat riad egyszer, hogy messzire hallik,
Mire sok kevély nyak törik avagy hajlik.

„Ki az a hatalmas? mi joga van hozzá?
Etelét én tettem, a micsodás, azzá;
Etelét én köptem: s ha fejére hágok...
Mit szólatok ehhez, dölyfös uraságok?!”

Nem szólt bizony erre ott senki Budának,
Hanem összenézvén vállat vonitának;
Ő pedig, egy kissé miután kifújta,
Így tüzelé mérgét nyavalyásan újra:

„Hallgattok? nem akar jőni a szó végre?
Összebomlott, ugy-é, a tanács, az íge?
No, beszélek hát én! és nem hiu szélnek:
Meghallja, ki mostan s kik ezután élnek.

„Nem lesz Buda többé, az Égre! nevetség. -
Induljon Etelhez e nyomba’ követség:
Szömöre! mint első, te leendsz a szónok:
Parancsolom, ezt mondd ama lázadónak:

„Vérhit köti hozzám, Isten előtt eskü,
Hadurat nem játssza halandó eszes ki,
Sem eszes, sem bátor, sem dölfös erőszak:
Ameddig ereszti, addig mehet ő csak.

„Ittam az ő vérét, ő is az én cseppem’,
Hogy velem országol, mint öcse, legszebben,
Mint ifiabb testvér, kit alacsony ágból
Magamhoz emeltem, atyafi jóságból.

„De az ő hálája hiteszegett ármány,
Gonddal tömi nékem az éjjeli párnám,
Reggel is, ágyamból üdületlen kelve,
Tegnapi gondjával vívódik az elme.

„Se hetig, se napig hű nem vala hozzám,
Mióta uralmom vele híven osztám;
Gyűjte hadat mindjár’, rebegésben tartott,
Mit adék, fordítá ellenem a kardot.

„Háboru, békesség: fő hatalom tiszte,
Hátam mögött ezt is egyedül intézte,
Követekkel végez, hadra ihon készül:
Nekem a bosszúság marad ebben részül.

„Mondjad azért, kádár, izenő szavammal:
Indulni ne merjen szép ifju hadammal;
Külön amit végzett, az előttem semmi:
Máskép - amit adtam, vissza tudom venni.

„Azt is neki megmondd, úgy akarom, bátran:
Hogy az Istenkardnak illő helye sátram;
Kérkedve magánál ne tartsa továbbat;
Illeti a főt az, nem pedig a lábat.

„Nem adta Hadúr, nem! egynek ajándékul,
Se hiu asszonynak gyermeki játékul:
Adta egész ország fényére, javára:
S én vagyok az ország elsője, királya.

„Azért hadi népem’ mind’ haza szélessze,
Derekára Isten kardját se övezze:
Máskép a kötött szert szálára kibontom,
Vérrel adott esküm visszafelé mondom.” -

E szóval ereszté Buda el tanácsát,
Előbb Szömörének kijelölvén társát;
Sátorbul egyenkint hallgatva kimentek,
Künn tompa morajjal távoztak a rendek.

Aznap Buda lelke hajtja magát, mint a
Kézzel nekilódult függő tereh, hinta;
Haragja sehogy nem bir szünni sokáig,
Mint a megütött hab, ereje fogytáig.

De mikor estenden csillapodott vére,
Nagy félelem állt bé, a harag helyére,
Félelem és bánat kezdte szivét vájni,
Mint seb, ütéskor nem, azután szok fájni.

Lassítja menését, járván palotában,
Meg-meg is áll olykor, tünődni magában;
Este, miként gyermek búvik az anyjához,
Csüggedve imígy szól hites asszonyához:

„Rettegek én, Gyönyvér, - rettegek és fázom,
Hogy e mai lépés sietteti gyászom’;
Eteléhez nagy szót viszen a követség:
Félek, hogy a súlya rám vissza ne essék.”

Hallván e beszédet Buda királynéja,
Szép barna szemének felvirrada héja,
Rá bánatos arcát emelte szelíden,
Szánólag az asszony megszólala ígyen:

„Jer, édes uram, jer! ülj ide mellém, le,
Szegény bús fejedet, így, hajtsd az enyémre
Ifju örömidben részem vala hajdan:
Feles feleséged hadd legyek a bajban.

„Hibáztál; a harag vesztedre tanácsolt:
De ne félj, nem késő, Buda, hogy megmásold:
Lovas ember rögtön lovadat nyergelje,
Követid útjokból hogy visszaterelje.

„Etelét csak szóval ingerleni félős,
Mert vele tart, ládd-e, sok csalfa kevély hős;
Gyűjts hadat, azt mondom, míg oda lesz hadban,
Hogy, mire ő megtér, te se légy magadban.

„Arany-ezüst kinccsel teli nagy sok vermed:
Minek e holt marhát így élire verned?
Őseid rád hagyták: de te kire szánod?
Meghalsz: neki gyűjtél: se fiad, se lyányod.

„Vagy azért kíméled, hogy magamat végre
Megfosszon, ha talán jutok özvegységre?
Add! kinek egy részét, kinek a más részét:
Ha nem szeret ingyen, hű kutya lesz pénzért.

„Adj sokat, és igérj többet is, a főknek;
Meglásd, valamennyi, pártodra szegődnek.
Most a követséget forditsd haza utján;
Azután ne búsulj, édes uram, hagyján!”

Így szólt a királyné, nyájas okos szókkal,
Rá’dásul öregjét megapolá[35] csókkal;
Buda is vissz’ adta melegen, hálásan,
Azzal sietett, hogy hírnök után lásson. -

Szömöre azonban s vele küldött társa
Járnak vala immár jó futamodásra:
Tisza sodrát éjjel paripán meguszták;
Keletre, homályban, végnélküli puszták.

Szótalan egymással nagy utat menének,
Hallgatva dobajját az ügető ménnek;
Végre Kadarcs (ez volt a Szömöre társa)
Megkívánta igen, hogy szavait váltsa.

„Pajtás uram! - ekkép fordul a biróhoz -
Mi oka, hangod sincs, legföleb’ a lóhoz?
Máskor tied a szó, ha tanácsot űlünk,
S lakomán ha tréfálsz, mind kétfelé dűlünk,”[36]

Felele a kádár: „Ajh no!... szeretném, ha
Törpe bolond volnék, vagy született néma,
Semhogy Etelének ezt az izét mondjam,
Haragos nézését magam ellen vonjam.” -

Így, ritka beszéd közt, azon éjjel s másnap
Kerülik zsombékját tenger Tiszalápnak;
Délest vala már, hogy felkaptak a hátra:
Látszott is Etellak, Etele nagy sátra.

Mint ha ki méheshez közelít távunnan,
Szállingani egyes bogarat lát onnan,
Azután mind sűrűbb a repesők rajja,
Cikázik a tánca, és zümmög a zajja;

Bong a tele kaptár; ki-be a nyiláson
Sok ezer fényes hát hentereg egymáson:
Úgy hemzseg az ember sűrűje, zajossa,
Amint közeledik Etele várossa.

Budaszállás ahhoz, gondolom én, semmi,
Ahogy itt a népség jőni szok és menni,
Ahogy palotái gazdag Etelének,
Mérföldnyi mezőben, tornyodzva kelének.

Nagy legelő, mellyen szűz-ménese futhat,
Térség vala közben, hol hadi nép futtat,
Azután felváltva paloták, karámok:
Nehéz volna, bizony, megmondani számok’.

Legszélen a szolgák sátorai voltak,
Egyszerü fenyvekből boronába róttak;
Azután beljebb mint csinosodni kezde
Gyaluval a hajlék símán beeresztve.

Csoportosan itt-ott hún fők palotái,
Megannyi kevély lak, megannyi királyi;
Város a városban elegyűl mezővel,
Közte szabad térség nagy távola zöldell.

Külön egy-egy várost asszonyai laknak,
Udvari népestül, melyen uralkodnak;
Legközelebb Krimhild Etele sátrához;
Függő folyosón jár, ha tetszik, urához.

Mindez csuda művel remeken alkotva,
Vésű hegye által virágzik a holt fa,
Hajt levelet, lombot, de nem úgy, mint hajdan,
Idegen sok színre van festve olajban.

