A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Reményik Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Reményik Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése

Reményik Sándor - Sziklák

               A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

               A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

               Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.

               Ó, de belül fáj keménynek lenni!



Reményik Sándor - Pecsételjetek le

               Angyalok, angyalok,
Fekete angyalok,
Hallgatni jól tudó
Néma-szép angyalok:
Fekete pecsétet
Én számra nyomjatok,
Halálig némává
Engem csókoljatok.

               Minden tüzes igém
Bennem megdermedjen,
Minden izzó jajszóm
Bennem megrekedjen.
Unt panaszaimnak
Ne legyen kiútja:
Unt panaszaimat
Az Isten is únja.

               Az Isten is únja,
Az Isten sem érti:
Belsőmet mi bántja,
Lelkemet mi vérzi.
Beszélni balgaság,
Hallgatni nem tudok.
Pecsételjetek le
Fekete pecséttel
Fekete angyalok!

               1936


Reményik Sándor - Ne ítélj

Ne ítélj

 

               Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

 

               Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

 

               Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

 

               1939

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz

Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz

 

               Fölény – de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű – de égi.
Józanság – de szent.
Bent a világban,
Mégis kívül rajt:
Hódítni lelket
Jézusnak óhajt.
De tapintattal
Tágasságot ád –
Lélek ne hordjon
Semmilyen igát.
Mikor búcsúzik:
Nincs szemébe könny –

 

               Egyszer mindenki
Úgyis visszajön.
Advent idején
Temetőbe jár –
Sírok közt röpköd
Mint a fénybogár.
Az új halottól
Vídám-kedvesen
Kérdi: hogy aludt
Első éjjelen?
S szól az Élethez:
Engem nem zavarsz – –
Szeresd az Istent,
S tégy, amit akarsz!

 

               1940

 

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Nem a teljes pohár

Nem a teljes pohár

 

               Járosi Andornak

 

               Uram Jézusom, jaj, én nem tudom:
Júdásod vagyok-e vagy Pétered
(Jaj, csak a gyávaságban Pétered…)
Vagy egy a farizeusok közül,
Ki üres életének nem örül
S kiontja mégis újból véredet
S hazudik újból minden új napon.
Vagy jobbik esetben Pilátusod
Vagyok, ki mossa hűvösen kezét
És véli: kívül áll a dolgokon.
Vagy vagyok még jobb: éjféli beszéd:
Nikodémus éjféli surranása –
Félig szégyelli és félig imádja
Titokban fölkeresett Mesterét.
Vagy ennél is jobb vagyok, úgy lehet:
Én, József, az arimathiai,
Ki kertjében ad temető-helyet.
(Adhatott volna vajjon egyebet?)
S tovább: Tamás, talán Tamás vagyok,
Aki csak akkor hisz, ha lát s tapint,
S hálásan csak a dicsőült sebekből
Vonja vissza fekete ujjait.
Legeslegjobb mégis akkor vagyok;
Ha felbúgok: hiszek hitetlenül – –
Uram, Jézus, légy segítségemül!!

 

               Akárki legyek én ezek közül:
– S bizony mondom, hogy mindenik vagyok –
A többiekkel összefogódzkodva,
Szörnyű kórusban feléd jajdulok:
Uram, Jézus, mennytől a pokolig
S pokoltól mennyig ívelt szenvedésed,
És megkóstoltál ecetet s epét – –
De egyet mégsem: azt, hogy mi a vétek!!
Azt is, hogyne – ahogy egy Isten kóstol,
Ki a fekélyre csókkal rálehel,
De nem úgy, Uram, nem azzal az ízzel,
Mint ki a bűnt maga követte el!!
És nézi némán és kővé-meredten,
Borzadva, vagy már érzéketlenül,
Bűnből hogy lesz bűn gomba-szaporán:
Egy félrecsúszás ezer újat szül.
Üvöltene: hogy jutottam ide??
Újjászületni: hova, meddig menjek?
És forgolódik verejtékes ágyán:
Bűnösnek higyje magát, vagy betegnek?
(Jaj Orvos, Orvos kéne bármelyiknek!)
Kutatja kínnal átkát önmagában –
Majd vadul nekivág a végtelennek.
Megelevenül sziszegő kígyókkal,
Rémekkel népes lesz a bűn-bozót,
Rátekerőznek a megfulladóra – –
S már a jóakarat is átkozott!
A szeretet is kár-tevő csupán,
Romlás már minden lépés, mozdulás –
A bánat engesztelő kenetéből
Dühöngés lesz: a Teremtő hibás!!
Mért így alkotott: gyenge-nyomorultnak?
Vagy mért nem adott tiszta szenvedést?
Mért engedte, hogy a fertőbe hulljak?!

