Vilmácskának olyan icipici kacsócskái vannak, hogy nem
is tudom őket mihez hasonlítani. Úgy hallottam, mint most hallom, hogy egyszer
egy galagonyapille azt mondta a másiknak, mikor a Vilmácska kezét meglátta:
- Nini, milyen hamar nyár lett az idén! Már a
fehér liliom is nyit. Gyerünk oda, kívánjunk neki jó reggelt!
Mire a másik galagonyapille ijedten pödrött egyet a
bajuszán.
- De hiszen nem nyár az, hanem tél. Nem liliom
fehérlik ott, hanem frissen esett hó. Repüljünk innen, míg szépen vagyunk!
De az is igaz, hogy mikor ez történt, Vilmácskát még
akkor babucinak hívták, és bölcsőben rengették. Onnan lebegtette ki a két
liliomvirágot, s kiáltozott bele a világba szép, értelmes babanyelven:
- Ga-ga-ga-gi-gi-gő!
Megértette ebből mindenki, hogy Vilmácska most azt
kérdezi:
- Napocska, sütöttél-e már ilyen kicsi kézre?
Szelecske, cirógattál-e már ilyen fehér kezecskét? Ide nézzen, ki szépet akar
látni, mert ilyent vagy lát többet, vagy se.
Ez is igaz volt, mert ahogy a bölcsőből kikerült
Vilmácska, többet senki se látta fehérnek a kezét. Se apu, se anyu, se
napocska, se szelecske, de még az Ilus dada se. Pedig az minden reggel annyi
szappant elvesztegetett rá, hogy azzal patyolatfehérre lehetett volna mosni a
világ minden babakötőjét.
De csak nem ért az a Vilmácska kezének semmit. Egyet
perdült, kettőt perdült, már akkorra olyan volt a kacsója, hogy nincs az a
tudós, aki kitalálja, miben járt velük. Bogrács oldalához törülgette-e, vagy
kutyaólat tapasztott vele, a lekvárosfazékkal beszélgetett-e, vagy szénvonóval
táncolt?
Úgy hallottam, mint a galagonyalepkék beszédjét, mikor
a Bodri kutya azt mondta az öreg búbos kakasnak:
- Már látom, hogy el kell bujdosnom a háztól.
- Ugyan miért, te szegény pára?
- Világgá kerget a szégyen, hogy én sehogy se
tudom olyan szép feketére mocskolni a mancsomat, mint Vilmácska a kacsóját.
Olyan ez, bátya, mintha mindig kesztyű volna rajta.
Búbos kakas leeresztette a szakállát, mint ahogy
magaformájú tudóshoz illik, aztán felugrott a ketrec tetejére, hogy az egész
ház meghallja a szavát:
- Azért bizony ne fájjon a fejed, Bodri kutya.
Kakasuccse, lesikálják Vilmácskának a kezéről a kesztyűt, mihelyt iskolába
adják.
De hiszen nemhiába volt az öreg kakasnak akkora
taraja, hogy napernyőnek is használhatta volna, ha az volna a kakasdivat: tudja
az, mit beszél. Hárman fogták, ketten szappanozták Vilmácskát tegnap reggel is,
mikor iskolába készült. Én húztam a friss vizet a kezére a szivárványos kútból,
azóta se bírom a jobb karom. Vilmácska akkorákat sikított, hogy a verebek azóta
se mernek a házuk tájára menni. De nem ért az semmit. Mert anyuka is
megharagudott ám, s akkorát toppantott a lábával, hogy maga is megijedt tőle.
- Légycsapó, poroló! Kiégne a szemem
szégyenletemben, ha megint azt mondaná a tanító néni, hogy az én kislányomnak
olyan a keze, mintha a házmester bácsi azzal szokta volna az udvart söpreni.
Olyan is lett a Vilmácska keze, hogy maga se ismert
rá. El is dugta a kabátkája zsebébe, mert nézni se szerette, amilyen fehér
volt. Szinte el se hitte, hogy az ő keze. De bezzeg az iskolából hazafelé úgy
lengette, lobogtatta ám, mint valami patyolatkendőt.
- Anyukám, anyukám - ujjongta már az utca sarkán
-, azt mondta a tanító néni, csuda, hogy el nem olvadt a kezem, mikor a nap
rásütött, mert olyan ez, mint a hó.
De olyan is maradt az még ebéd után is, aminek
Vilmácska nem is várta a végét. Mire apu odaadta neki a feketekávés cukrot,
akkorra már ő a kutat nyikorgatta az udvaron. Olyan záporesőt zuhogtatott a
kezére, hogy csak úgy porzott.
Anyukának repesett a szíve örömében. S mikor Vilmácska
elindult az iskolába, rózsaszínre csókolta a hófehér kacsóját.
- Látod-e, szívecském, hogy nincs szebb a
tisztaságnál? Tudtam én azt, hogy hamar megtanulja ezt az én okos kislányom.
Az ám, de az okos kislány kisvártatva olyan
bömböléssel szaladt vissza az iskolából, hogy összeszaladt ijedtében az egész
ház. Még a búbos kakas is úgy fölmeresztette a taraját, hogy tán azóta se bírta
leereszteni.
- Hol fáj, ki bántott, csibuskám? - kérdezte
anyuka fehéren, mint a fal.
Csibuskám kétségbeesve tapasztotta a szemére
könnyektől nedves tenyerecskéjét.
- Ma délután nem kell iskolába menni. Be van
zárva a kapu is. Hát akkor minek mostam én meg a kezemet?
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
