Esett a hó sűrűn, nagy pelyhekben, a szél bömbölve
szórta szét a csendes pusztaságon. Sem ember, sem állat semerre, ameddig a szem
elláthatott. A nagy hófúvások úgy betemették az apró tanyaházakat, hogy csak a
kéményük látszott ki, fekete füstfelhőket eregetve a fehér világba.
A nap alighogy kipillantott délfelé az ólomszín
felhőkárpitok mögül, megint csak visszabújt aludni. Bágyadt világosságát
eltakarta az alkonyat, égre, földre ráborulva lomha szárnyaival. Bent, a
tanyaház szűk szobácskájában még hamarabb beesteledett, mint odakint. Kint
világított legalább a hó, bent árnyék borult mindenre. A szegényes vacokra,
ahol a nagyanyó didergett szellős takaródzója alatt, az öreg búbos kemencére,
amelynek padkáján Böske meresztgette csillagszemét a terjedő sötétségbe. Drága
a gyertyavilág, nem lehet pazarolni a szegény embernek.
Nincs is miért gyertyát gyújtani. Köhécselni, sóhajtozni,
dideregni sötétben is lehet, azt mondja nagyanyó. Egyebet meg mit is lehetne
csinálni ilyen cudar időben a tanyán egy beteg öregasszonynak meg egy
gyámoltalan kisleánynak, amilyen a csillagszemű Böske?!
- Nem fázol, virágom? - kérdezte fáradtan, szomorúan
a nagyanyó. - Nem sokat ért ennek a nagy kemencének az az egy-két marék szalma.
Böske sietett válaszolni:
- Ó, nagyanyó, engem ne féltsen. A kemence is
melegít, meg a cirmos is melegít. Ne adjam oda a cirmost nagyanyónak?
Nagyanyó nem bírt szólni, mert a köhögés megint erőt
vett rajta. Beletemette a fejét a vánkosba, s csak nagy sokára bírt megszólalni
reszkető, fuldokló hangon:
- Jaj, csak ez a tél elmúlna már!
Aztán megint csend lett, csak a cirmos cica barátságos
duruzsolása hallatszott. Hosszú hallgatás után szepegve szólamlott meg Böske:
- Nagyanyókám, mikor gyógyulsz már te meg? Főzzek
neked bodzateát?
- Ne főzz nekem semmit, galambom. Nem gyógyít
engem meg, csak a tavasz. A jó meleg napsugár, az lesz az én orvosságom. Csak
hozná már a jó Isten! De sose múlik el ez a goromba tél.
Nagyanyó szavát megint elfojtotta a köhögés, s
Böskének majd meghasadt a szíve. Istenkém, hát nem segíthet ő nagyanyón, akit a
világon legjobban szeret? Jaj, ha el lehetne űzni ezt a goromba telet!
A szél megint nagyon süvöltött odakint, majd elvitte a
tetőt, csikorgatta az ajtót, a hideg lehelete becsapott a törött ablak papírral
beragasztott fiókján. Böske megborzongott, de abban a percben hirtelen tűz
járta át kicsi testét. Orcája kigyulladt, szeme ragyogott a sötétben, mint a
parázs. Elkezdett suttogni:
- Tudom már, hogy kell meggyógyítani nagyanyót.
Elmegyek hetedhét ország ellen, megkeresem azt a goromba telet, s elkergetem,
hogy helyére jöhessen az áldott szép tavasz. Jó lesz, nagyanyó, jó lesz?
Szeme lecsukódott. Ahogy lázas álmában ledobta magáról
vékony kis takaróját, úgy érezte, mintha már menne is hetedhét ország ellen a
telet keresni. Úgy, ahogy volt, mezítláb, hajadonfővel. A befagyott pitvarajtó
nem akart kinyílni. Mikor nagy erőlködéssel fölszakította, úgy dőlt be rajta a
hó, hogy térdig elborította. Nem törődött vele, töprengés nélkül, bátran
nekivágott az éjszakának. Belépett apró lábával a hóba, mely szikrázó volt és
szúrós, mintha csupa csillagmorzsák hullottak volna az égből. S íme, ahova
lépett, elolvadt a hó, lába nyomán rögtön kizöldült a pázsit, s kidugták sárga
fejüket a földből a pimpimpárévirágok.
Ment Böske, ment sebesen, s a sárga virágos ösvény,
amit a hóban taposott, hosszan kígyózott már mögötte, mint valami pántlika. A
tanya, a gémeskút, a szélmalom mind messze elmaradt már, de a téllel még nem
találkozott. Kérdezni se tudta kitől, merre menjen, hol keresse, mert senkit se
látott a néma pusztaságon.
Ahogy megy, mendegél, egyszerre csak eléfeketéllik egy
kis nyárfaerdő. Szomorúan rázták leveletlen ágaikat a szegény fák, amikor Böske
közéjük toppant, s átölelve az egyiknek jeges derekát, búsan kérdezte:
- Ó, ti kedves nyárfák, a jó isten áldjon meg
benneteket, mondjátok meg nekem, hol találom meg a telet, hogy meggyógyuljon az
én jó nagyanyám.