Vérpiros a zöldje, arany a virága,
Sziszegő sárkánnyá fonódik az ága,
Zöld madarak közte hallgatva megűlnek,
Madárszavu csengők a helyett csendűlnek.

Közepütt nagy dombon Etele hajléka,
Fedi a legcsúcsát ős Turul árnyéka,
Emelinti roppant szárnyát repülőre,
Aranybul egészen, verte ki szerzője,

Oszlopok a sátor-mennyezetig folynak,
Indázva hol erre, hol arra hajolnak,
Arany lemez a fát csillogva boritja
Közte nehéz bársony’ dagadó kárpitja.

De, ki azt leirná, nincs az az irótoll,
Szem is elkáprádznék a látnivalótól;
Mint egy mesevilág, oly ragyogó minden,
Oly csuda, formákban, oly különös, szinben.

Jár sokaság ki s bé, valahol csak járhat,
Pezseg a nép szerte s ló, a nemes állat;
Az egész egy főnek fordul akaratján;
Mint Etele kedvén, esze gondolatján.

Lakozás egy hétig vala most, nagy ünnep,
Reggel, az új karddal, áldozat Istennek,
Azután hős torna, befejezve torral,
Este kemény vívás a bajnoki borral.

Háromszoros ünnep öröme gyűlt össze:
Etele mén hadba: búcsupohár lesz e;
Meg az Istenkardnak vagyon avatása;
Idvezlő követek fényes fogadása.

Jöttek vala, messze Ázsia-szélektől,
Követek nagy számmal atyafi népektől,
Valakik a húnnal egy fej alá tartnak;
Lakói a tenger- és az Etel-partnak.

A besenyő, bolgár, jász, kazar, - a várkun
Mely védi tanyáit kilencszeres árkon,
Lapos nyelvü palóc, küldi barátságát,
Hódolva köszönti Etele’ országát.

Jöttek ajándékkal, egy sem üres kézzel,
Kiki maga földjén ami becsesb ékszer:
Hoza nyusztot, hölgyet, kinek ege téli;
Drága szövött árút, tevéken, a déli.

Magyar is, magyarok vezér fejedelme,
Ki nagy országot bir Etel folyam elve,[37]
Külde ajándékot, amineműt egy sem:
Illő bizony, ezt hogy énekbe’ lefessem.

Vad ménes akárhány, vad anyáktul ellett,
Barangol a síkon, Etel vize mellett,
Vemhedzik a kanca viharos széllángtól,
Fene tátos-méntől, futosó villámtól.

Pányvával ezekből, ha mikor kell, fognak,
Hajítva kötését repülő huroknak;
Veszedelmes játék, mivel a bősz csorda
Lovat és lovagját levágja gyakorta.

Magyar egész ménest haddal foga közre,
Terelé, (hallatlan!) mint a csikós, össze,
Küldte ajándékon Etele királynak;
Híre soká fönn lesz ennek a hajszának.

Üstökös ifjú had, zúgó karikással,
Kerüli a ménest rohanó futással,
Szelid paripájok a vadat elgyőzi,
Körül, örvény módra, száguldja, előzi.

Horkanva, prüszögve megtódul az állat,
Rúg, harap és tombol, rést még se’ találhat,
Szép kis fejök egymást tetőzi halomban;
Indulni az ostor kényteti azonban.

S valamint forgószél, mely sivatag pusztán
Porfelleget üldöz, maga körülfutván,
Forog is halad is utjában előre:
Ugy halad a ménes, száguldozik őre.

Országokon által mind űzve rohannak,
Verik úszni gyakran, dagadó folyamnak,
Olykor legelőre pihenni eresztik,
Ha nem áll, a hajtást újra elülkezdik.

Ily módon Etellak rónáihoz értek,
Volt az egész útban nézője temérdek;
„Magyarok ménessét” hirdeti mindenki,
Unokák is tudják, dal is egyre zengi.

Etele nagy néven ezt az ajándékot,
S fogadá szívből a rokon ivadékot,
Dícsérte vezérök’ dalia népestől,
Fogadá egy vérül, fogadá egy testül.

Indúlása előtt ez okon mindennap
Foly vala nagy vígság; de utolsó e nap; -
Követekkel vígad, s felváltva határoz:
Eszébe’ se fordul, hogy küldje Budához.

Buda emberei hogy oda érkeztek,
Lakoma utolján öreg ivást kezdtek
Odabenn a hősök; nem is énekszóval -
Múlattanak immár nyavalyás Cerkóval.

Kicsi vala Cerkó, éktelen és görbe,
Szálas daliák közt kacaj ez a törpe;
Aëtiosz küldé rabul Etelének;
Vele vídul gyakran a szomorú ének.

Most is szomorú dalt vere Zángó kobzán,
Keve, Béla gyászát, Kadosát felhozván;
Sírt vele minden hős: de legott Cerkónak
Nevetett, hogy törpe, s ily habarék szónak:

„Borju nyeritését, uraim! kergettem,
Nyúl köhögős álmát agyon is ütöttem,
Vereb árnyékába szalma nyilat lőttem,
Vén fa csikorgással tarsolyt teli szödtem...”

Így kezdé, s hahota nagy zendüle rája;
De királynak el sem mosolyodott szája,
Ülve magasb polcán, fő gondokat érlel,
Hagyja boros népét játszani törpével.

Ekkor nyita, félvén, Szömöre közzéjök,
Tar homloka gyöngye aggodalom-bélyög:
Elmondja, ne mondja, Buda követségét?...
Nem mondja! bajának ezzel veti végét.

Bajának azóta ért vala már véget,
Ha Buda küldöttje gazon el nem téved,
De belé-bódorgott Tisza mocsárjába,
Hírével a hírnök csavarog hiába.

Nosza, hogy meglátták Szömörét pajtási,
Lőn kacaj, a hún fők harsány riadási:
Tréfára vevék hogy zavarodva ott áll:
„Tiszteletes kádár, monddsza, mi jót hoztál?”

Ő pedig, aggódó szemeit oldalra -
S forditá, hol Etel komolyan ül, arra;
Kacagák e nézést s minden egyéb dolgát:
„Bölcs kádár jer igyál, s mondj valami mókát!”

„Tisztelet adassék Etele királynak!
Engedéd-é, uram, hogy igyam s tréfáljak?”
Szömöre így kezdé; Etel igen-t inte,
S amaz ekkép szólott, miután hörpinte:

„Buda nagy királytól mi jövünk követség...”
E szóra megint lőn jóízü nevetség,
(Csak Detre hegyezte róka fülét köztök,)
S valaki felmordult: „szöktök, uram, szöktök!”

Nagy hangon a kádár, és szólt komoly arccal,
De csak a jókedvet gyarapítá azzal,
Elmondta keményen Buda úr parancsát:
Tetszős vala nékik e tréfa-bolondság.

Mikor oda ére, hogy Etel a haddal
Indulni ne merjen, se az Istenkarddal:
Kitört az egész nép hosszas hahotába,
S Etele béfordult benyiló sátrába.

Váltig Szömörének innia most kelle,
Hogy a nehéz tréfát nyomtassa evel le:
De még józanodott minden ital bortul,
Rettegve, királlyal dolga hová fordul.

Csakugyan, még aznap Etele hivatta,
Lakomát a kádár végig sem ihatta;
Királya szemébe tekinteni átall,
De érzi, hogy éget, szeme héján átal.

„Róka! eszes voltál: nem csippen a farkad:
Buda bolondságát hímezni akartad:
De nem javasolnám - Etele király szól -
Se neked, se másnak, hogy ezt tegye másszor!”

Esdekve a jobbágy békélle[38] kezéhez:
Hogy ő nem is úgy jött ura-Eteléhez:
Vissza se’ mén többé, marad itten nála,
Valamig ő ő lesz, Etelét szolgálja.

„Sőt vissza - Etel mond - friss nyomotok menjen:
Buda nekem többé ilyet ne izenjen,
Mert leteszem, csúfra, mint régi ruhámat:
Csak egyéb ne érje: veszedelem s bánat.

„Hogy az Istenkarddal... Enyim az! ki másé?...
Ideje majd megjön, világ-aratásé!
Sátrom alatt addig hüvelyében áll az;
Budának, urától, e legyen a válasz.”

