Tegnap reggel alig nyitom ki az ablakot, odaesik a
párkányra egy levél. Ejnye, ki küldte, ki hozta ezt a levelet nekem kora
reggeli időben?
Odamegyek, fölveszem. Látom, hogy egy száraz
hársfalevél ez az én levelem. Szélpostás hozta, Tél apó küldte, ezt már csak
elolvassuk, ha tudjuk.
Nem kell ahhoz pápaszem, látni azt úgy is, hogy
megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan, mintha ezüst porzóval volna behintve.
- Jövök már egész hadammal együtt! - ezt írja Tél
apó a száraz levélen. - Előttem a hideg szél, a kemény fagy, velem a zúzmara,
sarkamban az ordító förgeteg. Mentsd meg előlünk, amit féltesz, takard el, ami
drága.
Nagyon emberséges ellenség vagy te, Tél apó, köszönjük
is alássan a barátságodat, ámbátor hasznát nemigen vehetjük neki. Magunkfajta
szegény embernek hátán háza, kebelén kenyere. Nincs nekünk egyebünk a kerek
világon egy-két rózsafánál.
Az ám, a rózsafák! Azok teszik széppé a mi életünket.
Rózsák lágy szirma simogatja el homlokunkról a kenyérkereső gondot. Rózsák
árnyékában tanulunk nótát a fülemülétől. Rózsánál egyebet nem tudunk adni
azoknak, akiket szeretünk. Még Pannika is elpityeredik, mikor elújságolom neki,
mit írt Tél apó a száraz levélre.
- Apukám, én sírok.
- Már miért tennéd azt, édes madaram?
- Hát mit csináljak egyebet, ha az a gonosz Tél
mind elpusztítja a rózsafáinkat?
No hát, azért se pusztítja. Fogom a kertészollót, veszem
az ásót, kapom a kapát - gyerünk, Panka, a kertbe!
- Mit csinálunk ott, apukám?
- Rózsafákat temetünk, Pannikám.
Szelíd bókolással fogadnak bennünket a rózsafák,
mintha csak tudnák, mi járatban vagyunk. Nagyon megtépázta már szegényeket az
ősz, levél nélkül maradt ágaikat csupa kolduskák gyanánt nyújtogatják elibénk:
- Segítsetek már rajtunk, édes gazdánk! Nincs már
nekünk keresnivalónk ebben a szomorú világban. Nincs már dalos madár, nincs már
enyhe szellő. Megdermed a harmat, nem tud éleszteni! Sápadt a napsugár, nem tud
melengetni. Cudar télidőnek haragja közelget: rejtsetek előle, mentsetek meg
tőle!
Azt akarjuk mi is, szegény rózsafáink. Azért nyesem le
rólatok ezt a sok mihaszna hajtást, amely úgyse hozna már virágot. Azért ásom
ezeket a gödröket, még ki is párnázom jó puha homokkal, hogy jobb fekvése
legyen bennük letarolt fejeteknek. Azért hajlítom meg gyönge derekatok, gyöngéd
vigyázattal, hogy meg ne pattanjon, gondos szeretettel, hogy nektek ne fájjon!
Rendre, sorra járjuk a rózsabokrokat, valamennyit
megollózzuk, valamennyit meghajlítjuk, mindnyájának koronáját föld alá
bújtatjuk. Jöhet már a Tél apó gonosz hadserege! Nincs már ág, amit letörjön,
rügy, amit megdermesszen, bimbó, amit lepergessen.
Legutolsó ágán a legutolsó rózsafának megtaláljuk a
legutolsó rózsát. Fáradtan ing-leng, bágyadtan mosolyog, s ahogy hozzáérünk,
egyszerre szétomlik. Illata még egyszer betölti az egész kertet, szirmait
táncra kapja a forgószél, s viszi szét a világba, ahány, annyifelé. Vidd, szél,
vidd a rózsák gyászjelentését, vidd el mindenkinek, aki szereti a rózsát!
Nini, ahol vánszorog a tarka szárnyú folyosópille!
Szállna szegény, de csak lebeg.
Előcsalta a haldokló rózsa illata, azt gondolja a
bohó, megint kitavaszodott már.
Eredj csak vissza, jámbor pille, a tornác sötét
zugába, tedd el magad télire! Istenhozzád volt az az illat, nem isten hozott.
Nem ébrednek a rózsák, inkább most mennek aludni.
Aludjatok, álmodjatok, kertünk rózsafái! Mentül jobban
üvöltözik sírotok fölött a tél, aludjatok annál jobban, álmodjatok annál
szebbet. Álmodjatok a föltámadásról, álmodjatok a Pannika csengő kacagásáról.
Álmodjatok üde lombot ifjú ágon, üde lomb közt ringó bimbót, s ha majd
föltámadást hirdet a Pannika csengő kacagása, hozzátok el nekünk az ifjú ágat,
az üde lombot, a ringó bimbót!
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