 

               Uram, mindezek Tetőled elmultak.
A Pohár alján a végső üröm
Elmult tetőled és megkímélődtél,
Átmentél tisztán a földi tüzön.
Te nem árultál el senkit soha,
Te soha senkit nem tagadtál meg,
Nem hazudtál és Tehozzád a szenny
Még gondolatban sem férkőzhetett.
Szentül álltál és kívül a világon,
S hidegen mégsem vontad ki magad,
Bíráidra Te emelt fővel néztél
S nem titkoltad világosságodat.
Vissza-fogtad az érted fogott fegyvert:
Fogtak-e fegyvert szentebb ügy nevébe?!
(Egy intésedbe került volna csak
A Birodalom megsemmisítése!!)
De Neked nem kellett a mások vére.
És hinni, hinni könnyű volt Neked:
Te s az Atya egy voltatok bizony –
Akkor is, amikor pokolra szálltál,
Tudtad: megdicsőülsz harmadnapon.
Uram, rettentő szenvedéseidnek
Teljéből Isten törölt egy vonást:
Nem ismerted az ember-őrülést,
Nem ismerted a lelkifurdalást.
Nem érezted Te, hegytetőkön-járó:
Mily örvény-húzású az ingovány,
A láp virága mily kívánatos,
A lidérc milyen kék-lángú talány.
Még a kísértésed is lelki volt,
Még a sátán is a csúcsokra vitt,
Nem ismerted, nem ismerted Uram
A szív leggyilkosabb gyötrelmeit.
Megaláztak, megköpdöstek, Uram,
Ahogy embert e földön csak lehet,
De Benned mártír-mámor muzsikált
Emberfölöttin: Nem érdemled meg!!
Uram, Tetőled mégis csak elmúlott
A Pohár alján a végső üröm,
Nem hajtottad fel a teljes pohárt:
Átmentél tisztán a földi tüzön.

 

               1940

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Háromság

Háromság

 

               Opfermann Ernőnek

 

               Három rózsabimbó
Nyílik a szobámba –
Pohár-vízbe nyílik.
Hogyha szívem tisztább
Illatuk lehatol,
Lehatol a szívig.
Három rózsabimbó –
Azt sem tudom, honnan
Került a szobámba.
De mióta itt van
– S régóta, hogy itt van –
Mióta itt virít
A vizes pohárba:
Nincs tovább-fejlése,
Nincsen változása.
Nézem csudálkozva,
Nézem reggel-este:
Milyen harmat-tiszta
Három rózsabimbó
Megdicsőült teste.
Ottkinn őrült nyár van,
Nyara szenvedelmes,
Gyilkos nap-verésnek,
Gyujtó káprázatnak –
Vagy ez káprázat itt:
Három rózsabimbó
Lengedező teste:
Mint a most-hullt harmat.
Mint a hajnal, melyre
Álmodó-gyöngéden
Ráhajlik az este:
Naptalanul nyílik,
Soha ki nem nyílik
Három rózsabimbó
Titokzatos teste.
Három rózsabimbó –
Nem tudom én mikép
Került a szobámba –
Remegő ujjakkal
Dédelgetem őket
S háromszor naponta
Friss vizet csorgatok
A vizes-pohárba.
Egyszerű pohár-víz:
Szent kehely lesz lassan.
A titkos bimbóknak
Titkos háromsága
Benne hervadatlan.
Tombolj csak őrült nyár,
Tombolj, őrült élet:
Nyara szenvedelmes,
Gyilkos nap-verésnek,
Gyujtó káprázatnak!
Három rózsabimbó
Megdicsőült teste
Itt ring a pohárban
Mint a tisztult lélek,
Mint a most-hullt harmat.
Nézem reggel-este
Lélekzet-elfojtva,
Napon át, éjjen át:
Vajjon meddig tart még
Ez a csendes, édes,
Változatlan, földi
Örökkévalóság??!