Örvend vala kádár ily szabadulásnak,
Paripáját reggel könnyen ülé másnap;
Etele meg ifju seregét mozdítja:
Örül az, hogy megnyílt a dicsőség hídja.

Őneki, utjában, hintenek és fűznek
Fátyol-ivet a nők, virágot a szűzek;
Zene búcsu-hanggal kiséri azonba’-
Úgy mennek a hadra, mint lakodalomba.

Tizenegyedik ének

Buda várost épít

Vermeit immáron éjjeli munkával
Buda király bontja hites ag szolgával;
Sátora furkózott fenekét megássa:
Derül onnét arany-ezüst ragyogása.

Dűlnek elő sírból eltemetett kincsek;
Ki azokat látta, ember olyan nincs meg:
Ki oda temette, mind-egyre levágták,
Hogy el ne beszélje ura gazdagságát.

Detre meg, a vén szász, jővén Etel urtól,
Szövétneket ottben megsejti az utról,
Kései fönlétét csudálja királynak,
Gyanus neki amit odabenn csinálnak.

Állítja lovát meg éjféli sötétben,
Nyeregbül az agcsont óva lemász szépen,
Hátracsapott fékkel paripáját hagyja -
Mindig Buda hősnél szabad a járatja.

Most is, az ajtónak fölhúzva kilincsét,
„Jó estét” neki mond „munkára szerencsét”.
Fel Buda egy-térdről pillanta ijedve,
Kincsei nagy halmát tenyerével födve.

De legott meglátja, megösmeri Detrét,
Titkolni előtte úgy sincs oka tettét,
Már ugyse’ lehetne; nem is igen bánja:
Vén szászon a próbát kezdeni kivánja.

„Arany ez! - mond - kincs ez! - van nekem is, lá’-é,[39]
Nem koldustanya még Buda vén királyé!
Barátjai mégis kerülik a sorsát:
Idegen asztalról lesnek alá morzsát.

„Ó Detre! ha minden - soh’se hittem volna -
Te is immár lettél Buda árulója?
Ellenségivel egy barlangban üvöltesz;
Etele borából: »vesszen Buda!« - költesz.

„Mi kell? lakozás kell? - akár éjnap itten
Dőzsölj palotámban, mint egy Odin isten;
Kell arany- és kő-kincs? Végy! ami szemednek
Drága vagyon tetsző; ints: nyomba’ követnek.

„Csak te nekem hű légy régi tanács-szóddal,
Testemet is védjed sok vas-mezü góttal;
Mert ihon elvesztem gőgje miá, látod,
Fegyverre ha késünk gyűjteni barátot.”

Erre az ősz bajnok, mint ki örül káron:
„Mit gondolsz? magam’ én hogy eladjam áron?
Legyen tied a kincs, az enyim a lélek!
Én azt teszem, ugymond, mit jobbnak itélek.

„Visszavonást nézem köztetek én búval;
Megmondtam előre, igaz intő szóval,
De te sem hallgattál, Etele sem, rája:
Most hüvelyét a kard, íme, alig állja.

„Jobb nekem elmenni, mint küzdeni párton,
Testvérek ügyébe magam’ minek ártom?
Hún atyafi-harcnak mi köze a góthol?[40]
Aki erősebb lesz, annak, igen, hódol.

„Hű vagyok és voltam, senki se’ mondhatja,
Míg Buda országolt, meg Rof, meg az atyja,
Szolgálni ha kellett csak egy-egy királynak:
De, ha már kettő van, hjaja! mit csináljak.

„Etele hatalmas: engemet elronthat;
Hozzá ha szegődném, te is el, viszontag:
Mert senki se’ tudja hadi kocka döltét,
Ha a Norna-leányt vérboszura költéd.

„Most a hunok szítnak Eteléhez jobban:
De, ha egyszer a harc fáklyája kilobban...
Mert sok irígy bosszu elfojtva hever rég...
Ezért Eteléhez pártolni se’ mernék.

„Ő az erős mostan, te pedig a gyenge,
De megerősűlhetsz, király, vele szembe:
Ott a győzedelem, hol az Istenkard van...
Ki tudja, mit gondolsz felőle magadban?

„Én hát se’ tanáccsal, nemhogy emelt kézzel,
Melletted se’ fogok, se’ a másik résszel;
Haza, jámbor gótok tanyáira, mék én,
Ott várom el e bajt, mire fordul, békén.” -

Nem volt Buda bajnok kész ily feleletre:
„Ó Detre, kiálta, álnok eszű Detre!
Benned, imé, vártam igaz ügyem őrét:
De te, látom, félted csak a magad bőrét.

„Kit nyerjek arannyal, kit ezüsttel már meg,
Ha régi barátság így marad, így áll meg!
Zászlómhoz a népet hol vegyem ujonnan,
Ha régi barátim futnak előbb onnan!”

„Csínja - felel Detre - van az ily dolognak,
Madarat nem dobbal, nem üvöltve fognak:
Aranyon árulót te keressz hiába,
Mondván: »nesze! hű légy.« Senki nem oly kába.

„Senki biz’ oly olcsó, kinek ezt mondd, nincsen:
»Megvettelek, ugy-e, alku szerént, kincsen?«
Aranyod utálat, - még le sem ül nálad,
Még vissza se’ fordul, csakhogy odébb állhat.

„De, ha rejtett céllal adsz neki, és ingyen:
Kárba, veszendőbe soh’ se félj hogy menjen
Aranyod megbérli: ő maga sem véli
Hogy az indulatját adomány vezérli.

„Akarod, gerjedjen szive szánalomra:
Mélyebben megesik ha arany is nyomja;
Vagy az ő sérelmét latolni ha kezded:
Súlya ezüstödnek túlterheli eztet.

„Kincs elalutt hálát, régi boszút felmar,
Kincs váj sebet ujra, hol behegedt a var,
Kincs egyenest görbít, egyenesít görbét:
De ügyesen kell ám használni az örvét.” -

Elállt szeme szája Buda jó királynak:
„Ó Detre! nem értem. Nosza, mit csináljak?
Taníts tanulatlant; de magyarabb szóval:
Ha soha nem voltam, leszek ezért, jóval.”

Akkor egész éjjel, hajnalhasadásig,
Magyarázott Detre, figyelé a másik;
Virradatkor elment, vagy alig korábban:
Sohse’ látták többé Buda sátorában.

Ment; reggeli álmát fölverte a gótnak
Valakik udvarnál kisérői voltak;
Haza, népe közzé, indula hadastul,
Hol gyarmatot űlnek, leigázva vastul.

Szigetenkint szerte az idegen nemzet
Erős hunok ellen soha nem rezzenhet;
Él maga törvényén, nem szolga, különben;
Vannak fejedelmi (Detre is az) többen.

Kiket az utból még, vagy haza értével,
Megfuttat a vén szász titkos követével:
Inti vigyázatra: legyenek mind résen,
Készülve hadankint, mert nagy idő lészen.

Naprul azért napra, mint azelőtt, folynak
Dolgai gyanútlan az idegen fajnak;
De sokat mond bátrabb szemeik nyilása:
Benne ragyog népök várt szabadulása.

Ezek így készülnek. - Buda hős azonban
Hunokat hívatja, kitkit alattomban,
Magához egyenkint rendeli a főket,
Kincses ajándékkal így lopja meg őket:

„Bátya, felém sem jösz, idehagysz túlon-tul,
Meg is ám halhatnék tőled rokonomtul,
Mióta királlyá Etelét megtettem,
Ő pedig abban jár, hogy ne legyünk ketten.

„Ó, jobb is, amim van, rendelni halálra:
Nem tudni, a holnap, sohse, mit hoz mára;
Ne nyelje be ő mind: ím, neked, ezt szántam:
Jó emlékezéssel légy róla irántam.”

Másnak emígy szólott: „Hogy vagy, öregem, te?
Elmultunk! igaz-é? Te is, én is, nemde?
Új az idő s ember; az egész világ új:
A vént leszorítják, ha maga nem tágúl.

„Nem így, Bendeguz és Rof idején, volt ez,
Kik alatt szolgáltál: hanem akkor volt ez!
Véred elomlását Etele mit bánja!...
De fogd: Bendeguzé; kincse maradványa.”

