Mióta az eszem tudom, mindig éltem-haltam a szőlőért.
Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható gyümölcsöt az Úristen. Ha
úgy volna benne módom, mint ahogy nincsen, ma se enném lágy kenyeret sose szőlő
nélkül.
Gyerekkoromban is az volt a legnagyobb örömöm, mikor
édesapám a vállamra csapott:
- Nyergelj, legény, kimegyünk Galambosba.
Megnézzük, zsendül-e már a szőlő.
No, a nyergelés hamar megesett. Mindössze a
csizmácskámat kellett lerántani a lábamról. Másfél óra járásra esett a
galambosi szőlő, de csizmában ki nem futotta volna három óra: akkora homokot
kellett odáig gázolni.
Mire kiértünk, átlépett már a juhász az árnyéka
felett: delet kongattak a galambosi csőszök. Édesapám kivette a csíkos
tarisznyából a kakastejes kenyeret, lekanyarított belőle egy karajt, és a
markomba nyomta.
- Gyerünk, keressünk hozzá szőlőt, ha le nem
szüretelték már az érettjét a seregélyek.
- Csak ki, csak ki, csak ki! - rikácsolták
haragosan a seregélyek, ahogy megláttak bennünket. A magunk szőlőjéből
tessékeltek ki bennünket az arcátlanok. Hanem édesapám nagyon értett a
nyelvükön. Feleletképpen közéjük hajított egy szőlőkarót, erre egyszerre
elfüstölt a dézsmáló had.
Nagy csendesség támadt, csak a nagy levelű
szőlőgallyak bókolgattak körülöttünk, büszkén mutogatva mosolygó fürtjeiket.
- Nézd ezt a piros dinkát - kérkedett édesapám -,
a hajnal megszégyellhetné magát mellette.
Hanem biz azt nem látta többet a hajnal, mert mire a
pászta végére értünk, csak a csutkája maradt.
- Hát ez a fehér bajor - mutogatott tovább
édesapám -, nincs az a méz, amelyik fölérne vele.
Magam is megbizonyosodtam róla, hogy a fehér bajor
szőlő édesebb a méznél.
Egy fürtöt se hagytam belőle a tőkén.
- De még azt a fekete kadarkát meg kell
kóstolnod! Ilyet még álmodban se ettél.
Nemigen kínáltattam magamat, hanem hozzáláttam a
mustos fehérhez, most már csak úgy kenyér nélkül. Hanem a rózsalugashoz már nem
éreztem semmi étvágyat. Nagyon elteltem a szőlővel. Hiába dicsekedett most már
édesapám a piros szagos szőlővel, a tömött szemű gránáttal, az aranyos
bakatorral: rájuk se néztem.
- Nem ér ez semmit, édesapám, ha szóló szőlő
nincsen közte.
- Hát az mi fán terem?
- Hát a mesében, édesapám.
- Jaj, gyermekem, nagyon rég volt ám az, mikor én
Meseországban jártam. Hanem azért megállj, mire hazafelé fordítjuk a csikókat,
kerítek én neked olyan szóló szőlőt, hogy még meg is sokallod a beszédjét.
Elálmosított a szőlősuhogás, a méhecskedongás, a
tücsökcirpegés, hanem ez az ígéret egyszerre kiverte a szememből az álmot.
Hej, micsoda öröm lesz az, ha holnap eldicsekedhetem a pajtásaimnak:
- Úgy nézzetek rám, gyerekek, hogy én már szóló szőlőt
is ettem!
Búcsúzófélben csókolgatta már a nap a nyárfák hegyét,
mikor azt mondja nekem édesapám:
- Hallod-e, cselédem, most már jó lesz, ha útnak
veszed magad. Én még egy kis kerülőt teszek a keresztapádék szőlője felé. Hanem
jól a tenyeredbe szedd a lábad, hogy előbb otthon ne legyek, mint te.
- Hát a szóló szőlő? - kérdeztem ijedten.
- A' biz igaz! Ígéret: adósság.
A gunyhónk végiben nyomorgott egy árva szőlőtőke. Apró
fodor a levele, ritka szemű, hitvány a termése, petrezselyemszőlőnek csúfolják
a jámbort. Erről szakított le édesapám egy fej szőlőt.
- Itt a szóló szőlő - mondta mosolyogva, nekem
azonban egyszerre sírhatnékom támadt.
- Hiszen ez csak petrezselyemszőlő. Annak is
hitványa. Olyan kemény, hogy nyulat lehetne vele lőni.
- Ne törődjél vele, fiacskám. Jutka húgod ezt is
megköszöni, ha hazaviszed neki. Tudod, mennyire rimánkodott szegényke, hogy
neki is juttassunk egy kis madárlátta szőlőt.
- De ez nem szóló szőlő! - kötözködtem könnybe
lábadt szemmel.
- Majd megválik - vette apám komolyra a szót. -
Majd meglátod, hogy elmondja ez nekem estére, hogy szófogadó gyerek vagy-e. Még
azt is kitudom tőle, hogy szereted-e a húgodat.
Megindultam a szőlővel hazafelé, de olyan búsan
ballagtam, mint akinek az orra vére folyik. Az öreg diófán éppen vackolt a
sárgarigó, rám kiáltott nagy vidáman:
- Van dió, millió, kell-e dió, fiú?
Mérgemben majd hozzávágtam a petrezselyemszőlőt.
- Edd meg a diódat, ha nem tudod megmondani,
merre terem a szóló szőlő!
Ahogy a szőlők közül kiértem az országútra, leültem
pihenni a gyepszélre. Fáradt is voltam, szomjas is voltam: lecsíptem egy szemet
a petrezselyemszőlőből.
- Nini - mondtam -, nem is olyan rossz. Hanem
Jutkának mégiscsak nagyon savanyú volna.
A második szem még jobban esett, aztán meg már eszembe
se jutott olvasgatni őket. Éppen beértem a kisajtónkon, amikor bekaptam az
utolsó szemet. Nem maradt a kezemben, csak az üres csoma.
Édesapám csakugyan megelőzött. Ott ült a küszöbön,
ölében Jutka húgom, vígan tapsikolva elém két kis tenyerével.
- Ehol hozza neked Ferkó bátyád a szőlőt, ehol-e
- mondta neki édesapám.
Szégyenletemben kiejtettem a kezemből a szőlőcsutkát.
Édesapám fölkapta, és tenyerére fektette.
- Szóló szőlő, mondd meg nekem, szófogadó
gyerek-e az én Ferkó fiam, akinek én azt parancsoltam, hogy hozza haza a szőlőt
a kis húgának!
Én már bújtam volna a föld alá, mikor édesapám újra
megszólalt:
- Szóló szőlő, mondd meg nekem,
szereti-e ez a gyerek a kis testvérjét. No, Ferkó, szóló szőlő-e a
petrezselyemszőlő?
Bekotródtam a szoba sarkába, s tán még most se jöttem
volna elő, ha elférnék benne. Azzal pedig sose dicsekedtem el a pajtásaimnak,
hogy én már szóló szőlőt is ettem.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