 

               1938

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Angelus

Angelus

 

               Uram – mióta első este ez,
Hogy a kezem nem tördelem,
De összefonom áldott mozdulattal,
S az ölembe leengedem?
S úgy figyelem a másik mozdulást:
A harang lengő lebbenését,
Ahogyan hangra válni indul
Szinte-szinte súlytalanul
A kínzott érc-tömeg.
Remeg, remeg.
Ámde emberi hang végre-végre
S meleg – meleg.
Áhítatnak és szeretetnek,
Biztonságnak és értelemnek,
És reménységnek és hála-adásnak,
Más szívből való szent felolvadásnak
És minden jónak: enyésző kevés –
De legalább már nem félreverés.
Szörnyű, Uram, ez: mindíg félre, mellé,
És összevissza mindíg –
Harang-kötelem ördögök cibálják,
De most egy angyal Angelusra csöndít.
Az agyongyötört; kétségbeesett,
Mindíg hamis-hangra kényszerített,
Mindíg félre-rángatott érc-tömeg
Külső és belső háborúkon át
Ma megtanulja, megtalálja mégis
Az estharangszó ősi dallamát.
A hóolvadásos enyhe sötétbe
Ma kicsendülök, kicsendülök végre
Én, én, magam, magam,
Figyelem lelkem lengő lebbenését,
Ahogyan indul szinte súlytalan.
Remeg, remeg –
Ámde emberi hang végre-végre
S meleg – meleg.
Kevés, kevés, háromszor is kevés
Minden jóra ez a kicsike hang –
De legalább már nem félreverés.

 

               1940

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Én őszöm

Én őszöm

 

               Én őszöm, mosolygó vagy borongó,
Világfeszültséget feloldó,
Én kínomat is csillapító,
Én békémet is megígérő:
Olyan vagy mint az őszi Jézus,
Olyan vagy mint egy leánykérő.
Olyan vagy mint az őszi Jézus:
Szelíd és alázatos vőlegény –
Minden lélek menyasszonyod ma
S talán még én is, én.
Én őszöm, mosolygó vagy borongó,
Az őszi Jézus bizony benned jár
És felszed minden színes levelet
És fakó levelet,
Koszorújába mind beletalál.
Ó szedj fel s tűzzél töviskoszorúdba
Engem is, eltaposott levelet
Te, kit várnak romlottak és szüzek,
Jegyese minden lehullott levélnek!
S fogadd el tőlem ezt a levelet,
Napsugárral írtam és őszi kékkel,
És reménnyel és kétségbeeséssel
És benne egész esett-magamat
Hozom, s minden nyomorúságomat,
S az életem hozom –
Fogadj el így, ahogy vagyok
Ó Őszöm, békességem, Jézusom!