Van, kihez így fordul: „Má híni se’ merlek
Lakomára, hékám; ízetlen a serleg:
Etele gyanakvó, rád, valamint rám is:
Jól teszed! okos légy, kerülj ezután is.

„Mi haszna ezentul billikomok, tálak,
Arany-ezüst eszköz Buda nem-királynak?
Etele rátenné kapzsi kezét, hidd el:
Víg napok emlékét, pajtás, nesze, vidd el!”

Olykinek[41] ezt mondja: „Titok, amit hallasz...
Ne félj! Etelénél kárt vele nem vallhatsz,
Bár engem az útból félre akar tenni,
Ami nem igazság: de ha meg kell lenni!

„Egyszer hal az ember! magamért nem bánom:
Asszonyomat hogy tán kirabolja, szánom;
Amim van, az itt van: rejtsd el neki, kérlek,
Légy gondviselője nyomorúlt Gyöngyvérnek.”

Így a többivel is, kit ravaszúl Detre
Hajolni tapasztalt vala zendületre;
(Rég ideje sző-fon maga titkos tervén;)
S béadta nevenkint, hunokat ismervén.

Volt már (de mikor nincs árnyéka nagy fának!)
Irígye húnok közt Etele királynak:
Rémít vala egyet hatalom gyors nőtte,
Másnak Etel büszkébb, mint annak előtte.

Jár maga eszén csak, tesz maga oktábol,
Régi szokást mellőz, új dolgokat ápol. -
Más, aminek elsőbb maga is örvendett,
Találja nehéznek a sanyarú rendet.

Ha ki meg ellustúlt békés Buda mellett,
Harcolni örökké kell, látja, Etelnek,
Nagyra fejét, egyszer, örömestebb szánja,
Mint hogy ne henyéljen már ennekutána.

Volt olyan is, kit tán szóval avagy tettel
Etele megbántott, mit nem feledett el;
Vagy, ha nem is bántá, vette zokon önként:
Nem tudja, mivel sért, a hatalmas, gyöngét.

Egy-kettő igazát érezte Budának,
Titkon töri szívét sérelme jogának;
Nagy része a köznép bizodalmán retteg:
Etele az által hova nő felettek!

Ezt arany ingerli; kapdos amaz újon;
Ez rászületett, hogy követ egyre fújon;
Ezt hajtja irígység, vad epébe mártott;
Hő vére amannak üt örökké pártot.

Hisz’ ember az ember, akkor is az volt lám;
Megörült s megdöbbent Etele nagy voltán. -
Buda végez minddel szép színnek alatta;
Szájába miképpen Detre vitéz adta.

Mint szellő ha fogan vak déli melegben,
Pici pöhöly elsőbb, út kis pora lebben,
Majd a berek szélin leveli a nyárnak
Táncot ezüst hassal, nesztelenül járnak;

...Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél?
Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?
Lehelleted’ arcom még érzeni tompa:
Ott vagy azért, látlak, hogy fürdöl a porba’;

S már zizzen az erdő, fodorúl a víz is,
Hosszú haja árnyát lendíti a fűz is,
Már lombokat lóbál, már ágat is ingat,
Már egy egész karcsú fiatal bólingat:

Zúg itt is amott is a liget és megdűl,
Szennyes az ég boltja szapora fellegtűl,
Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,
Zengeni, úgy tetszik, moraját is hallám:

Hír támad azonkép a hunok szállásin,
Tompa beszéd, bor közt, nagyok áldomásin;
Hogy’ támada? hogy’ nő? ki toldja? ki kezdi?
Tán a levegő is egyaránt terjeszti.

Budának először dícsérete hangzik:
Hajdani jó élet, heverő nagy lagzik,
Munkatevés nélkül, ingyen, a vidám bor:
S hozzá Buda lelke, a szelid, a jámbor.

Az, ki Buda nevét említni se’ merte
Már hónapok óta, most jár vele szerte,
S örvend, hogy szavait befogadja kész fül,
Vagy meg is előzik, ha szólani készül.

Nem tudja egyik sem, ha kivel súg össze,
Hogy azt is arannyal Buda környéközte!
Bátorságot ez ád mind ennek, amannak,
Hogy már annyian ők Buda mellett vannak.

Ada bátorságot, növelé a merszet,[42]
Hogy igaz ügyben jár, bizodalmat szerzett:
„Aranyát elvettem - kiki titkon szóla -
Hanem ez gondol, lám, csak a közös jóra.”

„Oh bizony... (a fő-fő, a nyakasabb szittyák
Buda királyságát ily szóval ahitják)
Oh bizony! akkor volt a mi szavunk kellő,
Mi magunk fő jobbágy, királyhoz egyenlő.

„Szoktunk oda járni, mint haza, hívatlan,
Fölkelni, ha tetszett, ülni le, mondatlan;
Kérelmet ha tevénk, a hangja parancs volt,
És Buda kért tőlünk, ha miben parancsolt.

„Mert ő vala jámbor, nem büszke, negédes -
Vala nyájas, vídám, szelid, emberséges,
Szófogadó, kész, hű; de igaz is, bölcs is:
Benne ugyan nem volt legkisebb erkölcs is.”[43]

Más haragot színlel, makacsabb húrt penget:
„Nem volt szabad azzal, nem tudta mit enged,
Társul az öccsét hogy székébe fogadja,
S a nem-adhatóját valakinek adja.

„Királyt Buda nékünk nem tesz maga mellé,
Se kérdve, se hallva: »ime, Ország! kell-é?«
Gyűljön azért ország, ki ne ő rá bízza:
Vétesse hatalmát kénytelen is vissza!”

Egyszersmind az urak: Torda, Szalárd, Bulcsú,
Gyula kádár ellen szitok átok olcsó,
Nevöket említik beszorult ököllel:
Hogy Buda osztályát okozzák Etellel.

Sok szörnyed a szótul önnön maga nyelvén,
Buda gyalázatján, Buda veszedelmén,
Dísztelenül amint megalázva festi,
Hogy’ nincs nyugodalma, se lelki se testi.

Iszonyítja legtöbb a nagy, örök esküt,
Mellyet szíve vérén Etel az-nap eskütt:
Fogadá, nem tartja: ám most kiki lássa:
Nemzetül a húnnak ne legyen romlása!

És már az ilyen szó nem marad a fők közt,
Riadoz törzsenkint az alattlevők közt,
Mint hó-gulya, száll s nő; mese mesét szülvén:
Megbódul a köznép, fejei bőszültén.

Valamint nagy ménes, ha elő-nyaranta
Vihar gyül az égben, repülő sok gyanta,
Feledi hogy szélyel bízvást legelésszen,
Nyugtalan egyszerre, bogarassá lészen;

Hosszú nyakát némely, levegőbe tűzi,
Dagadó cimpával a viharat bűzli;
Más felrug emelten lobogó farkához,
Lába dübörgésén ijed és futkároz;

Nincs bújni karámba, hol bújni ereszbe,
Teszi kettő-három a nyakát keresztbe,
Remegő oldallal a nagy időt várja,
Mikor szakad a menny hulló köve, árja;

Így a hunok közt is háborog az alrend,
Megbódul az elme, és megbomol a rend;
Csoportosan öt-hat dugja fejét össze:
S a vérszagot érzi, s mond: nagy-idő lessz-e!

Maga Hadur-Isten sok csuda jelével
Hírűl Buda végét adja Etelével;
Üstökös a mennyég bús mezejét szántja,
Pallosokat vérben emel észak lángja.

Kell szörnyű esetnek történni, mivelhogy
Nappal a nap fénye, éjjel a hold elfogy,
Sötétben a húnok fiai maradnak:
Vesztét ne jelentse mind az egész hadnak!

Sok csuda szörnyet szűl az asszony, az állat,
Forrás vize vértől iszony és útálat,
Kabala emlőjén vér szakad a téjjel,
Halványan a holtak kísértenek éjjel.

Mert ezt Hadur-Isten balgatag embernek
Buda elvesztéről adta bizony-jelnek,
Hogy Etelét intse, a népet is ója:
De nem érti a föld gyenge halandója.

