AZ ÖRÖKKÉVALÓ EVANGÉLIUM

(Részletek)

Krisztus, kit látsz talán te, más,
Mint kit elém hoz a látomás.
Horgas orru vagy, Krisztusod szintén,
Pisze orru az enyém, mint én.
Tied mindenkit barátul fogad,
Az enyém vakoknak mond példázatokat.
Gyülöli az enyém a tied világát,
Poklom kapui Mennyedet zárják.
Sókratés tanította, védte,
Mi Melétosz szerint átok a népre.
Kajafás meg volt győződve róla,
Hogy ő az ember gyámolítója.
Bujjuk a Biblia szent szövegét,
S hol fehéret olvasok, te látsz feketét.

                        *

Alázatos volt-e, vagy bármi tette
Jézusnak alázatot mutatott-e?
Még gyermek volt és már megszökött,
Hagyta szüleit kétségek között.
Keresék őt három napon át
S neki ily szavak hagyták el ajakát:
“Földi szülők nem kötnek engem;
Atyám dolgait kell cselekednem.”
A tudós farizeus, tele pénzzel,
Hozzá beosont, titokban, éjjel,
S ő vaspennával véste szivére:
“Szüless ujra, így jutsz az égbe.”
Büszke volt, pénzt el nem fogadott,
Irástudókra nem sokat adott.
Művészettel formálta szavait:
“Kövess: szivem alázatos, szelid,
Kapzsiság hálója így nem fenyeget,
S Falánkság csapdája nem árt neked.”

                        *

Láttam Jézust, mikor elérte a vég;
Mi nékem alázat, nékik büszkeség.
Barátot adsz ki, ha ellenséget szeretsz.
Jézus bizonnyal nem kivánja ezt.
Minden tette nemes daccal tele,
Ez volt az ok, hogy végeztek vele.
Lett volna csúszó-mászó Antikrisztus,
Kedvünk kereste volna, annyi biztos:
Zsinagógákba osont volna lopva,
Nem förmedt volna Vénekre s Papokra.
Alázat nem Isten szerint való.
Nem akarhat ilyet, csak rossz manó.
Jézus e pályát járta küzdve:
Istenhez szelid volt, emberhez büszke.
Király, főpap nyügét se türte,
Őket a nép előtt csepülte.
Isten előtt magát megalázta
S ekkor zuhant rá a kegyetlen pálca.
“Miért élnél hunyászkodva, hisz
Az öröklét a hazád neked is.
Ember vagy, több Isten se lehet,
Tanuld imádni emberségedet.
Im ez az élet főparancsa.
Ébredj, készülj a Szellemi Harcra,
S a Bosszu napját így megéred,
Ha eljön majd a Végitélet.
Isten bár irgalmas, hosszutűrő,
Nem ment meg az itélet rémeitől.
Könyörögsz értük a Keresztfán
S Bosszut állsz az Itélet Napján.”
Felelt Jézus, mig az ég dörgött:
“Én a világért nem könyörgök.
A Kertben ajkam fohászkodott,
A Testnek kértem Bocsánatot.”
Teheti-é ezt anyaszülte lény,
Kitől még messze a Hajnali Fény,
Mikor a Lélek Álomba merül
S Arkangyalok sirnak körös-körül,
S ő a Fény ellen zúdítja itt
Egy halálos éj rostjait,
Töprengve káprázat képein,
Ön-Ellentmondás kétségein?
Alázat: kétség; tép, nyomorgat,
Kioltja a Napot s a Holdat,
S tüskés szárai elfödik
A Lélek drágaköveit.
Az élet a Lélek Öt Ablakán át
Nem látja, csak torzult világát,
S hited lesz egy hazug világ,
Ha csak szemeddel s nem szemeden át
Látod, mit az éj ad s elvesz az éj,
Mig fényárban a lélek álma mély.

