Máig se tudom, mért hívtuk gyermekkoromban a
szőlőszomszédunkat Gilice bácsinak. Annyi erővel Vércse bácsinak is hívhattuk
volna. Én legalább sose hallottam turbékolni szegény jámbort, hanem a
sivalkodása még most is hasogatja a fülemet. Nincs az az éhes vércse, amelyiknél
különben nem értette volna ezt a mesterséget.
Vékony, keszeg ember volt az öreg, nem is tudom, hová
fért el benne a nagy mérgesség. Azt hiszem, a nagy báránybőr sapkájában
tartogathatta, azért nem merte levenni a fejéről még nyár derekán se.
Elég volt neki, ha az árnyékunk odavetődött a gunyhója
elejbe.
- Hi-i-i, szedte-vette rossz kölöncei!
Megálljatok csak, hadd kötöm szorosabbra a nyakravalótokat!
De hiszen úgy elhordtuk mi onnan a nyakravalót, hogy
lóháton se lehetett volna bennünket utolérni! Hanem azért nem telt bele egy
almamegevésnyi idő, már akkor megint körülsüvöltözött bennünket Gilice bácsi:
- Hi-i-i szélhordta népei! Várjatok csak, hadd
járatom el veletek a kutyakopogóst!
Sehogy se tudott bennünket szívelni. Ha akkora
gyereket látott is, mint az öklöm, mindjárt úgy tátogatta rá a száját, mint a
harcsa. Azt gondolta volna az ember, mindjárt elnyeli.
- Hi-i-i, a gyereknél nincs rosszabb portéka a
világon! Az még a cserebogárnál is gonoszabb szerzet! Mert a cserebogár csak a
levelét eszi le a fának, de a gyerek a gyümölcsöt herdálja el.
Sose bántotta pedig a Gilice bácsi fáit senki se.
Bizonyosan még a cserebogarak is féltek tőle: hát mi hogyne féltünk volna!
Határos volt a szőlője a mienkkel; egyszer a nagy
tüköralmafája éppen a lábam elé hullajtotta le a legszebb termését. Azóta se
láttam olyan mosolygó almát, mégse jutott eszembe beleharapni. Bizonyosan
megakadt volna a torkomon. Félve fogtam a két ujjam közé, hogy meg ne égessen,
s áthajítottam a mezsgyén. Abban a percben hallatszott a félelmes süvöltés:
- Hi-i-i, még ilyen gyereket se láttam, mióta a
világon vagyok!
A tenyerembe szedtem a lábamat, de Gilice bácsi
megkapta az ingem ujját.
- Hi-i-i, öcskös, el nem eresztelek addig, míg
meg nem jutalmazlak. Tudja Gilice bácsi, mi a becsület!
Akkor jártam először a Gilice bácsi szőlőjében, s
akkor is azt gondoltam, valami mesebeli kertben járok. Nem tudom, mit
csinálhatott az öreg a fáinak, de azt ki nem lehetne mondani, milyen volt
azokon a termés. A szilva akkora, mint minálunk az alma, az almák olyanok,
mintha négyből nőtt volna egy, a gyönyörű aranyszínű körtéknek minden ágát
külön-külön fel kellett támogatni.
- Ide nézz, öccse! - csapott a vállamra Gilice
bácsi, s rámutatott egy őszibarackfára. Nem volt azon barack, csak egyetlen
darab, hanem olyanban nem vásik még tán a tündérek foga sem. Akkora, mint az
öklöm, az egyik oldala piros bársony, a másik oldala sárga bársony.
- Hi-i-i, ez az a híres csengő barack, amiért fél
világot bejárt az egyszeri királyfi. Ezt nem lehet ám elvinni, mert ez egyszerre
megcsendül, ha hozzányúl valaki.
De már akkor úgy nézett rám Gilice bácsi, mint aki
nagyon szeretne már nem látni. Hurcolkodtam is kifelé sebesen, de még egy hét
múlva is a csengő barackkal álmodtam, amit jutalomképpen mutatott meg Gilice
bácsi. Tudta ő, mi a becsület!
Hát még a következő nyáron mennyit eszembe jutott a
csengő barack! Rossz esztendő volt; még levelet se termettek a fák, nemhogy
gyümölcsöt termettek volna. Hat határban híre-hamva se volt körtének, almának.