Amit az Ég jósolt, hogy eleit venné,
Az fordula épen nagy veszedelemmé,
Hogy Buda romlását felidézze gyorsan:
Ez a nyomorúság az emberi sorsban! -

Immár Budaszállás nem oly rideg, árva,
Felmagzott füveit letapossák, járva;
Éjjel elébb jőnek, azután napközben,
Legelébb egyenkint, azután mind többen.

Buda paripái, új elevenséggel,
Most összenyerítnek gyakori vendéggel;
Udvara sok füstjén megvídul az éhes;
Sürög ami sűrű, sajog[44] ami fényes.

Mint hangyacsoport, mely kiered fészkébül,
Zsákmányra elébb küld csak nehanyat kémül,
Azután mind többen lakói a bolynak,
Egymás tetején is, oda-vissza, folynak:

Úgy népesedett meg Budaszállás útja,
Fel is, le is a hún szüntelen azt futja;
Szélyel az országban ágazik, mint küllő,
Vagy az onnan térő, vagy az oda gyűlő.

Sereget is, mely a palotát őrözze,
Buda személyéhez állítanak össze:
Pártbeli népéből kiki részét adja,
S rendre egy-egy ott hál, ki törzsnek az atyja.

Buda királyt pedig ámítja reménység,
Tagjait, úgy érzi, nem terheli vénség,
Mint habot üres szél, bizalom felfúja,
Könnyen forog, és jár: fiatal lett újra.

Így a buborék, mely született nádszálon,
Könnyű lebegéssel kis ideig szállong,
Fényét teszi minden fordulata szebbé:
Valamíg elpattan - hiu pára-cseppé.

Látván maga mellett gyűlni fölös számot:
Mintha erejéből kiki adna vámot,
Neki adna egy részt, toldná az övéhez:
Testében is immár olyan erőt érez.

„Nézd, feleség, Gyöngyvér, nevető szájjal mond,
Nem vagyok én még vén; hanem a bú, a gond;
Acélos erővel minden inam pattan:
Megvínék bizony én Etelével hadban.”

„Jaj! - felel az asszony - mint ide nyilallott!
Oktalanul többé így ne beszélj, hallod,
Mert bizony elfordul e zsönge szerencse:
Nemhogy Etelétől árva fejed mentse.”

De még azután is Buda csak nem állja,
Hogy balga beszédet ki ne ejtsen szája,
Ülvén az urak közt, bor-lihegő mellel:
„Meglássa no bárki: megvívok Etellel!”

Ifjú dolgait is hordja örökké fel:
Hogy harcolt gepidák fene törzsökével;
Vissza magát harcos napjaiba éli;
Etelén győzelmét semminek itéli.

Tanácsot azonban ülnek vala mindég
Buda királlyal, vagy külön, a leventék.
Benn a palotában s kívül az erkélyen
Jövet is az úton, menet is utfélen.

Könnyű bizony eddig vala szökni árkot,
Szóval Buda mellé ütni merész pártot:
De mi lesz a vége? s mi elébb a kezdet?
Van mit nagyon erről tanakodni bezzeg.

Eleinte a szó hirtelen és hangos,
Dobál vele büszkén sok előharangos,
Föl, Isten egére hajítani merné,
Nemhogy, zabolázván, Etelét ismerné.

De máris ezáltal megütődnek többen,
Nagy meredek szótól az okossa döbben
Amazok estén, kik előtte bukának,
Méri a mélységet: „nem ugrom utánok!”

Beszéd hamar ottan emelkedik óvó,
Kétség is habozó, félelem is búvó;
Százféle tanácson száz elme hasonlik:
Mint habütött pandal,[45] Buda ügye omlik.

S valahol meggyűlnek tanácsba, csoportban:
Eggyel az ottlévők feje több, mint ott van:
Nem látja sok ember, de ki látja, szörnyed:
Etele arcát, a boszuálló szörnyet!

Mint őszi fuvalmon fa levele sárgul,
Nesztelen itt-ott már leválik az ágrul:
Ugy sápad el egy-egy, szótlan tovahímlik,
Iszonyún e látás ha elébe rémlik.

Hírli veszett ügynek: mond, tudta előbb is;
Téríti meg útján a szembejövőt is;
Csak, ki magát nagyon Budáér’ kitette,
Kénytelen az helyt áll, marad őmellette.

S Etele nem tudná Buda bátyja tettét?
Jól tudja bizonnyal: hivei megvitték:
De csak úgy tőn kézzel, kicsinyelvén e bajt,
Mint aki magától könnyü legyet elhajt.

Pedig Buda pártján még elegen vagynak,
Lehetne keménynek mondani és nagynak,
Ha volna tanácsa, ha volna vezére,
Ha Etel oly sokkal maga föl nem érne.

De bomlanak immár külön-külön észen,
Füstbe ama nagy tűz, félő, ne enyésszen.
Végre a tanácsot, mit megvon az elme,
Megadá mindnyájok közös egy félelme.

„Budaszállás - mondák - nyilt, mezei tábor,
Nincsen is ez helyben maradásunk bátor:
Nosza rakjunk várost, kőre követ szintén,
Valamint sok más nép teszi Naplementén.”

Mindenki örömmel ezt az igét hallá,
Fenszóval Buda és a többi javallá:
Mire Etel megjő, ha volna lehetség,
Hogy ilyen épűlet akkorra megessék.

Város vala régi, Duna jobbik partján,
Megtörve had által, Keve, Béla kardján;
Tornyai, bástyái, mellvédei most rom:
Húnok idejöttén alázta meg ostrom.

Teteje hamvvá lőn; még falai állnak,
Lassu enyészettel ott hagyva halálnak,
Ügyefogyott aljnép csarnokait éli,
Szél benne bitangol: az északi, déli.

Erre legott minden, ha ki látta, gondol,
Képzeletök mindjárt építi a romból.
Rései megtöltve, árkai megásva:
Költözzél, oda át mind Budaszállása!

Nosza, egész tábor Buda szaván pezsdül.
Útra, hogy a várost vigye mindenestül,
Kapcsait ereszti, oldja eresztékit:
Budaszállást ember nem leli a régit.

Szedi szélyel, csuklón, ki mestere ennek,
Emeli köpcös váll súlyát szelemennek;
Oszlopa dől rendre; cölöpjeit ássák;
Gödör ha jelenti Buda ó szállását.

Lábat alá mindjár’, kötnek erős tengelyt,
Irdatlan[46] kereket, guruló nagy hengert;
Gulya ökör húzza; a tábor is indul;
Csak a Mátra szele száll ott meg ezentul.

Immár Duna mellé hogy lassan elértek:
Láp a szarufákból készűle temérdek:
Úszva egyik partról költöznek amarra,
Lófarkon az ember, tutajon a marha.

Föld nyomorú népét, az idegen fajtát,
Ostorral azonban építeni hajták
Seregestül, amely tud bánni a kővel,
Vagy arravaló, hogy emelje erővel.

Sziklát seregestül hordnak vala heggyé,
Munkában az éjet nappal teszik eggyé;
Etetik éhszájú csorbáit a falnak,
Tornyot is az égre, négy szögein, tolnak.

Hamarább mint vélnéd, vár leszen a várból,
Kapuit ácsolják nagy erdei szálból,
Csiga eresztvényre hídját lehidalják,
Iszonyú mély völggyel körítik az alját.

Buda király elsőbb a helyet megjárva,
Építi fa sátrát nagy kő palotára;
Ernyőt a hunok is körülötte vonnak,
Tetején lángdúlta födözetlen romnak.

Budaszállás, amely volt azelőtt, nincsen;
Ki látni akarja, ide föl tekintsen,
Sátorait tarkán emeli magosra; -
Hirtelen így épült Buda új várossa.

Tizenkettedik ének

Buda halála

Már fészeke fölött leng énekem ezúttal,
Buda forgó napja száll meredek rúddal,
Este van, este van... késő a madárnak:
Nem látjátok-e már, hogy’ nőnek az árnyak?

Buda körül bús éj tornyosodik össze.
Hanem a sors útján csak pihenő lessz e:
Új dalok, új dolgok tolmácsai, jőnek,
Ha Isten erőt ád szegény éneklőnek.

Etelét említem: hova késik hadban:
Idejét vesztegli maga önként abban,
Készántag azon van, mi ürügyön késsék,
Rettegve haragja izzó kitörését.

