Csapzott szőke hajával, bánatos kék szemével itt látom
magam előtt Selyem Jánoskát, ahogy a nevét leírom. És fáj a szívem, ahogy
suttogja a sírásra görbült puha szájacskája:
- Tamás, ne haragudj rám!
Igazság szerint nem is volt semmi okom Jánoskára
haragudni. Soha meg nem bántott egy tekintettel se. Mást se, nemhogy engem.
Olyan volt mindenkihez, mint a lágy kenyér. Szerette is mindenki, csak én nem.
Mindig elfutott a méreg, mikor a tanító úr azt mondta:
- Fiúk, Selyem Jánoskáról vegyetek példát!
“Miért Selyem Jánoskáról? - hányta ilyenkor a hab a
lelkemet. - Hát mivel különb ember ő énnálam? Ő is mindenből egyes, én is az
vagyok. Neki is szűcsmester az apja, nekem is. Csakhogy az övé szegény
szűcsmester, az enyém meg gazdag szűcsmester. Ő gyáva, mint a nyúl, én bátor
vagyok, mint az oroszlán.”
Úgy is néztem szegény Jánoskára mindig, mint valami
haragos oroszlán. Ő meg félve nézett rám, mint valami ártatlan nyúl.
- Tamás, ne haragudj rám! - mindig ezt mondta a
búzavirágszín szemével. Biz én pedig nyilván még most is haragudnám rá, ha
egyszer a sárkány össze nem barátkoztat bennünket. Nem kell megijedni, nem volt
ennek a sárkánynak hét feje, csak egy, az is papírból. Nem is fújta ez dühösen
a tüzet valami sötét barlang fenekén, hanem úszkált szép szelíden a
levegőégben. Nem is kellett ezt láncra verni valami híres mesebeli hősnek: elég
volt neki egy szál vékony zsineg, annál fogva is úgy jött utánam, mint a kezes
bárány.
Az volt éppen a baj, hogy csak kezes bárány volt a
sárkányom. Én azt szerettem volna, hogy sasmadár legyen. Ritka szép jószág
volt, hosszú farkú, kerek fejű, még szeme is volt neki piros papirosból. Nem
ért az semmit, ha a zsinegje kurta volt.
- Csak lent, csak lent, csak lent! - egyre azt
csörögte a papírfarka, míg piros szeme vágyakozva nézett fel a magasba, hol
vígan legelgettek a többi fiúk sárkányai.
Én meg sóhajtottam nagyokat, de ez csak nem vitte
följebb a sárkányt. “No, majd viszi a vontatás!” - gondoltam magamban.
Ravasz mesterség az a vontatás. Abból áll, hogy az
egyik gyerek fölébe kerül a maga sárkányával a másikénak, nagyot ránt rajta,
beleakaszkodik a zsinegébe, s odavontatja magához a zsákmányt. Vontattam volna
én is, ha lett volna mit. De hogy kerüljek én az én bukdácsoló jószágommal azok
fölé a kevély sárkányok fölé?
Szerencsére megláttam, hogy az utca végében Selyem
Jánoska is sárkánnyal vesződik. A sárkány is oly gyámoltalan volt, mint a
gazdája. Toldott-foldott vastag papír a feje, papsajt nehezék a farkában.
Hanem zsinegje volt neki szép hosszú, s az kellett
nekem éppen. Ahogy nekilendült egy kicsit a nehéz fejű sárkány, rohantam elő az
enyimmel, mint a nyíl, s úgy lerántottam, hogy Jánoska csak akkor kapott észbe,
mikor már hozzá is kötöztem a zsinegjét a magaméhoz.
- Ne vedd el, Tamás, az Isten áldjon meg! Látod,
én sose bántom a más játékát!
- Nem ám, mert gyáva vagy!
Szegény Selyem Jánoska még akkor is a szemét
törölgette, mikor én már a harmadik utcán szaladtam. Vitt magával a sárkány.
Úgy csattogott most már szabad röptében, mint valami szilaj sasmadár.
- Csak fel, csak fel, csak fel!
Le is szedtem minden sárkányt, amit a falu felett
észrevettem, s annak a zsinegével mind az enyémet hosszabbítottam. Már a falu
tornyát is meghaladta a sárkányom, mikorra kibújt a hold a nyárfák mögül, és
eltátotta a száját:
- Nini, ezután két holdvilág lesz az égen?
Az én sárkányom pedig megállt egy pillanatra, s
olyanfélét gondolhatott magában:
“Ejnye, az volna ám még a szép, ha ezt az
ezüstsárkányt is le tudnám vontatni!”
Azzal fölkapta a fejét, nagyot rántott a karomon,
sürr, elszakadt a zsineg! Lengett, forgott, kóválygott a sárkány, s úgy bukott
le fejjel, hogy majd meghasadt érte a szívem. Szentül hittem, hogy beleesett a
holdvilágba. Dehogy esett pedig, dehogy! Reggel, hogy kinyitom a könnyes
szemem, ott zörög a sárkány az ablak kallantyújára akasztva. Fél szeme ott
maradt ugyan a holdban, de annál barátságosabban hunyorgott a másikkal:
- Ugye hogy ármányos teremtés vagyok én, kis gazdám?
Ahogy kiszaladok, látom ám, hogy Selyem Janika ott
kucorog a sárkány mellett a porban.
- Visszahoztam a sárkányod - azt mondja -, ott
esett le a mi udvarunkon, éppen az ól tetején.
Nagyon megszégyelltem magam, s kantárjánál fogva
ráhúztam a sárkányt a Janika karjára.
- Legyen a tied - mondtam lesütött szemmel -,
hiszen a zsinegje úgyis a tied volt.
Akkor értettem meg, hogy mivel különb ember ő énnálam.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