S egyszerre csak leolvadt a fákról a zúzmara,
hajtásaik zöldültek, levelet, barkát termettek. Olyan pompás nyárfaliget
zúgatta koronáját Böske feje fölött, hogy sose látott szebbet.
- Eredj, kislány, eredj csak - zizegtek a nyárfák
-, megleled a telet búzaföldek szélén: hóból koronája, jégcsap a szakálla,
kegyetlen nézése, süvöltős beszéde, eredj csak utána!
Ment Böske, mendegélt, egyszer csak el is ért a
búzamezők szélére. Arról tudta meg, hol járt, hogy szegény búbos pacsirták
siránkoztak a fagyos göröngyökön. Könyörögve szólította meg őket:
- Kedves búbos pacsirtáim, a jó isten áldjon meg
benneteket, nem tudnátok megmondani, hol találom meg a telet, hogy
meggyógyuljon az én jó nagyanyám?
Uram teremtőm, nagy darab mezőn, ameddig csak a Böske
szava elhallatszott, egy szempillantásban elolvadt a hó. Ingott-ringott a zöld
vetés, s a vetés tövében megbújó pacsirták vígan fütyörészték:
- Eredj, kislány, eredj csak, megleled a telet
csacska patak mentén: hóból koronája, jégcsap a szakálla, kegyetlen nézése,
süvöltős beszéde, eredj csak utána!
Ment Böske, mendegélt, kereste a csacska patakot. Meg
is találta magas partjai közt, de alva, jégszemfödele, hóterítője alatt. Térdre
borulva kiáltott le hozzája:
- Ébredj, patakocska, csörgő patakocska, áldjon meg az
isten: mutasd meg az utat a télhez, hogy meggyógyuljon az én jó nagyanyám.
A hóterítő eltakarodott, jégszemfödél kettéhasadt, a
csörgő patakocska vígan csörgedezte:
- De jót tettél velem, hogy felébresztettél
halálos álmomból. De meg is szolgálom, fuss csak vélem versenyt: elvezetlek a
tél királyához. Hatalmas úr ám az, hóból koronája, jégcsap a szakálla,
kegyetlen nézése, haragos beszéde. Vigyázz, kisleányom, szépen beszélj vele.
Böske megrázta kibomlott hajtfürtjeit, ökölbe
szorította parányi kis kezét, és dacosan toppantott fáradt kis lábával.
- Majd elbánok én vele, csak rátaláljak! Addig
cibálom a szakállát, míg el nem szalad, csak hogy nagyanyókám meggyógyuljon.
Jaj, mikor odaértek a tél királyához, úgy megszeppent
Böske, azt se tudta, hová legyen. Egy óriás oszlopforma magaslott előtte a
hajnali szürkületben, csupa hóból, csupa jégből, a feje a felhők közt veszett
el. Nem tudott Böske semmit se szólni, csak odaborult eléje. Átölelte a lábát,
és sírt, mint a záporeső. S ahogy forró könnyei hullottak a jégóriásra, az
elkezdett összébb-összébb töpörödni; feje, dereka, keze szétolvadt. Ami a Böske
karjai közt maradt belőle, az is belecsúszott a kis patakba nagy loccsanással.
Ebben a percben hirtelen fölhasadt a hajnal, piros
sugarai virágmezőkre hullottak, ibolyák hajtogatták fejecskéjüket a langyos
szellőben, bogár zsongott, pillangó csapongott, sárgarigó vígan fütyörészett.
Böske ujjongva kiáltott:
- Istenkém, itt a tavasz, meggyógyul nagyanyó!
Ezzel összeroskadt a virágos patakparton. Hosszú
bolyongása közben hideg elgyötörte, fáradság elcsigázta, nem bírta tovább.
Meddig feküdt ott, azt csak az Isten tudja, aki bizonyosan angyalokkal
őriztette. Mikor fölnyitotta a szemét, otthon találta magát a tanyán szép kis
fehér ágyában. A nyitott fehér ablakon át kék ég nevetett be, az eresz alatt
gilice turbékolt, s gyöngyvirágillat áradott be a kis kertből. Puha vánkosán
ott dorombolt mellette a cirmos cica, s föléje a nagyanyó száz ránccal
barázdált, de boldogságtól ragyogó orcája hajolt.
- Megismersz-e, édes virágszálam? Ugye nem vagy
már beteg?
- Én, nagyanyó? Nekem nem is volt semmi bajom,
nagyanyóka volt beteg.
- Jaj, galambom, engem régen meggyógyított a
tavaszi napsugár. Hanem te voltál nagyon beteg. Azon a csúnya téli éjszakán,
mikor az a nagy hóförgeteg volt, megfáztál, s olyan beteg lettél, hogy már azt
gondoltam, fel se épülsz többet. Éppen ma négy hete, hogy megbetegedtél. Akkor
adta ki a mérgét a tél, másnap már elkergette a tavasz.
Böske boldogan mosolygott, s büszkén súgta a cica
fülébe:
- Cirmos, én kergettem el a telet, de ne mondd
meg nagyanyónak!
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