                        *

Jézust Tiszta Szűz szülte-e,
Kinek szűk lelke volt s bús szeme?
Ha a Bűnt magára kellett vennie,
Anyjának szajhának kell vala lennie,
Épp olyannak, mint Magdaléna,
Ki hét ördögnek volt Hajléka.
Vagy a zsidó szűzek sorsa rosszabb,
Szívja őket egész gonosz had?
Vagy mit vett Jézus magára, hogy
Nekünk megváltást hozhatott?
Testet, Kisértés eszközét,
Mit bánat és kín karma tép?
Vagy oly testet, melyet nem ér
Alacsony, bűnös szenvedély?
De mondják, nem bukott soha el.
Kérdezd Kajafást, ő megfelel.
“Szidta a Szombatot és szidta
A Szombat Istenét s leszakítva
A Rossztét Lelkekről a lakatot,
Halászokat papokká avatott,
S a Titkos Bűnök Sátorát
Felforditá s rombolt tovább,
Véres harcok vad terveit
Szőtte csillagtól csillagig.
Akart oly törvényszéket itt,
Melyben az ördög tetvészkedik...
»Kövesd szüleid!« Erre mit felelt?
»Asszony, mi dolgom van veled?
Földi szülők nem kötnek engem:
Atyám dolgait kell cselekednem.«
Földi Szülők és földi Isten
Sújtó kezét gúnyolta itt lenn.
Tanitványai száma hetven,
Küldte őket Vallás és Állam ellen.
Igazság kardjától estek el,
Gyilkosuk ő volt, ezt látni kell.
Otthagyva apja műhelyét,
Hontalan bolyongott szerteszét,
Mások munkáját lopta meg,
Kijátszva a törvényeket.
Feslett nők és adószedők,
Ezek hangolták kedvre őt,
A Rossz Nőt védelmébe vette,
Hogy ne itélkezzünk felette.”

                        *

Szűz volt-e Jézus? vagy adott-e leckét
Arról, hogy mi is a Szűzesség?
Kigyúlt a Hajnal, mint a fáklya,
Mária házasságtörését látva.
Rengés rázott földet, eget,
Mikor a Szerelem fölfedetett.
Jézus Mózes székébe üle,
S hozták a remegő Nőt eleibe.
Meg kele kövezni Mózes szerint,
Ám nyisd ki füled, Jézus mire int:
Mózes törvényire tette kezét
S a régi ég megrettenék
Mint átkokkal berótt pergamen,
Mit felgöngyölnek hirtelen.
Várt a csupasz Föld félve, vágyva,
Hitvány agyag volt titkos ágya,
A Sinaihoz ér im az isteni kéz
S a véres frigyláda semmibe vész.
Átleng a földön Isten szava,
Miként az Édenkerten valaha:
“Jó és Rossz nincs többé! Hallj csodát:
Hallgatnak a sinai harsonák -
Ne írj már Isten ujja - elég!
Tisztátalan lesz jeleidtől az ég!
Te jó vagy, nincs más jó kivüled
S bűnös nem dobhat másra követ.
Ha csak Jó vagy - Isten lehetsz,
Vagy farizeus - mást nem tehetsz.
Te Isteni jelenlét Angyala,
Ki e testet teremted vala,
E Törvényeket miért írtad?
Pokol éj-torkai miért nyíltak?
Ha tőled elragadom magamat:
Helyedben egy hideg leprás marad.
Bár oly tiszta voltál s mennyei-szép,
Hogy melletted Szennyes volt az Ég,
S bár esküd elsápasztá az eget,
Bár Pokol börtönét formálta Frigyed
És bár kezed káoszt teremte,
Melynek kígyó volt a lelke,
Mégis az Isteni lehelet
Mindent felold és ez: szeretet.
Ne félj, Mária! A Hét Ördög
Nem gyötri lelked: végsőt hörgött.
Bűnöd előlem el ne rejtsd,
Hogy bűnbocsánatot vehess.
Egy Ember sem itélt el téged?” “Egy sem, Uram.” “Akkor mily itélet
Hullhat rád? Tüstént kijöjjetek,
Ti bukott Égi szellemek,
Kik feledve, hogy mi az ős szeretet,
Egy félénk Galambot üldöztetek!
Lába előtt hajoljatok meg,
S lába előtt a port egyétek!
Kik Vak Gyülöletbe hulltatok,
Im Szeretetet kolduljatok!
Mi volt Szerelmed? Volt-e más
Valaha, mint sötét csalás?” “Rég cserbenhagyott a Szerelem,
Csaltam bizony, hogy legyen kenyerem;
Kivánság, szokás volt csak ez,
Semmiség, szóra sem érdemes.
De szégyennek, bűnnek mért nevezik
A Szerelem Szentélyét, hol Isten lakik?
S a titkos frigyláda mért rejti el
A Csupasz Emberi formát, ami isteni jel?
S törvénytelennek mért gyalázzák,
Amin a lélek bontja ki szárnyát?
Bünöm ez volt, Uram, mikor a Sátán
Szolgáit először bebocsátám.
Mig Szüzesség példája voltam,
Szerelmet, Istent káromoltam.
Igy gerjedt bennem paráznaság,
Igy gyúlt szivemben garázda vágy.
Ki megbocsátottad vétkemet,
Megbocsátod-e Szentségtörésemet?
Megtérsz-e, mondd, e zord pokolba,
Égő keblembe mint lakodba?
Vajon tudsz-e halni, hogy éljek,
S könyörülni tudsz-e, ha kérlek?”