 

               1938 október

 

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - János evangéliuma

János evangéliuma

 

               Ravasz Lászlónak

 

               Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,
És összedugják tündöklő fejük
Bölcső körül, mint a háromkirályok,
Rájok a Gyermek glóriája süt.
A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttin fogantatott:
De fogantatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várón ott piheg.
A gyermek, a nő örök anya-álma,
Szív-alatti sötétből kicsírázott

 

               Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gőz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló végtelen karácsonyok,
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek – mégis köd a köd.
S mindez olyan nyomorún emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

 

               De János messze áll és egyedül.
Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,
Nem születésről, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemő, angyalok kara,
Jászol, jászol-szag, – József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik – vagy mint rostán a szem
Kihull az ő külön történetéből,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízű, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

 

               János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

 

               Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.

 

               1939

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Nem kérdezem már

Nem kérdezem már

 

               Szomorú Testvérem, én megpróbálom
Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
Az árnyékodat, mely csupán tied,
Tied, megoszthatatlanul.
Szerény vagyok én, vigasztalni vágyó testvéred,
Azt kívánom csupán,
Lássalak úgy, ahogy láttalak utoljára:
Ajkad körül nyoma sincs dacnak, keserűségnek,
Fájdalmas, kemény, szigorú önuralomnak sem,
Áttetsző orcádon kifinomult, éteri virág a bánat,
Ha földi gyökere volt e drága virágnak,
A gyökeret mintha elmetszette volna kegyesen arany olló.
Két szomorú szemed két nyugtató fényű lámpás.
Fényük már a szelíd öröm távoli rokona talán.
Az Ő szomorúságának fénye visszfénylik bennük,
Ki maga mondta: Szomorú az én lelkem mindhalálig.
Szomorú Testvérem, látod,
Így is fáj, fáj,
De nem nyugtalanít már úgy a szomorúságod.

 

               Szomorúak a szemeid, ezek a csendes csillagok?
Magadba nézel, s nézel magad köré:
Tiszta szemed hogy ne volna hát szomorú csillag?
Látó ember szeme lehet-e más, mint szomorú?
S elvehetem-e én szemedből ezt a szomorúságot?
Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:
Millió szelíd, szomorú csillagszemével,
Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal
Néz a világ éjjelébe az Isten is.
Az Isten is.

 

               1937

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor -

Nem lesz kit ütnöd

 

               Én Úr vagyok és erős Isten
S megbüntetem az atyák vétkeit
Hetediziglen fiaikban

 

               Lehetsz Úr s lehetsz erős Isten,
És büntethetsz, ahogy akarsz,
De én vétkemért csupán engemet.

 

               Egyedül állok szemközt véled
Vétkeimmel Te bosszúálló –
Megszenvedek, és vége aztán.

 

               Aztán széthullnak testem rostjai,
Elkeverednek a hegyekben –
Büntesd a sziklát, az nem érzi.

 

               Aztán szétfolynak vérem csöppjei,
Elkeverednek a vizekben –
Vesszőzd a tengert, az nem érzi.

 

               De emberszívet, érzőt, égőt
Zsákmányul neked nem dobok,
Hogy ostorozd hetedíziglen.

 

               Ha van még nékünk számadásunk:
Itt vagyok: végső szem a láncban,
Őrült májusban józan, száraz ág.

 

               Üss Uramisten, amíg bírod –
Utánam nem lesz kit ütnöd tovább.

 

               1936

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Komppal

Komppal

 

               Az idő minden új csodája megszűnt.
Millió gép hiába dübörög,
Millió gőzös hiába szeli
Zakatolva a roppant vizeket.
Se hang, se füst el nem hatol ide.
Megrakva elcsendesült emberekkel,
Egyszercsak megindul ez ősi jármű,
Amilyen engem nem vitt még soha.
Társaimat nézem: oly csendesek.
Az állatokat nézem: azok is.
Lovak, bivalyok szekerek előtt:
Mintha tudnák: nem eshetik bajuk.
Valaki bennünket eloldozott,
Az innenső partról eloldozott,
S mindünket fel is oldozott talán.
Visz a víz. Nézem e furcsa vizet.
Egy hulláma, egy loccsanása sincs.
Nem fodrozódik ez a víz sehol,
Tükrét nem töri e jármű sehol.
Megszűnt a nagy törvény: az ellenállás.
Megszűnt a nagy törvény: a küzdelem.
Víz se mozdul, komp se, mégis megyünk,
Mintha egy volna már a víz s a komp.
S egyszercsak a túlsó parton vagyunk.

