Mikor én iskolás gyerek voltam, de sok szép lepkét
fogtam!
Egyszer valami erdőkerülő vetődött a házunkhoz.
Eldicsekedtem neki egy gyönyörű pillangóval.
- Nem sokat ér ez, öcsém, míg meg nem szerzed
hozzá a pillangókirályt is.
Majd kőbálvánnyá meredtem, úgy elszomorodtam.
- Milyen az a pillangókirály? Sose hallottam én
ilyenről, könyvekben sincs lerajzolva.
- Hja, öcsém, nem is ösmerik ám azt a
könyvcsináló urak. Én magam is csak egyszer láttam életemben, pedig én az
erdőben öregedtem meg. Kék selyemszárnya van a pillangónak, piros
bársonycsipkével. Nagy pörge bajusza, karbunkulus korona a fején. Arról
ösmerszik meg leghamarabb, mert az úgy ragyog, mint a szivárvány.
Ettől a perctől fogva nem volt nekem nyugodalmam se
éjjel, se nappal. Éjjel mindig a pillangókirályról álmodtam, nappal mindig azt
kerestem. Összebolyongtuk a húgocskámmal az egész környéket. Megbújtunk minden
bokrot, megkutattunk minden faodút. Hasztalan, hiába. Nem is láttam a pillangók
királyát.
Egyszer a húgom megbetegedett. Jöttek-mentek az
orvosok, apám-anyám egyre sírt. Én meg akkor is csak arra gondoltam, hogy most
már egymagamnak kell a pillangók királyát keresni.
Utoljára már azt gondoltam, hogy elámított az
erdőkerülő. Nincs olyan pillangókirály a világon. Ha volna, annyi sok hét óta
már meg kellett volna találnom. Nagy-nagy fájdalom fogta el a szívemet, sírva
borultam le egy vén tölgyfa mohos tövébe, s utoljára elnyomott az álom.
Nem tudom, meddig aludtam, de mikor kinyitottam a
szememet, azt hittem, még csak most kezdek álmodni. Egy hajításra tőlem,
vadliliom kelyhében ott ült a pillangókirály. Piros bársonycsipkével szegett
kék selyemszárnya kiterjesztve, nagy, pörge bajusza tele virágmézzel.
Karbunkulus koronája égett, mint a tűz, ragyogott, mint a szivárvány. Valami
tíz pille, mindenféle fajtájú, rajzott körülötte.
Nagyot dobbant a szívem. Szerettem volna elkiáltani
magamat, de még a lélegzetemet is elfojtottam, s lábujjhegyen surrantam a
liliombokor mögé. Reszketve kinyújtottam a kezemet. Hogy visszahúztam, már
benne volt a pillangókirály. Alig fért benne, nagy vergődéssel igyekezett
kiszabadulni. Társai szomorú bugással repültek szét.
Repülvést mentem haza. Repített az öröm, aminél
nagyobbat azóta sem éreztem. A tornácon apám, anyám zokogott egymásra borulva.
Úgy megijedtem, hogy nem mertem eléjük kerülni. Lassan sompolyogtam be a
konyhára. A dada a küszöbön sírdogált.
- Rossz fiú, ilyenkor kell hazajönni?! Margitka
haldoklik.
Hallottam is, nem is, amit mond, rohantam be a szobába
nagy ujjongva:
- Megvan, megvan!
A húgom hörögve hánykolódott kis fehér ágyán. Arca
olyan volt, mint a láng, pedig a nyitott ablakon tódult befelé a hűvös esti
levegő. Felém fordította bágyadt szemét.
- Mi van meg?
- A pillangókirály.
Hirtelen fölvillant a tekintete.
- Mutasd meg, bácsikám! Add nekem, bácsikám!
A világ egyet fordult velem. Istenkém, ha odaadom neki
a pillangót, forró kezével mind leveri a tündöklő porát. Behasítja a szárnyát.
Tán még a koronáját is letöri. De mikor olyan szívrehatóan könyörög.
- Hát nem szereted Margitkát? Nem adod ide?
Nagyot sóhajtottam, és lesoványodott kis kezébe tettem
a lepkét.
- Nagyon vigyázz rá, az Isten áldjon meg. Most
már add vissza, ha megnézted.
Nézte, nézte a gyönyörű teremtést, szelíden
megsimogatta, aztán a tenyerébe fektette, és földobta a levegőbe.
- Eredj haza, szegény pillangókirály, a magad
országába. Mért bántanának téged, mikor te se bántasz senkit.
Azzal befordult a fal felé. Én elsikoltottam magam, de
már hiába. A pillangókirály nekivágott egyenesen az ablaknak, és úgy kilibbent
rajta, hogy azt se láttam, merre száll.
Azt hittem, meghasad a szívem. Behúzódtam a sarokba
haragos-dacosan, s ki nem mozdultam volna onnan a világért. Margitkát elővette
a láz, sírt, kiabált, félrebeszélt, kis testét egyre jobban gyújtogatta a
forróság. Apa, anya, orvos bácsi egyre rakosgatta rá a jeges borogatást, de nem
használt semmi. Édesanyánk elájult, átvitték a másik szobába, átment vele apa
is, az orvos is. Magam maradtam a beteggel.
Egyszerre valami zúgást hallok az ablak felől.
Odatekintek, hát látom ám, hogy visszajött a pillangókirály. De nem egyedül,
hanem egész országa népével. Nagy pávaszemek, rókapillék, gyászpillék, tarka
szárnyú szenderek százával jöttek, tódultak be az ablakon. Legelöl a koronás
pillangókirály. Odaszálltak Margitka fölé, s harmatos szárnyukkal elkezdték
legyezni, hűsíteni. A pillangókirály a szeme fölé repült, s addig legyezgette,
cirógatta, míg szép csendesen le nem csukódott. Akkor aztán zümmögtek, búgtak
szelíden, lágyan, s egyenként kirepültek az ablakon. Utoljára maradt a
pillangókirály.
Mire apa bejött, Margitka nyugodtan, csendesen aludt.
Még mosolygott is álmában, valami nagyon szépet álmodhatott. Reggelre nem volt
semmi baja se. Pár nap múlva már virágot is szedett anyukának.
Én sohase mondtam el senkinek, mit láttam azon az
éjszakán, de azóta többet sohase fogtam pillangót. Még ma is, ha törött szárnyú
lepkét látok az út porában, mindig fölemelem, és fölteszem valami faágra. Hátha
meggyógyul, mint ahogy az én húgom meggyógyult.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