                        *

Ez a Jézus senkinek se jó -
Elveti angol és zsidó.


(Képes Géza)

Forrás: William Blake versei

FELRIADTAM EGY HAJNALON

Felriadtam egy hajnalon:
“El innen, el! Mi kell? vagyon?
Kincsért fohászkodsz? El, csak el!
A Mammon szürke trónja e hely!”

Szóltam: “Ugyancsak érdekes,
Azt hittem, Isten trónja ez,
Hisz amiért fohászkodom,
Nem is lehet más, mint a vagyon.

Lelki Vígságom, Lelki Javam,
Barátok, Egészség bővibe van.
Van Nőm, ki szeret, s én is szeretem -
Csak Testi Gazdagságom nincs nekem.

Éjjel és nappal vélem az Úr,
Orcája előttem el nem borul.
Ki a bűnnel vádol, mellettem áll,
Pénzes zsákom a lábainál.

A földieket az Úr véle adatja
S ha őt imádnám, még többet is adna,
Így hát gyötörhet bármily gonoszan,
Én nem imádom Önt, Sátán Uram!

Imádkoznom se kell kincseimért,
Isten kevés imámból is ért,
És miként tornyáról ismert egy templom,
Imám ha száll is, csak másokért mondom.

Ha - mondja - Istenként nem tisztelem,
Megrontja jósorsom és ételem.
Ám mit sem adok én, Sátán Úr, arra,
S ön is úgy tesz majd, mint Isten akarja.”

(Tótfalusi István)

Forrás: William Blake versei

MIT LÁTTAM: A SÍRÜREGET

Mit láttam: a Sírüreget
Királynénk velem nézte meg.
Most Poklok Üregét lesem:
Mutatni kinek merhetem?
Mely szép test- s léleknek nem árt
Látni az Alvilági Árt?
Egremont grófnő nézheti,
Mint fonnak Poklok lángjai,
S ha elfordul is, én, konok,
Míg Ég s Föld megvan: alkotok,
Csodálnak nemes szellemek,
Szél szárnyán Irigység lebeg,
Újra nyomják karcaimat,
Ifjú pompájuk nem apad,
El egyikük sem évülő.
Verje, nem győzi az Idő!
Mert Korunk sárvize felett
Atlant Hegyére épített
Arany Házamban, odafenn
Tündöklik mind örökösen.