 

               Enyed-Csombord közt a Maroson, 1936 július

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Én elengedtem…

Én elengedtem…

 

                    "Nem, mégsem engedem el a kezét!"
Írta, mikor már szinte haldokoltam.
S megértették egysoros levelét
Akkor az égben s a pokolban.
Sikoltása forró szélvész gyanánt
Becsapta menny és pokol ajtaját.
Pedig kettő közül valamelyik
Engem akkor már tárva-nyitva várt.
"Nem, mégsem engedem el a kezét!"
Pedig messziről írta egysoros,
Kétségbeesett és akaratos,
Gyönyörű levelét.

 

               Nem telt bele egy év:
Én álltam ágya mellett.
De nem tudtam úgy ostromolni mennyet.
És fogtam szinte végig a kezét.

 

               És elengedtem mégis a kezét.

 

               1936

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Visszanyert fény

Visszanyert fény

 

               Járosi Andornénak

 

               Sötét a fenyves, sötét a világ.
Előttem az út egyre feketébb.
És mégis olyan biztosan megyek,
Ó, kibeszélhetetlen Békesség –
Kezemben olyan békés fegyverek:
Jobbkezemben szeges bot, egyszerű,
Balkezemben zsebvillanylámpa ég.
Ha eloltom, sem félek semmitől,
Véd az erdő és segít a sötét.
Futtatom magam előtt fényemet –
S fel a fákon, mint víg mókusokat:
Táncoltatom a szelíd sugarat.

 

               Sötét a fenyves, sötét a világ.
Mögöttem messze, milyen messze már
Fülledt, gyötrelmes kórházi szobák –
Végnélküli orvosi rendelők –
Tátongnak, mint vak, süket folyosók.
Ó – és itt – most – sziklák, fenyők, erők,
Gyanta, tömjén, olajok, illatok
És balzsamok.
Nem is ezen a világon vagyok.

 

               Sötét a fenyves, sötét a világ.
De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
Ül és fütyül a fekete világra.

 

               Sötét a fenyves, sötét a világ
És háború van s ó, annyian félnek!
Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.
Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom –

 

               Ó, visszanyert Fény – Ó, Lámpa – Ó, Lélek!

 

               Hohe Rinne, Szebeni-havasok, 1939 szeptember

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Méltatlanul

Méltatlanul

 

               Lukács 5/8

 

               1

 

               Szakadoztak a halaktól a hálók
A csodálatos halfogás után –
S a Csodatévő már a parton állott.
S ahogy vergődtek hálóban a halak
S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
Úgy ütődött sok gyötrő indulat
Egymásba Péter szakadó szívében.
Egész éjjel hiába fáradott,
S hiába eddig egész életében –
S most ennyi hal – és ennyi hangulat
És ennyi mélység és ennyi Csoda –
Ennyi szeretet, ennyi félelem –
Jaj, nem lehet meghálálni soha!
Még szembenézni sem lehet Vele –
Azzal, aki a Csoda okozója.
Az ő csodáit el nem bírja háló
S el nem bírja a lélek rongy-hajója!
Olyan jó lenne mindég vele lenni,
Kék ég-csodában, mélység mámorában
S mégis jó volna futni, messze menni!
Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
Itt csupa szenny – ott csupa tisztaság,
Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
Amott egy égig-érő kék virág.
Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
S ugyanakkor biztos szentségtörés,
Ülni mellette: simító sugár
És a vesékig lehatoló kés.
Mert teljességgel méltatlan vagyok,
S hamisság minden, mi kijő belőlem,
S fertőzi még a lehelletem is
A Genezáret esti levegőjét –
Azért Uram: ragyogó kék virág,
Ki állsz a parton mozdulatlanul:
Eredj el tőlem!

