Az emberhonba vitt utam,
Férfi- s Nőhon tájaira,
S hallottam-láttam oly vadat,
Mint hűs Föld vándora soha.
Kéjben szülik a Kisdedet
És vad kínban fogannak ott,
Ahogy mi vígan aratunk,
Bár könny közt vetjük a magot.
S ha fiú lesz a Kisbaba,
Egy Öregasszony viszi el,
Szirtre szegezi s jajszavát
Aranycsészébe szedi fel.
Fejére vastövist kötöz,
Keze-lábába szúr sebet,
Szivét kivágja oldalán:
Hadd tudjon hőt és hideget.
A gyermek idegét keze
- Mint pénzt fösvény - számlálja meg,
Annak jaján él, s ifjodik,
Ahogy az egyre öregebb.
Mígnem csuromvér ifjú lesz
A gyermek, s ő: Szűzecske, szép,
Az összetépi láncait,
S őt köti, lelni gyönyörét.
S mint Gazda földjébe magot,
Testébe veti önmagát,
Lakhelye, kertje lesz a Szűz,
S hetvenszeres gyümölcsöt ád.
Majd Vén Árny lesz az ifjuból,
S bolyong, mint Földi Hulladék,
Ékkővel, arannyal tele,
Nagy szorgalma jutalmaképp.
Kincsei: Lelke ékei,
Vágy-telt szemből hullt gyöngy s rubin,
Fájó szív nagy-sok aranya,
Mártír-jaj s hars szerelmi kín.
Kincsei: étke-itala,
Koldús- s szegénynek java táp;
Vándornak, aki útra kelt,
Mindig megnyitja ajtaját.
Fájdalma azok öröme,
Zeng-bong tőlük fal és tető;
Míg a tűzhely lángja közül
Egy lány-baba nem kél elő.
Tiszta tömör tűz a baba,
S ékkő, s arany, hogy senki se
Meri testét érinteni,
Vagy gyolcsába pólyázni be.
A lány Ahhoz megy, kit szeret,
Ifjú, öreg, dús vagy szegény;
A vén Gazdát kikergetik,
Legyen koldús más küszöbén.
S ő sírva messzi útra kél,
Míg befogadják valahol,
S gyakran vak, hajlott, nyomorult,
Mire egy lány hozzáhajol.
Vegyíteni jeges Korát
A lányt szegény átöleli,
S tűnik szeme elől a Lak,
S a Kert is és Örömei.
Vendége tűnik százfelé
- Másult szem mindent másra vált -,
Félsz lepi érzékszerveit,
Sík Földje Gömbbé összeállt.
Csillag, nap, hold, mind elfakul,
Csak végtelen puszta marad,
S nincs már itala-étele,
Csak körben a vak sivatag.
A Lány szűz ajka mézt csepeg,
Mosolya kenyér- s bor-teli,
Szeme-játéka fürge, vad:
S ez őt kisdeddé bűvöli.
Mert míg eszik s iszik: leszen
Nap nap után fiatalabb,
S együtt a vad sivatagon
Nagy-rettegve bolyonganak.
S mint vad Szarvas, elfut a Lány,
Félelme lesz száz vad bozót,
Ő éjjel-nappal üldözi,
Míg Vágy sző rá varázslatot.
Vágy s Gyűlölet varázsol ott,
Mígnem a puszta tele már
Vágy útvesztőivel, ahol
Oroszlán, Farkas, Medve jár.
A férfi makacs baba lesz,
S a lány anyó, ki csak zokog;
Itt járnak a szerelmesek,
S közel a Nap s a Csillagok.
Eksztázist ontanak a fák
Mindre, ki e pusztán halad;
Majd város épül, rengeteg,
S pásztoroknak sok tünde lak.
Ám ha a Babát meglelik,
Fél az egész táj, s így kiált:
“Itt a Baba! Megszületett!”
És menekül, ki merre lát.
Mert ki e mord kis alakot
Érinti: elsorvad keze;
Oroszlán, farkas, medve fut,
A fa gyümölcsét ejti le.
S nincs, ki e mord kis alakot
Megfogja, csak ki Nő s öreg;
Az meg egy szirtre szegezi,
S mint mondtam: minden úgy pereg.
(Tellér Gyula)
Forrás: William Blake versei