(Tellér Gyula)


Forrás: William Blake versei

BARACK-CSENÉSRE KÉRVE ZSIVÁNYT

Barack-csenésre kérve zsiványt:
Csak égre mered,
Egy hölgynek mondom, az ágy hivogat,
S a szende szepeg.
De most egy angyal odalebeg,
Zsiványra kacsint
S a hölgyre nevet,
Nem szól - s a gyümölcs
Az övé, veszi el,
S még szűzen a hölgy
Vele már lehever.

(Görgey Gábor)

Forrás: William Blake versei

VÁLASZ EGY LELKÉSZNEK

“Mért nem okulsz s élsz békén, mint a birka?” “Nehogy kegyelmed gyapjamat lenyírja!”

(Orbán Ottó)

Forrás: William Blake versei

NEM JOBB GYÖNYÖRRE KELNI FEL

Nem jobb gyönyörre kelni fel,
Mint űzni éjen át?
S nappal az ifjú, hév gyönyör
Tán szégyellné magát?
A kor s a kór mustrálja csak
A kertet éjen át;
Amíg hevít ifjú erőd,
Nappal tarold a fát.

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

BÖLCSŐDAL

Szúnyj, szúnyj, szép baba,
Éji örömet álmodva.
Húnyj, húnyj: álmodban
Sok síró kis gondod van.
Csöpp lény, képeden
Óhajaid meglesem,
Rejtett mosolyt, örömet,
Pici fortély-sereget.
Hogy puha tested megfogom,
Mosoly hajnalként oson
Arcodon és melleden,
Hol kicsiny szived pihen.
Ó, fortélyos cselszövők,
Alvó szívedbe szökők!
Mikor szíved ébredez,
Villámtól menny repedez.
Ontja orcád és szemed,
Míg a termés közeleg:
A fortélyos csínyhadat,
Mitől Ég s Föld meghasad.

(Károlyi Amy)

Forrás: William Blake versei

A VADVIRÁG ÉNEKE

Amint jártam az erdőt,
Hol zöldül az ág,
Hallottam, dalt dúdol
Egy vadvirág:
“Sötétben háltam,
Siket éjbe hulltan,
Mormoltam: félek
S gyönyörbe fúltam.
Reggel nekivágtam
Színében a láznak,
Hogy új Öröm érjen,
De csak megaláztak.”

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

GAZDAGSÁG

Szerető szemben gyöngy s rubint tüzel,
Aranyat teremnek boldog szivek.
A tétlen ebből mit sem adhat el,
A kapzsi mindezt nem veheti meg.

(Orbán Ottó)

Forrás: William Blake versei

AZ ARANY HÁLÓ

Hajnalban három Hajadon:
“Hová mégy, ifjú, utadon?
Jaj, fájdalom! Jaj, fájdalom!” -
Kiált, könny árad arcukon.
Az egyik lángba öltözött,
A másik vas-szálak között,
Könny- s jaj-köntösben a harmadik,
Tündöklése majd megvakít.
Arany Háló a karjukon,
Hogy szétterítsék a gallyakon.
Én szánva néztem s könnyesen,
Hogy múlik Szépség s Szerelem,
Mert fölemészti kósza láng
S a vágy, a szűntelen-falánk,
És nappali-éji könny-köpeny,
Lelkem szétolvadt teljesen.
Látták, könnyem mint omol,
S egy eget-csábitó Mosoly
Emelte a Hálót, mint puha
Pelyhes Szárny, a légbe, a
Reggel fölé, ott fenn feszül.
S én lent bolygok egyedül,
Lelkem olykor lángba hull,
Másszor vas-szál ejt rabul,
Másszor könny s jaj reng velem.
Jaj, mikor nyílsz, reggelem?

