Mikor a Tisza-parti füzesben télire vetkőződtek a fák,
a legfiatalabb fűzfa sehogy se akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan
csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet.
- Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával! Én
nem olyan fűzfa vagyok, mint a többi.
A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze, s ahogy
suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.
- Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a szülődet.
Becsületes öreg fűzfa volt.
- Én nem akarok százesztendőskoromban
szétporladni - feleselt a fiatal fűzfa -, én nem akarok itt köztetek
megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.
- Csitt, csitt! - zúgták haragosan a szakállas
öreg füzek. - Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod, hogy
toporzékolnak már Tél király szélparipái?
“Mi közöm hozzájuk?” - akarta mondani a fűzfa, de
ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák, s lerázták róla az
utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom, s éppen úgy megdermedt, mint a
többi fűzfa.
Arról se tudott semmit, hogy mikor a hó lehullott,
favágók jártak a füzesben, s kivágtak egy-két veszni tért fát. Az egyik favágó
a fácska tövébe is belevágta a fejszét, de a többiek azt mondták neki:
- Ne bántsd, hadd vastagodjon még.
A fácska olyan mélyen aludt, hogy ebből se érzett
semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, mikor
fölébredtek a téli álomból, összesúgtak kilevelesedett ágaikkal:
- Nini, hát ezt mi lelte?
Biz azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába
van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a fácskát. Hanem az
éppen nem sietett a fölébredéssel. Semmiben sem akart olyan lenni, mint a többi
fűzfa.
Mikor nagy sokára kipattant a szeme, az volt első
kérdése a többi fákhoz:
- Halljátok-e, fűzfák, ki mit álmodott a télen?
- Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával -
zizegte szelíden az egyik fa. - Méhek döngicséltek körülöttem, és gyűjtögették
rólam a mézet.
- Én még szebbet álmodtam - susogta a másik. -
Ágakat szedtek rólam az emberek, és földíszítették velem az oltárt. Aranyhajú
angyalok nevettek rám az égből.
- Én a szegény emberek öröme voltam - mesélte a
harmadik. - Hajlós vesszeimből kosarat fontak, s engem áldottak, mikor a
munkájuk árán kenyeret vettek.
A negyedik fűzfa szinte kopasz volt már az öregségtől.
De azért ő is álmodott.
- Vadkacsák raktak fészket az odvamban. Öröm volt
hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó porontyok a jóságomért.
- Mit fecsegtek összevissza? - hallgattatta el
őket bosszúsan a fácska. - Hallgassátok meg az én álmomat! Maga a király jött
el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros ruhába
öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig fölrepültem az
égbe, és onnan néztem le rátok!
Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát
még soha senki sem álmodott közülük.
- Hát ez a seb mitől van a lábadon? - kérdezte
fejcsóválva az egyik görnyedt öreg fűz.
- Micsoda seb? Ez itt? Észre se vettem.
Bizonyosan akkor botlottam meg, mikor itt akartalak hagyni benneteket. A
királyom elé indultam, mikor ez a szeles tavasz erővel felébresztett. Pedig
úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, a kosárkötőknek
ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.
S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz
nem hozott több levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, oda se nézett
nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami kiszáradt karó.
Jöttek a vidám gyerekek, és vitték a barkát az Isten
házába. Jöttek a szegény emberek, és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az
ég madarai, és kiköltötték pelyhes magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat,
és a fák boldogan bólogattak: úgy, úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát
nem látta meg senki, és nem áldotta meg senki.
Hanem egy este a parti halász kötött ki fiával a
füzesben. A halász öreg ember volt és haragudott, mert egész nap nem fogott
egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font korona
volt a fején, tapsolt és nevetett.
- Tudod mit, apám? - ugrott oda a leveletlen
fácskához. - Nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már
úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.
S mire a csillagok feltünedeztek, a nagyravágyó fácska
már ragyogó piros tűzruhába öltözködött. Világított, mint a nap, de recsegett,
sistergett fájdalmában.
- Micsoda lárma ez? - riadtak fel bosszúsan
éjszakai álmukból a füzek.
A szederindás király pedig álmosan verte szét a
parazsat az evező nyelével.
- Nem sokat ér ennek a tüze se.
- Nyers fának hideg a parazsa - mondta az öreg halász.
A kihűlt hamut fölkapta a szél, és sodorta, kavarta
föl a magasba. Onnan aztán lassan, csöndes zizegéssel hulladozott le az alvó
füzek levelére.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