Talán Buda megtér ildomosabb észre,
Tán pártja elporlik, (szakad is már részre,)
Tán őmaga lelkét türelemmel győzi,
Csepprül amíg cseppre boszuját lefőzi.

Hamar a zendűlést odakinn elnyomta,
Csak félelem által; vért keveset onta;
Látatlan előzé iszonyú hadjárat:
Híre hadat vert meg, vőn be kaput s várat.

Sok kulcsot ijedve lába elé hoztak,
Fogoly esett nagy szám, sarc tetemes, gazdag,
Túszt neki minden hely küldöze hódolva,
Városok utcáit taposta hatalma.

Ám adaját császár meg nem adá bérül,
Hallván ijedelmes rosz hírt Etelérül:
Hogy az ő országát hódítja magának,
Népével a húnok, mint urai, bánnak...

Üzené: túszt, foglyot hamar átaladjon,
Maga is országán többé ne maradjon,
Vigye hadát húnok lakozó földére:
Ugy áll neki császár, mit előbb igére.

Nagy büszke haraggal Etel erre lobban,
Igazán vagy színből? maga tudja jobban;
Színből, igazán is: mert az neki sértő,
Hogy elébb átadja s várjon adóért ő!

De meg, Buda miatt késik vala, mondom,
Haragban a lelke hömpölyög és gondon; -
Ifju seregét is szoktatnia kell még:
Látja, hogy a harcban mily öröme telnék.

Nosza hát indítja, had-izenés nélkül,
Felel a császárnak mostoha vendégül:
Mély birodalmába, hét ágra, betörvén
Omlik hada, mint ár, kavarog mint örvény.

Valahol megfordul, pusztít, rabol, éget,
Füstben maga után von egész vidéket,
Kincsét kirabolja, népeit elhajtja,
Csak az üres földnek gyász fenekét hagyja.

Tízszer - husszorosan az adót fölszedték,
Olly özön a zsákmány, mind’ el se vihették,
Bíbornak először kopja vala singi, -
Vagy elégett máglyán, nem vált ura senki.

Sűrü követ által bezzeg ajánlá már,
Maga veri följebb adaját a császár:
Ám Etelét ily szó találja süketnek,
Látnia szinét sem engedi követnek.

Sőt a telet is már - Etele azt várja,
Míg maga hídat ver omló vizek árja:
Hogy büszke Bizáncnak kapuin döngessen -
De az idő sorját, kell, sorba kövessem.

Buda király búsan ödöng vala itthon,
Bástyái mögött sem érzi magát bizton,
Keleti pusztákra szomorúan néz ki,
Hogy mily nagy az ország s kicsiny az ő fészki.

Mint rácsba először befogott vadállat
Mozgásra elég tért s nyugtot se’ találhat,
Jár fel-alá mindig, lép nehanyat s vissza,
Fejével a rácsot sikeretlen zúzza:

Úgy, falai közt, jár húnok fejedelme;
Gyorsabban a testnél hánykódik az elme:
Ha űl is, ha áll is, ha fekszik, ha alszik:
Ez nem pihen úgy se, álmába’ viharzik.

Egy nap is, a várnak hogy néz vala ormán,
Egyedül a síkra mélázva mogorván,
Merre Budaszállás lehetett a régi,
S homályban Etellak messzebbi vidéki:

Hirtelen az öklét üti homlokához,
Szeme összébb rándul, egy pontra sugároz,
Nem a levegőben - lelkébe’ van e pont,
Hátra szegett fővel nagyot riad, és mond:

„Mely Isten az égből - te, Hadur, ez eszmét,
Te adád most nékem, szánván Buda vesztét!
Vagy valaki, ébren - feledett álomban -
Mondta nekem?... Sőt te, te Hadur, e nyomban!

„Mind a hunok tüstént körül arcom’ vennék,
Magam is, e karddal, győzhetetlen lennék,
Ha egyszer kezemet ráteszem a kardra,
Én, Buda király, mint Isten is akarta!

„De ki lesz a bátor?...” Ezt mondva, szemébe
Kanyaró ötlött fel, a Kanyaró népe,
Mely, noha Budával táboroz egy-párton,
Nem szenvedik ottbenn, csak kívül az árkon.

Mert nem volt Kanyaró, feje, atyja nemnek,
Vezeti seprőjét húnnak, idegennek,
Ki barát és ellen földjén rabol, éget,
Ki apát anyát ölt, s aluvó vendéget.

Nem lakik e banda soha sátorszinben,
Eső, hideg és hév feketíti színben,
Bőre nem is bőr már, hanem ordas kéreg;
Nyerge az ágy s tűzhely, hús ez alatt fő meg.

Békében (e hadnak nincsen soha béke)
Körül a szomszédság búvó menedéke,
Onnan idegent is, húnt is rabol átkul;
Hadban elől ijjeszt, mérföldnyire száguld.

Mostan Buda mellé, mint keselű, jöttek,
Díjul akasztófát s aranyt kikötöttek,
Azt hogy ne találják, ezt hogy ne veszitsék; -
Kénytelen ámbár, de kellett a segitség.

Ily hadnak Buda most hivja fejét félre,
Vala ez a rútak iszonyúbb vezére:
Daliás hún nép közt nem akadt oly undok,
Hogy megközelítné amilyet elmondok.

Kulacsfeje szűkült, pisze orral, lappá,
Tette a természet, s maga még rútabbá:
Késsel az ön húsát bemetélte arcán,
Hogy lenne ijesztő rettenetes harcán.

Szanaszélyel ritka, müveletlen serték
Forradozott állát s ajakát kiverték,
Apró szeme kútból csillog elé, szúrva;
Hangja ebugatás: vakogó, nyers, durva.

Ezzel Buda király ered íme szónak,
Félre mezőn híván, így mond Kanyarónak:
„Meglátom, Kanyaró, van-e hős sziv benned,
Etele sátrába, éjszaka, bemenned.

„Kard függ ott valahol, megismered erről:
(Hüvely atyjáé volt, megmondta: mi jelről)
Azt nekem orvúl te... ha nekem elhoznád:
Aranyban-ezüstben elnyered a hasznát.”

Megdöbbent Kanyaró, gondola egy hosszat,
De utóbb fellángol, merni nagyot, rosszat,
Szája vigyorgástól lőn még iszonyúbbá,
Dísztelen ily szóra vonogatta csúffá:

„Kard lesz: de aranyt adj, de sokat; nem bánom;
Hanem aztán: pfh! pfh!... Etelét nem várom;
Mert ha Etel itt kap, Hadur, az ebanyja,
Száz volna se’ ment meg, se maga sem kardja?”

„Menj, menj, gonosz! Ármány! Buda szól ijedten,
Mert félek agyon sujt égő nyila itten,
Vagy az útban, akit káromlani mertél; -
Jutalmad azonban megvetem a kardér’.”

Még az nap Kanyaró osztja hadát szélyel,
Út nélküli úton bújkál vele éjjel,
Napközben mocsaras helyeken meghúnynak,
Rettegve bosszúját minden igaz húnnak.

Harmadik éj amint fordul ilyen napra,
Mind összeverődtek tornyos Etellakra,
Állítja vezérük ide-oda lesbe,
Útat előálmon egyedül keres be.

Krimhilda Etelnek szép nője azonban
Távoli férjéhez vala édes gondban,
Nem alutt, az álom csak játszva kerülte,
Fohásza galambit férje után küldte.

Hattyu fehér teste forog a hab ágyon,
A lelke meg úszkál tenger hiu vágyon,
Apró pihegését únja Aladárnak;
Körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak.

Hall egyszer odalenn, mint paripa prüsszét:
Megörül: hirmondó! felugorva néz szét:
Etele tornácán hadi mént kötött meg
Valaki... „jaj! nem más - édes uram jött meg!”

Veti hamar leplét karcsu derekára,
Minden erén futkos szerelem hangyája;
Függő folyosón át az urához indul,
De megáll rettenve útja közepin tul.

Idegen a férfi, dísztelen a termet,
Mely palotából jön s lova hátán termett:
„Ki az ott, ilyenkor?” - De nem is áll szónak;
Vércse sikoltása űzi az asszonynak.