 

               2

 

               Nekem nem volt az Istennel soha
Ilyen döbbentő nagy találkozásom.
De csodáit emberszívekben látom.
Mindenki, akit valaha szerettem,
S aki jóságát reám pazarolta:
Nekem csoda volt, isteni csoda.
Közel volt hozzám – s végtelenül messze,
És mindíg végtelenül nagyobb nálam,
És nálam mindíg végtelenül több,
Hozzásímulni alig mert a vállam
S érinteni alig mertem kezét –
És szakadék volt így kettőnk között:
Gyönyörű és borzasztó szakadék,
Mint aki néma áhítatra döbben
S emberben sejti meg az Istenét.
Nekem minden drága testvér, barát
Virág volt, kihez méltatlan vagyok:
Üdvösségemre felnőtt kék virág.
És mert csodának láttam és akartam,
Ki áll a parton fénylőn, mozdulatlan,
Ő tisztaságban – én a szennyes árban,
Ő teljességben – én az ürességben,
És bárha tudtam: nélküle nincs élet,
Ki-kivágyott a kiáltás belőlem:
Testvér, tisztaság, igazság és élet:
Távozzál tőlem!!

 

               1936

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Feketén bólogat

Feketén bólogat

 

               Gróf Tisza József halálára

 

               Nem ismertem. Csak ifjú álmait
Teregette gyöngéd kéz asztalomra.
A vers-soroknak néhol szárnya nőtt,
Véltem: fiók-sas, egykor szállni fog
S átszeli egét: a magyar jövőt.
Amerre fut, kormányon a keze –
És nem a balsors fut szembe vele.
Nagyapjáról írt halkan, hódolattal,
Komor-szerényen s kissé keserűn,
S fájdalmasan, hogy óriás a mérték
S ő hiába nő a kopár gyepün –
A vértanúság roppant árnyékában
Sosem lehet igazán önmaga –

 

               Ország szemében, övéi szemében
Mindíg csak a nagy-ember-unoka.
Így tépelődött ifjan, mélyre nézve –
S a szörnyű sors valahol máris várta,
Öltözve egy útszéli eperfába:
Jaj, neki csak azzal volt ütközése.
Rohant a hajnalban a gépkocsi,
Kezéből percre kibillent a kormány –
Vajjon nem így billen ki mindenütt
Ország-kormány a legbiztosabb kézből,
Mikor a végzet villáma leüt
S szürkületből feketén bólogatva
Egy eperfa kibukkan?!

 

               Ó, eperfa, fekete lombbal intő,
Ki alkony– s hajnal-szürkületben állsz,
Család és ország fölé tornyosulsz
És vágyak fölé és remény fölé –
Ejts hűs lombot e holt ifjú fölé!
S mondd, vajjon nem vértanúság ez is?
Vér-bizonylat, hogy emberek vagyunk,
Esendők, gyarlók, balgák, nyomorultak –
S nem mindegy végül, hogy szembe mi jön,
Ránk fekete fátyollal mi köszön:
Háború harsog, forradalom forrik,
Vagy egy magányos Eperfa komorlik –
S nem lehet kikerülni??!

 

               Ó, Eperfa, mindnyájunk Eperfája!!
Áll és feketén bólogat a lombja.
Egyszer mindnyájan belé ütközünk.

 

               "Este van, este van, ki-ki nyugalomba."

 

               1938

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Legyen még valami!

Legyen még valami!

