Hol volt, hol nem volt, Nekeresden túl volt,
Nevenincsen innen volt, az egyszeri királynak csak egyetlenegy foga volt, az is
beletörött a beletlen kenyere keletlen hajába.
- Hej, mákos teringette, mézes borongatta! -
ütött az asztalra az egyszeri király -, micsoda király vagyok én, hogy még béle
sincs a kenyeremnek! Hozzatok hamar a péktől egy kalácscipót! Béle foszlós
legyen, haja, mint a selyem!
Gyémántos főudvarmester oldalba könyökölte a rubintos
főkamarást, rubintos főkamarás az aranyos főajtónállót, aranyos főajtónálló az
ezüstös főszakácsot, az ezüstös főszakács a vászonkötős kis kuktát,
vászonkötős kis kukta a tenyerébe szedte a lábát. Gyíknak ment el, csigabigának
jött vissza.
- Van már kisszék, csak lába kék, uram király,
tisztel a pék. Vékával méri becsületed, mogyoróhéjjal a hiteledet. Annyi már
nála az adósságunk, hogy a harmadik szomszéd ajtaját is mind telekrétázta vele.
- Hej, kécskei kecske, csókai csóka - fohászkodta
el magát az egyszeri király. - Micsoda király vagyok én, hogy még a pék se ad
hitelbe! Hamar vigyetek neki egy erszény aranyat a ládafiából! Száz
aranypengőt, ragyogót, csengőt!
Főudvarmester oldalba könyökölte a főkamarást,
főkamarás a főajtónállót, főajtónálló a főkincstárost, főkincstáros elment,
mint a sólyommadár, visszajött, mint az ólommadár.
- A fejemnek grácia, üres a ládafia. Nagy pénznek
kis helye: csak azzal van tele.
- Hej, túrótlan rétes, álmatlan béles! -
keseredett el az egyszeri király. - Száz palotámban ezer terem, s nincs egy
betevő falat kenyerem. Ezer szolgámon arany a ruha, csupán énrajtam rongyos a
suba! Tenger jobbágyom, özön az adó, s nem marad belőle se író, se savó! Kis
balta nagy foka: mi ennek az oka?
Egyszeri királynak könnye záporozott, vászonkötős
kukta hamar rostát hozott, könnyeit a király abba ejtegette, úgyhogy az udvarát
árvíz fenyegette.
- Bánja a kánya! - legyintett a király. -
Könnyeimet addig el nem állítjátok, ameddig a nincsnek okát nem adjátok.
Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek eszük
összetették, s amit kisütöttek, aranytálcán a király elé tették.
- Uram király, az adó úgy elolvadt, mint a hó!
- Hiszi a piszi! - legyintett a király. S mint a
sebes eső, könnye záporozott, vászonkötős kukta lyukas vödröt hozott, könnyeit
a király abba eregette, már az egész várost árvíz fenyegette.
Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek addig
súgtak-búgtak, míg valahára megint észhez nyúltak.
- Verejtékből pergett az adó rakásra: hogy a nap
rásütött, elszállt, mint a pára.
- Vak varjú látta, süket tyúk hallotta! -
legyintett a király. A könnye még százszor jobban záporozott, hamar a kis kukta
lyukas hordót hozott, könnyeit a király abba ejtegette, már egész országát
árvíz fenyegette.
Úgy megijedtek az udvari méltóságok, hogy bújtak volna
már a ládafiába is, ha befértek volna. Kapkodtak fűhöz, kapkodtak fához, csak a
kukta kapott a lisztes hombárhoz. Ürgette, forgatta, zörgette, kongatta,
utoljára kimarkolt belőle egy marék lisztet.
- Van itt ész, hamar kész, uram király, ide nézz!
Látod-e ezt a marék lisztet?
- Palacsinta, bukta: látom ám, kukta!
- No, uram király, mire ez a marék liszt a te
markodba kerül, megtudod, hova lett az adó!
A kis kukta akkor szétnyitotta a markát, s
belehullajtotta a lisztet a főkincstároséba.
- Tedd, ami tiszted: add tovább a lisztet!
Főkincstáros adta a lisztet a főszakácsnak, főszakács
a főudvarmesternek. Ide is ragadt, oda is tapadt belőle, végre semmi se maradt.
- Hallod-e, kukta, ebből se lesz bukta! -
csóválta meg a fejét a király, mikor a főudvarmester belerázogatta a tenyerét
az övébe. - Mindnyájuknak lisztes lett a marka, nekem csak az ujjam hegyére
jutott egy kicsi.
A kis kukta azt a kis lisztet is letörülgette a
vászonkötőjével a király ujjáról, s aközben azt súgta a fülébe:
- Uram, királyom, láthatod magad, hova lesz a te
tenger aranyad. Száz kézen átfolyik, egy szemig elkopik.
Hej, talpra is ugrott az egyszeri király, s úgy
szétütött a sok udvari léhűtő közt, hogy egy se állt meg Nekeresdtől
Nevenincsig. A ládakulcsot pedig átnyújtotta a kis kuktának.
- Fiamnak mondom: te viseld gondom!
No, a kis kukta gondját is viselte úgy, mint a
tulajdon apjának. Őfelsége többet sose panaszkodott, étele-itala meg nem
fogyatkozott, napjában három kenyeret evett meg, hanem a haját meghagyta
nektek.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