Tüstént aluvó őr, valamennyi, támad;
Két ujján Kanyaró füttyent vala hármat,
Éh farkasi oztán törnek elő jelre;
Virrada sok alvó örökös éjjelre.

Így sikerült vérben által verekedni,
De zsákmányt Kanyaró nem mer vala vetni;
Seregét oszlatja: el, el, a határra!
Egyedül a kardot viszi meg Budára.

Mellyet nagy örömmel Buda király másnap
Mutat elő s büszkén a többi tanácsnak,
Dicsekszik: az éjjel csoda által nyerte;
Jobban Etellakról tudják hazaszerte.

Mindenfele a hír onnan eredt szélyel,
Összetalálkozván Buda más hírével:
Hogy az Isten kardját csudaképen nyerte; -
Nem hiszi egy ember neki, országszerte.

Sőt a maga pártja, az is elpártolna,
Etelétől immár menedék ha volna;
Újult bizodalmát öli halvány kétség:
Így orozott kardban, vajh, lesz-e segítség!

Etelének is vün[47] hírt Hilda futára,
Mikor a kard eltünt, s hova tünt: Budára.
O - jaj!...akkor látták (egy hangja se hallszott)
Sápadni először azt a piros arcot.

Elsápada, elhalt kisérteti zölddé,
Azután izzó vér sebesen megtölté,
Azután ültéből felrándula, tenni,
S dörmöge mély hangon: „haza fogunk menni.”

Követét császárnak hívatja magához,
Adaját hogy rakják; engedi, lábához,
Túszt neki és foglyot átaladat renddel,
Haza indúlásra napot órát rendel.

S már, mint szele égi tüzes háborúnak,
Zúg jötte felől hír a haragos húnnak,
Mindenfele a nép elképzeli s borzad
Budára szegényre az iszonyú rosszat.

Mint hegy ha szakadna, mint ég ha omolna,
Világ tengelye mint dűlőbe’ ha volna:
Úgy képzeli a nép - vagy mi nagyobb rosszat
Etele haragja, Buda bűne hozhat.

Még útban eléje, urok elé, mennek
Sokan a fő húnok, fejei a nemnek,
De nem meri egy se Buda pártját fogni,
Etele szívébe könyörű szót lopni.

Detre is ott van már, kelleti hüségét,
(Átkozva magában Buda semmiségét.
Lelke a jövendőn szomorún kóvályog.)
S vele mind a többi idegen királyok.

Föl, Keveházának, seregét vezérli
Etele; ott áldoz; Érdet nyomon éri,
Buda új városnak fordul, folyam ellen,
Téteny előfokján föltetszik az ellen.

Hamar, ezt meghallván, Buda kaput zárat,
Nagy körösztbálvánnyal segíti a zárat,
Dobogót felvonnak szédűletes árkán,
Nyíllal, kopiával tövises a párkány.

Hal úszva - király mond - madár ha repülve
Ember fia nem jő itt csuda nélkül be:
Mert elfogy előtte, akármi felől jön,
És meghasad a föld, bármerre kerüljön.

Etele azonban már nem vala távol,
Körül a hegységet megszállta hadával;
Kapu elé mindjár’ szót szólani küldött,
S nagy hangon alólrul beszéle a küldött:

„Buda király hol van? Álljon maga szónak. -
Etele küld engem, ura minden húnnak,
Seregével ott ím a bérceket űli,
Ezt a madárfészket pöhölyre becsűli.

„Hegyet az árkába onnanfölül ontat,
Falaid ormóján tapos országútat,
Valaki él ottbenn, úgy tartsa, nem élne,
Fiúval az apját vetteti kardélre.

„De ha Isten kardját meghozva, köszöntöd,
Kapuid, sarkából, mély porba ledöntöd,
Egyszer ha vonúl át városodon népe:
Fogad utolszor még atyafi kedvébe.”

„Se kaput, sem kardot! - felelt Buda hévvel, -
Holt testemen át csak ha bejő népével!
De, ha esdő szóval maga hozzám jön be,
Fogadom a pártost régi kegyelmembe.”

Kaccanva Etele érti meg e választ:
Ha ha!... egy jó kardot fegyveriből választ
S indúla, menőben derekára kötvén,
Mind az urak kérik, őt nyomba követvén.

Ne menjen! ez ármány; Hadurra? hová megy:
Azok ott nagy tábor; maga hős, de lám egy; -
Esennen[48] a hún fők köntösit érintik:
De szeme szikrái vissza vadúl intik.

Jutva le a várhoz (mely Ó-Buda mostan),
Parancsola tüstént: nyíljék kapu ottan,
Hidat alá döntnek, kaput elé tárnak;
Mögötte bezúdúl tengelye a zárnak.

Buda pedig öccsét várja vala bástyán,
Messzire megrémült vérszínü palástján,
Haja merevedni sisak alatt kezde,
Hálója halálnak szemeit környezte.

Szólni akar - nem tud: hozzá ne eresszék,
Karddal ez egy embert odalenn elvesszék;
De nem is voln’ aki e szóra királynak
Végezze parancsát: mint kőszobor állnak.

Amint közelebb jő, amint szeme villan,
Duzzad egész teste, majd rászakad ollyan,
Harag a nézése, harag a járása,
Szorul összébb köztük levegő nyilása:

Fegyvertelen az bár - szegény Buda elhűl,
Hamar Isten kardját rántja ki védelmül,
Önkintelen ádáz Etelétől ója,
Noha érzi eljött éltének utója.

Etel is, szó nélkül, csak ölü-sívással,
Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;
Messze a viadal késő zaja csattog;
Nézi a két tábor, fölöttük, alattok.

Ott nem az Istenkard által Buda vívik,
(Kezében acélja csak acél tudnillik;)
Emberül ő harcolt maga emberségén;
Bajnok vala ifjan, s bús élete végén.

Harmadszeren amint zúdúltanak össze:
Etel Buda kardját kiröpité messze;
Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,
Megfutva halálnak mereven arcátul.

Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,
Vállközön a kardját belemártá mellig;
Arccal, Buda ki volt, a porba merűle,
Iszonyú csendesség fagya meg körűle.

Ám had ura Isten jól látva egéből,
Hunokért nagy könnyű csordúla szeméből;
„Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek -
Népe jövendői számlálva Etelnek.

„Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
De nagy ily kísértés, földi halandóra” -
Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
Hogy örök-állandó amaz erős törvény.

Ezalatt tornyáról magas palotának
Rohan alá, hajh! már özvegye Budának;
Szöghaja kígyóit tépi, előfutva,
S üvölt habos ajkkal, még oda sem jutva:

„Ilda, kevély Hilda! Krimhilda kegyetlen!
Verjen meg az átok! ne maradj veretlen!
Soha te fiadnak örömét ne érjed!
Vesszen ki magostul vele gyilkos férjed!

Kínnal fiad elveszd, kínnal akit szültél:
De ne örülj akkor, mint akkor örültél!
Kit élnie szűltél: szűld szörnyű halálra!...”
Jajgata, és mint holt, lerogyott urára.

Etele is eszmélt asszonyi fájdalmán,
Össze a hős rendült neje nevét hallván,
Lába előtt, vérből, néz vala egy pontot,
Tompa sötét hangon ily szavakat mondott:

„Ne átkozd, iszonyú! nem vétkes az ebben;
Ártatlan a gyermek az apai tettben.
Átkod Keveházból nem fogja kivájni...
Tora, temetése leszen ott királyi.”

Búgással az asszony szemeit a sebbe
S arcát, könyü nélkül, temeté mélyebbre;
Sírtak hölgyei mind. Most a csuda-kardot
Fölveszi egy fő hún, ki Budával tartott.

Vitte, odanyújtá Etele királynak,
Némán háta megett a többije állnak.
Megrázkodik a hős, markolat érintvén;
De legott felszólal, nagy körbe tekintvén:

„Hun urak, mit néztek! ez csak az én tettem,
Megvan. Szigorún, de igazán büntettem.
Ezután bő ajtó nyílik kegyelemre:
Nem vetem a multat senkinek én szemre.

„Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen
Népünk birodalma, neve, dicsősége!...
Örökkön örökké nem lesz soha

 

 

Arany János összes költeményei

---

[1] Megszoktuk Budát ifjabb testvérnek képzelni, de csakis megszoktuk. A krónikák egyszerűen frater-t mondanak s az lehet a bátya, öcs egyaránt. A Nibelung Blödé-e, igaz, fiatalabb; de az nem történet. Thierry Amadé (nem tudom mi forrás után) határozotta Budát nevezi frére aînének. Hogy tárgyamra nézve e fölvétel igen háládatos volt, az olvasó meg fog győződni. A J.

[2] A hunok fejedelmi temetője. A. J.

[3] Így nevezem (Szabó Károllyal) azon hun királyt, aki Rova, Reuva, Ruas stb. név alatt fordul elő az évkönyvekben. Valószínüleg Rof helység tartja emlékezetét. A. J.

[4] Ipolyi gyanítása szerint hadd legyen amaz alárendelt papi osztály, mely áldozatoknál a kézimunkát, boncolást, mit végezte. A. J.

[5] Joh, vagy johhó. Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket. A. J.

[6] Nézők (oltárnézők). A babona nyelvén máig fennmaradt szó, noha ma eltérő értelemben. A. J.

[7] Maig élő mondás, annyi mint sokat és folyvást hazudni, mintha csak írva volna. Azért mertem a hún írásmóddal (mely rovásra történt) kapcsolatba hozni, dacára mai tréfás színezetének. A. J.

[8] Régi pogány-magyar nő-nevet alig-alig talál az ember. Én a váradi regestrum magyar jelentésű neveiben véltem ilyesek nyomára akadni, hol Gyöngy, Gyönyörű stb. fordulnak elő mint nőnév. Így lőn szerkesztve a Gyöngyvér, mely annyi, mint gyöngytestvér. Nem a hasonló nevű madárra gondol­tam tehát. A. J.

[9] A skandináv hitrege fő istene. A. J.

[10] Nornák. Végzetnők, mint a párkák. Hárman vannak. Egyike a csatán elesett hősöket vezeti Odin lakába. (Walkyria.) Hogy Detre itt pogányul beszél, holott a Nibelung-énekében keresztyén, azon nem fog megütközni, ki a régibb Edda énekeket ismeri. Azon még mit sem tudtak ama nagy keresz­tyénségről, melyben egykorú hőseiket a mai német írók, mint a civilizáció (!) képviselőit, a barbár Etelével szemközt állítani annyira szeretik. A história Theodorich-jának semmi köze a regebeli Detrével. A. J.

[11] Maig élő szó. Jelenti a népnél a női mellénynek derékon alul függő karéjait (pellempátyait). Ballaginál Zwickkel, ruhaereszték. Nálam itt csipkézett, rovátkolt szegély a köntös alján. A. J.

[12] Általában mesterséges kötést akar jelenteni, minő a húnoknál lehetett; célozva a ma is köznyelven forgó kún - kötésre. A. J.

[13] Tejút az égen. A. J.

[14] A nőnek férje bátyja. A. J.

[15] Mint a hún és kún népek itala emlegettetik a krónikák által. Kölesből erjesztett sörféle folyadék. A. J.

[16] Egyike a legrégibb történeti szavainknak. Mint csatakiáltást adja krónikánk, a régi magyarok szájá­ba: „diabolica huj! huj! exclamatio.” A. J.

[17] Menye, olykor az idősebb fivérnek az öcse’ felesége, más kifejező szó hiányában. Egyébiránt a nurust jelnti rendesen. A. J.

[18] Sátorféle. Perzsa szó, valamint a sátor is. Emlékíróinknál is fordul elő, ily összetételben: cserge­sátor. A. J.

[19] A fentebbi joh szótul, annyi, mintha szivedzik, szivedezik volna: azaz enyhül, engesztelődik. E szár­maztatást méltóbbnak tartom, mint juhászodik; (mert a juhász szelíd ember!), annyival inkább, mert vidékemen a nép nem mondja: juhászodik, hanem juhádzik, vagy juházik, ami nyilván más eredetre utal. (A szekér juha is hihetően joha volt, belrésze.) A. J.

[20] Válasz. Nemcsak felelet (ez a régieknél: választ), vagy elválasztó valami, hanem választás is. (L. Szabó D. „Kisded szótár.”) A. J.

[21] Azaz: Kettőjüket. Így használva már a XVI. századbeli „Adhortatio mulierum” című gúnyversben. „Ha minket isten ketten (kettőnket) összebír.” A. J.

[22] Fiatabb nő az idősbnek öcs. Innen az öcsémasszony is. A. J.

[23] Nemcsak acélból készült tükör, mint a Nagy Szótár magyarázza, sőt ilyet a mai nép nem is ösmer, hanem az a gyújtó karikaüveg, melyben a babona szerint, hedik gyermek meglátja a föld alatt rejlő kincset; és így tömör testeken keresztül lát vele. Innen vétetett metaforám. (Meglehet, az acél jelző is épen gyújtó tulajdonságától ered.) A. J.

[24] Népmeséink is ösmernek ilyet. Ha már a végzet könyvét rováson képzeljük, ez élőfa kérge lehet a legméltóbb hely. A sibylláknál is falevélen volt írva. A. J.

[25] Misztikus értelemben. Tudós asszony. A. J.

[26] Ami komolyan, serio megy, nem játékból, Országos keletű szó, de az irodalom megvetette: ő tudja, miért. A. J.

[27] Nemcsak azt teszi, midőn valaki a vizet meglábolja, azaz lábon menve átkel rajta; hanem az úszás egy nemét is, mely csupán láb segítségével történik, a keze használata nélkül. Így jár az adoma W-ről, hogy efféle úszás közben megberetválkozott. - A kép ily lábolástól van véve. A. J.

[28] Hogy a táltos nem keresztyén, nem is más ismert aera szerint számít, hanem valamely költött idő­számítás (Teszem Hunor és Magyar rege-korától) képzelendő; tán fölösleges is megjegyezni. A. J.

[29] Népmeséinkből vett vonás a földből kinövő kard. A. J.

[30] Stella cadit, tellus tremit: en ego malleus orbis!” A krónikák. A. J.

[31] Helyesen ketté. De úgy is mondják, nálunk csak úgy; s ez által a licentitán igazoltnak vélem. A. J.

[32] Rend. Tájilag ma is csak sor értelmű. Itt a sátrak sorait jelenti. A. J.

[33] Nyíllal nem felkészülve, hanem nyílhúzás vagy sorvetés útján. A. J.

[34] Nyitotta. Ajtó, ajak. A. J.

[35] Régiesen: megcsókolá. A J.

[36] Két oldalra; egyik egy, másik más felé, t. i. a nevetés miatt; de amit nem szükség hozzátenni. A. J.

[37] Folyamon túl. Régi. Kolozsvárnak egy része ma is Híd elve. Így régen Havas-elve. A. J.

[38] Kezeihez békéli v. béékélik. Számtalanszor előfordul régi könyvekben, s az engesztelés módját jelenti, rendesen kézcsókkal, vagy legalább kézfogással. A. J.

[39] Valóban így ejtik Tisza Duna közt, a ládd-e rövidítést még inkább megrövidítve. S a poézis ne hasz­nál­hatná az ilyet alkalmilag? Másutt kapva kap az ilyen hangzatos rövidítéseken. A. J.

[40] Tehettem volna: gót-tal, s a rím úgy is megjárná. De nagy vidék így ejti a hoz-hez ragot. Az perel­jen az én perlőimmel. A. J.

[41] Némely. Ollyik. A. J.

[42] Mersz, mint a félsz. E kettő él ily formában. Véleményem szerint nem az ige második személye, hanem valóságos főnév, sz képzővel. A. J.

[43] Erkölcs. Eigensinn. (Itt játék is van benne jellemhiányra.) A. J.

[44] Ragyog. Régiesen („Sajog mint arany.”) A. J.

[45] Padmaly is; de amaz határozottabban; vizpartban vájt ür. A. J.

[46] A népmesék e szava nem oly irdatlan szó, mint látszik. Betűcserével annyi mint irg-atlan, a régi irg. (jorg) tőből; tehát am. irgalmatlan (nagy). Azt gondolá az ember: szemét; pedig lám: kincs. A. J.

[47] Vive. Jogos régi forma. A. J.

[48] Esdőleg: Régi szép szó. A. J.