 

               György Ágnesnek

 

               Oly édes, gazdag volt a nap,
Mint a málna s a méz
S bár régesrégen nyugta jött,
A nyughatatlan kis csapat
Pihenni mégse kész.
Állunk az erdészház előtt,
Kicsit tanácstalan,
Le kellene feküdni már:
Csak ez, mi hátra van.
Csak ez… Ámde szívünk szorul:
Mért ment le ez a nap?
Mikor jön vissza ez a nyár?
Oszlik az így összeszokott
Kicsiny testvér-csapat?
Körös-körül nő a homály,
A fenyves feketül –
Erőltetett a hangulat,
A csend ránknehezül.
S ekkor hirtelen kiszakad,
Hogy messze hallani,
Egy lány szívéből a sikoltás:
"Legyen még valami!"

 

               Tudom, nem így volt, édes lányok,
Vagy mondjuk: nem így ép.
De engem már rég ez kísérget,
E kísértetibb kép.
Nevettünk akkor jólesőn
A furcsa mondaton,
S hogy nem tudtunk betelni semmikép
A lélekmézzel ama szép napon.
De most, de most, hogy feketül
Minden körös-körül,
S a csend lassan panasztalan
Szívemre nehezül,
S úgy érzem, nincsen hátra más:
Le kell feküdni már,
Elemlámpás fénykört nem ír,
Nem száll jánosbogár: – –
Szeretném, ha szívemből kiszakadna
Egy sikoltás, mit messze hallani:
Irgalmas Isten, napnyugta után is:
Legyen még valami!

 

               1936

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Ó, régi versek

Ó, régi versek

 

                    Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Ragyogjon égi sugár rajtatok,
Nem énmiattam, de miattatok –:
Miattad, árva erdélyi Sion:
Ragyogjon minden áldott alkalom,
Mikor a vers: esküvő, temetés,
Keresztelő és igehirdetés –
Összeolvad költő és lelkipásztor
S ember csak az, ki szelíden is bátor.

 

               Ó, régi versek, rozsdás fegyverek,
Segítsetek és fényeskedjetek!!

 

               1936

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Történelem

Történelem

 

               Kerelőszentpáltól Krakkóig az út
Hosszú volt – – s mégis győzelmes-rövid
– Báthory! – pedig nem volt repülőd,
Motorkerékpárod. – Sem tankjaid
Nem voltak. Mégis, hatalmas karod
Erdélyi súllyal sujtott egyaránt
Székely pártütőt s orosz zsarnokot.
Futott előled gyáván, nyomorultan
Békés: a nevét meghazudtoló,
S futott előled Rettentő Iván:
Cár, minden oroszé, mindenható.
Apám ajkáról hallgattam először
Lázas-büszkén a zord tündér-mesét:
Volt egyszer hol nem: két országnak Őre –…
(Megfizetett a muszkának előre,
48-ért is! gondoltam titokban –
S megnőttem e gyermeki gondolatban –
S abban, hogy mindezt más magyarok nélkül,
Kicsiny Erdélyből csinálta vitézül.
S hogy elhagyott is: gondunkat viselte
Lengyelek Királya, Erdély Fejedelme.)
Hallgattam a zordon tündér-mesét
Apám ajkáról régi-régi télen.
Szunnyadtak az új kísértetek még.

 

               Pilsudszky sírján dísz-őrséget áll most
Más hódító.
Póz az, vagy becsület?
Mindegy. Te, ó Fejedelem s Király,
Zárd imádba kicsiny Erdélyedet.
A te sírodon lengyel ég alatt most
Dísz-őrséget – fájdalmasan lebegve
Aligha áll más, ha nem Pókainé
Árva, szegény – és kiengesztelt lelke.

 

               1939 szeptember

 

 

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor - Emberentúli kék

Emberentúli kék

 

                    Oly kurta volt az élet.
Oly csonka volt a szépség.
Oly ritka volt a béke – –
S minden fél-boldog percbe
Annyi fájdalom s félelem vegyült:
E szín-skálának kellene legyen
Emberentúli kékje:
Valahol egy ősz, hosszú és derült.
Ahonnan vissza-látva
Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
Fénylik felénk értelme-felfedetten – –
De már többé nem tartozik reánk.

 

               1936

 

 

Reményik Sándor összes versei