(Devecseri Gábor)

Forrás: William Blake versei

A MOSOLY

Van Mosoly, Szereteté,
És van csalárd Mosoly,
S van a Mosolyok Mosolya,
Miben e kettő egybefoly.
S van Szigor, Gyűlöleté,
S van a Dölyfnek is Szigora,
És a Szigorok Szigorát
Nem tudod feledni soha,
Mert a Szív Közepébe tapad
S Csontod Velejébe hatol;
De az összes volt Mosolyok közt
Csak egy van oly Mosoly,
Mire Bölcsőd és a Gödör közt
Csak egyszer nyílhat a szád;
De ha egyszer nyílik, örökre
Megszűnik a Nyomoruság.

(Devecseri Gábor)

Forrás: William Blake versei

AZ ISKOLÁSFIÚ

Mily szép is nyáron az ébredés,
Ha rigókat ringat az ág;
A messzi vadász kürtöl, és
Csíz fujja velem dalát,
Ó, édes társaság!
De nyári reggel az iskolaút,
Jaj, az minden jót leront;
Hol bősz szem les és minden únt,
A kicsinyek napja ott
Csak sóhaj s félős gond.
Ah! Olykor csüggedés nyomaszt
És szorongó órákat élek,
A könyv sem ád soha víg vigaszt
S a tudás ligetének
Csak zordon zápora tép meg.
A víg örömökre lett madár
Dalol-e rács megett?
A gyermek is, ha retteg, már
Oly ifjan szárnyszegett,
Szép, zsenge tavaszt feled.
Ó, szüleim, ha letört a virág
És széltépett a lomb,
És májusban a bimbós ág
Vidám zsengécskéire ront
Az aggodalom s a gond,
Jő-e az ágra nyár-vigalom?
Jó gyümölcs terem-e rajt?
Mit szedünk össze a bús ugaron?
Az érést áldjuk-e majd,
Ha a tél szele ránk sohajt?

(Tóth Eszter)

Forrás: William Blake versei

SZÉPEK ÉDES ÉKE

Szépek édes éke: mez,
Csalfa és felesleges,
Szépek édes éke ez.

(Görgey Gábor)

Forrás: William Blake versei

A TARTÓZKODÁS PORT TERÍT

A tartózkodás port terít
Friss testedre, lengő hajadra.
A célt ért vágy rajtuk a Szépség
S az Élet gyümölcsét fakasztja.

(Orbán Ottó)

Forrás: William Blake versei

VAN, AKI

Van, aki pusztításra lett, aki
A világot otthonává teszi,
S az ilyen bármi aljas, rongy lehet:
Megkapja a “derék ember” nevet.

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

AZ ELVESZETT KISFIÚ

“Senki mást nem becsül, szeret,
Miként magát, olyan hiven,
S hogy önmagánál van nagyobb,
Fel nem foghatja senki sem.
Téged testvérem, jó Atyám,
Jobban szeretni nem lehet,
Szeretlek, mint a kismadár,
Mely kenyérmorzsát csipeget.”
A pap hallja a kisfiút,
És vakbuzgón hajába kap,
Kabátjánál vonszolja el,
S mind bámulják, mily bölcs a pap.
Az oltárról így prédikál:
“Az ördög ül e kisfiún,
Eszével mér, holott hitünk
A legszentebb misztérium.”
A gyermek sír, kérdést se hall,
Szülői sírnak, hasztalan,
Testét csak ing takarja már,
Keze meg lába vasba’ van.
S a szent helyen elégetik,
Sokan égtek itt egykoron,
Szülői sírnak, hasztalan,
Hát tehetsz ilyet, Albion?

(Vámosi Pál)

Forrás: William Blake versei

WILLIAM BOND

Furcsa, hogy oly kelekótya mind
És szíve szerint bizony ölne a lány,
S hogy meg akar halni William Bond,
Mert oly beteg és halovány.

Templomba tért egy májusi nap,
Tündérek szálltak a légbe fent,
De elűzte őket egy angyali szó,
S ő bánatosan, komoran hazament.

Faluba, városba nem sietett,
Nem látta többet a nyáj meg a rét,
Körötte nagy-nagy fekete köd,
Lefeküdt, párnára hajtva fejét.