Örültünk, ha csicsókát kaptunk, mikor nagyon megbecsültük magunkat.
Annál nagyobb híre volt a Gilice bácsi csengő
barackjának. Azt most is megáldotta az Isten: éppen száz darab volt rajta. Száz
aranyat ért ez ebben az ínséges időben.
Nincs is az a gyémánt, amit úgy őriznének, mint Gilice
a fáját. Egész nap ott süvöltözött körülötte, s mikor zsendülni kezdett a
gyümölcs, még hálni is odajárt a fa alá. S nem volt bizodalma még magában sem.
Azt mondta a szőlőcsősznek, Kisborus Sós Imrének:
- Imre öcsém, két szemed legyen erre a fára, mert
ha egy darab híja lesz a száznak, akkor elmehetsz oda, ahol a part szakad. Ha
rajtakapsz valakit: se irgalom, se kegyelem neki, még ha tulajdon magam lennék
is.
Kisborus Sós Imre csak annyit mondott, hogy:
- Ne féljen, gazduram, ott leszek akkor én is!
Az pedig nagy szó volt, mert Kisborus Sós Imre akkora
darab ember volt, hogy nyárfának beillett volna a dűlő végére.
Hanem azért harmadnap reggelre mégiscsak elveszett a
száz barackból egy, a legszebb, a legérettebb csengő barack.
Gilice bácsi akkorát süvöltött, hogy valahány fecskéje
volt a szőlőhegynek, az mind elvándorolt a másik hegybe. Azt gondolták, itt
akarnak országgyűlést tartani a vércsék.
- Jaj neked, Kisborus Sós Imre! - csikorgatta a
fogát Gilice bácsi. - Jaj neked, szőlőcsősz, ha elő nem adod a tettest!
Valahol a harmadik szőlőben lakott a csősz, de olyan
hamar ott termett Gilice bácsi a füstös csőszgunyhó előtt, mint a jeges eső.
Nagy csendesség volt, csak a kukoricalevelek zizegtek
a szélben. Gilice bácsi tölcsért csinált a tenyeréből, s elrikkantotta magát:
- Hej, Imre, szőlőcsősz Imre!
Szőlőcsősz Imre nem mutatkozott, hanem a kukorica közt
egyre erősödött a zörgés. Alighanem hörcsög motoszkál itt. Gilice bácsi
széthajtotta a leveleket, s hirtelen visszakapta a fejét.
Sápadt, beteg szemű kisgyerek csúszott-mászott a
földre terített gyékényponyván. Nagyon meglátszott az istenadtán az ínséges
idő. Ahogy meglátta a haragos bácsit, mosolygósra csücsörítette össze maszatos
kis száját, és dicsekedve tartotta elejbe vézna kis kacsóját.
- Bajack, bajack!
Az volt biz az, barack. Mégpedig az aranyhúsú csengő
barack. A századik, a legbársonyosabb, legérettebb.
Gilice bácsi lehajolt a gyerekhez, mikor egyszerre rá
vetődött a Kisborus Sós Imre hosszú árnyéka. A nagy szál ember úgy
lehorgasztotta a fejét, mint elszáradt csúcsát a nyárfa, s alig bírt egy-két
szót nyöszörögni:
- Itt vagyok.
Gilice bácsi hirtelen fölkapta a fejét, és elkezdte a
száját tátogatni. Nagyon szeretett volna süvöltözni, de hiába: nem bírt sehogy
sem. Ahelyett a köhögés vette elő, el-elakasztotta a szavát.
- Hát... izé... nini, te vagy az, Kisborus Sós
Imre? Hát... izé... no... mit is akarok mondani teneked... hát... izé...
hallod-e, Imre fiam, míg a barackban tart, mindennap hozz egyet ennek a beteg
porontynak e! Hallod-e, érted-e, tudod-e? Nono!
Gilice bácsi réges-régen nem süvöltözik már. Idegen
kézre került a szőlő, megöregedett a csengő barackfája is, ritka rajta a levél,
mint öregember fején a hajszál. De azért, mikor elmegyek mellette, mindig úgy
hallom, mintha sok-sok angyalka csilingelne rajta édes szavú
ezüstcsengőcskékkel.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
