- Apu, új játékot tudok - ugrott a nyakamba valamelyik
nap a kislányom.
Aput majd a hideg lelte ki örömében.
- Félek én attól, lelkem - mondtam neki ijedten
-, mindig rossz vége van annak, ha te új játékot tudsz. Tán már megint locsolót
csináltál a cilinderemből?
- Ó, dehogy! - kacagott Panka olyan vidáman, hogy
még az óra sétálója is sebesebben sétált örömében. - Ez nem olyan játék, hiszen
azt anyukámtól tanultam.
- Micsoda játék az? - kérdeztem még ijedtebben.
- Nagymosás.
Erre én úgy elpittyesztettem a számat, hogy az óra
sétálója is lassúbbra fogta a sétát elszomorodtában.
- Nem szép játék. Anyukád is jobban tenné, ha nem
játszana olyant.
No, ennél egyéb se kellett Pankának. Jaj, hogy ez az
apu mindig csak ilyeneket mond. De most már csak azért is megmutatja, milyen
gyönyörű játék az a nagymosás.
Másnap reggel annyi volt a babaszennyes a konyhában,
hogy nem tudtam tőle kiférni az ajtón.
- Ejnye, fiam, micsoda munka ez - morogtam
bosszúsan -, úgy kell átmászni az embernek ezen a ruhahegyen, mint hangyának a
vakondtúráson.
- Hja, kérem - rakta Panka csípőre a kezét -, így
van ez, mikor nagymosás van a háznál!
Nem baj, no, én jó nevelésű apa vagyok, hanem az már
igazán zokon esett, mikor ebéd után hiába hívtam Pankát szappanbuborékot fújni.
Az szokott a rendes ebéd utáni szórakozásom lenni, hogy Pankával
telecsepegtetjük a szőnyeget, és aztán anyuval összeveszünk érte.
Egész elszomorodtam, mikor Panka azzal fizetett ki:
- Hogy is ne, éppen most érünk rá az ilyen
bolondságra, mikor nagymosás van a háznál.
- No jó, majd estére - biztattam magamat. De
nincs az az igazi mosóasszony, aki olyan jóízűeket nyögjön, mint Panka vacsora
után:
- Jaj, csak keserves kenyér a mosónéé. Még az
életét is megunja az ember a teknő mellett.
Meg ám, még a mosdó mellett is. Mert ott is hűlt helye
volt másnap reggel a szappannak. Az ember ilyenkor nem tehet mást, mint hogy
megmosdatja az asszonyt.
- No - mondom -, már mosdani is a szomszédba kell
járni.
Mást is akartam még mondani, de akkorra Panka úgy
ugrott be a konyhából, mint egy fióktigris, akinek a mamukáját kell védeni, s
megcsóválta pirosbabos kendővel hátrakötött fejecskéjét.
- Nézze meg az ember, mennyit kötözködik ez az
apu! Mosdani lehet szappan nélkül is, de mosni nem lehet.
- Hát már megint nagymosás van nálunk? -
felejtettem el a haragomat csodálkozásomban. ‑ Hát van még babaszennyes a
világon?
- Az nincs, de szennyes baba van - magyarázta
Panka a habos tenyerecskéivel. - Most a babákat mosom sorra.
Hanem a babáknak nyilván nem tetszett annyira a
mulatság, mint Pankának. Szólni ugyan nem szóltak semmit, mert nekik nem
természetük a panaszkodás, hanem bánatában kinek az orra ázott le, ki meg a
szemét felejtette ott a teknőben.
- No, lelkem - kérdem este Pankát -, vége van-e
már a nagymosásnak?
- Ó, dehogy, apu, a java még hátra van.
Mikor másnap előkerült, tán még a nyelve is kormos
volt.
- Nini, te tán a kéményt mosogattad máma? -
kérdeztem tőle.
- Ó, apu, ilyen furcsákat is csak te tudsz
kitalálni! Hát már kinek jutna eszébe kéményt mosogatni? Csak a régi
bográcsokat hordtam le a padlásról. Annyi volt a korom szegényeken, hogy alig
bírtam róluk lefaragni a tortavágó késsel.
De már erre anyuka is az ölébe vette Pankát, s ott
cirógatta végig, ahol a leggömbölyűbb. Alig bírtam megvigasztalni szegénykét:
- Nono, csacsikám, hiszen nem olyan nagyon
haragszik anyu, csak teszi magát - simogattam meg a szöszke haját.
- Hiszen nem azért sírok én - fuldokolta Panka -,
hanem azért, mert már kifogytam minden mosnivalóból.
- Hála legyen az istennek - örültünk meg mind a
ketten. Legalább holnap nyugodtan mehetünk kalapot próbálni. (Mink ugyanis
mindig együtt próbálunk kalapot az anyukánkkal. Nekem kell kikeresnem, hogy
melyik áll neki legrosszabbul. Azt aztán nyugodt lélekkel meg meri venni, mert
az mindenki másnak bizonyosan tetszeni fog.)
Hát nyugodtan elmentünk, nyugodtan is hazatértünk,
csak a nagy csendességen ijedtünk meg az ajtóban. Szakácsnénk ott bóbiskolt a
konyhaszéken, Panka pedig ott guggolt mellette a földön.
- Mi újság, öreg? - szaladtam oda rosszat sejtve.
Ő pedig boldog mosolygással terjesztette elénk a
szappanos tenyerét.
- Megint nagymosás volt nálunk!
- Mit mostál már megint, te rosszkor lett?
- Megmostam a lekváros tésztát.
De már erre akkorát kiáltottam, hogy mind a hárman
belefehéredtünk, csak Panka tette össze a tésztás kacsóit a maga igazát ismerő
lélek nyugalmával.
- Ne haragudj, apukám, nagymama egyszer azt
mondta, hogy Félegyházán a lekváros tésztát piszkos tésztának hívják. De a
mienk már nem piszkos ám!
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