Egyik őrangyal őrzi fejét,
Másik őrangyal lába felett,
Középen nagy-nagy fekete köd,
Középen az ágyban a gyönge beteg.

Jobbra csak áll Mary, oly szomorú,
És húga, Janka, baloldalon,
Könnyüket issza a fekete köd,
S a betegben enyhül a fájdalom.

“Ó, William, ha Maryt nem szereted,
És Marynél kaphatsz tán jobb szeretőt,
Hát legyen a másik az asszonyod,
S Mary Green szolgálja, vedd csak el őt.”

“Találtam, Mary, más szeretőt,
Én már szerettelek épp eleget,
Legyen hát ő hites asszonyom,
Mert mit is kezdjek én teveled?

Hajadon hidegen felsüt a hold,
Búskomor arcod is oly halovány,
A Másik: nap, csupa láng, csupa fény,
Oly piros, oly pozsgás az a lány.”

Megszédűlt Mary, a földre rogyott,
Földre a kedvese lábainál,
William s Janka emelte fejét,
Hogy éled-e még, hogy éled-e már?

És Mary ocsúdva körültekint,
S hogy kedvese mellé fekteték
A puha ágyon jobbfelől,
Oly közel érzi kedvesét.

S táncol az űzött tündérhad
Kis Mary sugárzó arca előtt,
Vánkosán lebben a sok pici láb,
S elmenekülnek a Gondviselők.

A fény fia, hittem, a hő szerelem,
Pedig ott él az, hol sápad a hold,
Nem a nap sugára égi lakása,
De az éj - ott lágyan szíveket old.

Keresd, ahol élnek a társtalanok,
A meztelenek s a vigaszt-epedők,
Hol az éj komorul, hol a tél hava hull:
A Szerelem ott van, ott leled őt.

(Görgey Gábor)

Forrás: William Blake versei

AZ ÁLMOK ORSZÁGA

“Ó, ébredj, ébredj, kicsikém,
Gyémánt voltál anyád szivén,
Miért sirtad át az éjszakát?
Ébredj, karjában tart apád.”

“Ó, mily hon az álmok hona?
Milyen hegy-völgye, folyama?
Anyám ott koszorut kötött,
Parti szép liliomok között.

Kisbárányok közt édesen
Fehér ruhában járt velem,
Örömkönny, galamb panasza...
Ó, mikor térek meg oda?”

“Fiacskám, én is a szép folyón
Bolyongtam éjjel álmodón,
S bár csöndes, meleg ott a víz,
Nem akadt révész, ki általvisz.”

“Ó, apám, apám, mi lesz velünk,
Itt bús félelemben elveszünk.
Az álmok országa be jobb, be szebb,
A hajnalcsillag fénye felett!”

(Hajnal Anna)



Forrás: William Blake versei

A MÉREGFA

Mérgem jóbarátra szállt:
Szóltam róla, vége hát.
Haragom ellenségre gyúlt:
Nem szóltam róla, el se múlt.
Megnőtt - félve öntözöm -
Folyvást hull a könny-özön;
Mosolyom a napfény ott
S puha, álnok fortélyok.
Nappal nőtt és éjen át,
S almát villantott az ág;
Ellenségem látta: fény,
S tudta azt is, még enyém,
S átszökött a kert falán
Fátylas éjnek évadán,
Vígan látom délelőtt
Fám tövén kinyúlva őt.

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

A TEMZEI NÉPET BÁNOM IS ÉN

A temzei népet bánom is én,
S a rab habokat csalóka vizén!
Ha bérenc súg a fülembe megint,
A félelem est-szele meg se legyint.
Bár dajkált egykor a temzei part,
Csali víz csapta csepp lábaimat:
Ohio, mosd el a szennyeket,
Szolgának születtem - szabad leszek!

(Görgey Gábor)

Forrás: William Blake versei