Pankának valami különösen ragyogott a szeme a múltkor,
ahogy anyuka kicsókolta belőle a reggeli álmot. Mindjárt láttam, hogy valami
nagyon szépet felejthetett benne az álom ebben a ragyogó ablakban.
- Apu, ugorj ide hozzám! - mondta a kis aranyos.
Mint egy ürge ugrottam, s vártam: honnan fú a szél?
- Apu, vedd föl a kabátodat.
- De bizony már a sapkámba is belebújtam.
- Apu, eredj ki a vásárba.
- Megyek már, pipikém, jövök már, tubukám.
Tarisznyával hozom a mézeskalácsot, zsákkal a szentjánoskenyeret.
- Sose fáradj vele, apukám. Nehéz lenne a
tarisznya, nem bírnád a zsákot. Hozz inkább egy valóságos csupa eleven bocikát.
- Ó! - mondom ijedten. - Hozok inkább egy
cukorfütyülőt. Az a legszebb muzsika a világon, mert mikorra megszólalna,
akkorra elszopogatod.
- Az is nagyon szép - bólintott rá komolyan Panka
-, de most beérem a bocival is.
- Az ám, lelkem - vetem én erre -, csakhogy a
bocit nem adják füttyszóért, nekem pedig nincs most egyebem. Lyukas az
erszényem, osztán nincs minek kihullani belőle.
Panka kivillantotta gyöngyfogát pici piros ajka közül.
- Jaj, apu, de sok ijedős embernek adsz te
kenyeret! Van itt pénz, mint a világ!
Gömbölyű, puha ujjacskáival belebökdösött a
tenyerembe.
- Micsoda ez lelkem?
- Micsoda, micsoda, hát nem látod, micsoda? Arany.
Egy, kettő, tíz, sok, száz arany. Ezen már csak bírsz venni egy bocit!
Amikor a lépcsőn leballagtam, utánam kiáltott:
- Fehér csillag legyen a homlokán! Másképp haza se
hozd!
Ahogy a kapun kiléptem, az ablakból csilingelt felém a
hangja:
- A fehér csillagnak is fekete legyen a
legeslegközepe! Másképp visszaviheted.
Persze mire a sarokra értem, elfeledkeztem, hogy száz
vadonatúj arany húzza a zsebemet. Mire pedig délben hazakerültem, az is kiment
az eszemből, hogy csillagos homlokú boci is van a világon.
- Hoztad-e, apu? - ugrott Panka a nyakamba.
Mindig ez az első kérdése, mikor hazaérek. Én meg most
is ráhagytam, mint máskor:
- Hoztam ám Panka.
- Csak nem a zsebedben hoztad, apu?
- Ott én, Panka.
Azzal kerülök-fordulok, megyek a konyhába,
megsiettetem a suhantott leveskét, hogy hamarabb forrjon, hát mire visszajövök
a szobába, Panka mind a két könyökéig benne van a papírkosárban, s úgy kotorja
ki belőle a sok papírt, hogy alig látszik ki közüle.
- Mire végzed, szentem? - kérdeztem tőle.
- Hát csak az ólat tisztogatom a bocikának -
pengyegett ki a kosárból.
- Micsoda bocikának?
- Hát amit te hoztál a vásárból.
- Az ám, hékám, de kicsi lesz ám az az ól a
bocikának.
- Jobban elfér ebben, mint a te zsebedben, apu.
No, ebben meg már megint Pankának volt igaza. Bele is
nyugodtam szépen, hogy az én papírkosaramban már majd csak a boci lakik.
Az ám, ha ott lakott volna! Csakhogy mikor ebéd után
le akarok heveredni a díványra, Panka ugrik elejbem, mint valami haragos
sárkány.
- Ugyan, ugyan, apu, hát aztán volna lelked
agyonnyomni azt a szegény párát?
- Melyiket, lelkem? - kérdeztem ijedten. - Hiszen
nem látok én ezen egy legyet se.
- Hát ezt a drága kis bocikát nem látod? Lám,
milyen bánatosan integet azzal a csillagos homlokával!
Hm, hogy fölvitte az isten a dolgát annak a mi
bocinknak, hogy már a díványomról is leszorít! Nem baj, no, fogtam a kisszéket,
vittem a kályha mögé, s megpróbáltam szundítani egyet a sarokban. De a szemem
sem hunyhattam be, olyan lármával szökdécselt Panka le s fel a szobában. Mintha
csak egy egész csordát hajkurászgatna odakint a réten.
Haragosan ráncoltam össze a szemöldököm.
- Mit csinálsz már megint, te kis förgeteg?
- Semmi kis förgeteg. Én vagyok az aranyhajú
királykisasszony.
- Vagy úgy? S mivel mulatja magát kisasszonyfölséged?
- Őrizgetem azt a csillagos homlokú bocit, amit
uramapám rám bízott.
Szegény uramapám unta már a mulatságot, mint a
hathetes esőt, de mit volt mit tenni: magam is beálltam borjúpásztornak,
illendő jutalom fejében.
Most már ketten is kergettük az istenadta bocit, s
kurjongattunk neki akkorákat, hogy nem csudálnám, ha belerekedtünk volna. Csak
úgy pihegtünk a fáradtságtól, mikor anyuka az ozsonnát behozta, habos kávét a
lányának, piros almát az apjának.
- Jaj, lelkeim - sóhajtozott anyuka -, de nagyon
kopogós csizmája van a ti bocikátoknak! Egész délután csak úgy rengett bele a
padló.
- Egyebe sincs neki, csak lába - haragítottam
Pankát.
- Van annak szája is - csattogott vissza az
aranyhajú királykisasszony, s abban a percben úgy eltűnt előlem az én szép
piros almám, mintha ott se lett volna. Elkapta biz azt a boci, a mi csillagos
homlokú bocink.
De már ezt én se győztem tűrömfűvel. Kinyitottam
sarokra a szobaajtót, kezembe vettem a szőnyegporolót, és suhantottam vele a
levegőbe akkorákat, hogy magam is sokalltam.
- Apám, aranyos jó apám, mit csinálsz? -
jajgatott Panka, összetéve liliom kacsóit.
- Kikergetem azt a csúf bocit. A papírkosaramban
lakott, a díványomon hempergett, az ozsonnámat megette; bizony még éjszakára is
az ágyamba feküdt volna, ha világgá nem űzöm!
Azzal becsaptam az ajtót, s azóta nem hurcolok bocit a
kabátzsebben. Örülök, hogy ettől az egytől megszabadultam. Aki megfogja,
neveljen belőle tehenet.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések