Fél esztendeje, hogy szegény Adorján szűcsöt magához
vette a jó Isten.
- Szeressétek egymást, gyerekeim! Nincs a
szeretetnél nagyobb kincs a világon.
Nem hagyott a jó ember gyermekeire egyebet ennél a jó
tanácsnál. A szegény fiúk apjuk halála után kereset után láttak. Ki
lakatosinas, ki asztalosinas lett, a legkisebbik pedig, Péterke, akit
valamennyien legjobban szerettek, beszegődött kanásznak.
Anyjuk mosással kereste meg a betevő falatot. Amint
egy este hazafelé ballagott, rámosolyog a kocsiút porából egy nagy piros
pogácsaalma. Egész éjjel azon törte a fejét, melyik gyereknek adja azt a szép
almát. Végre abban állapodott meg, hogy nem adja az almát sem egyiknek, sem
másiknak, hanem adja Lajoskának, a fogadott gyereknek, aki a legárvább
mindnyája között.
Lajoska pékinas volt, éppen útra készült a
zsemlyéskosárral, amikor a szűcsné ráköszöntötte a jó reggelt:
- Nézd, lelkem gyermekem, micsoda szép almát
hoztam neked. Tudom, hogyha ezt a zsebedbe teszed, mindjárt könnyebb lesz a
zsemlyéskosár.
Lajoska minden harmadik lépésnél megállt, forgatta,
nézegette az almát, nem győzött benne gyönyörködni.
- Ha ezt az almát beviszem István bátyámnak a
lakatosműhelybe, tudom, megörül neki.
István föltette az almát a polcra, le sem vette onnan
estélig. Akkor aztán elvitte Laci öccsének, de az sem harapott volna bele az
almába, akárhogy kínáltatta magát.
Letette maga mellé a szalmazsákra, s álmában is a
markában szorongatta. Mikor aztán reggel a kútra szalasztották, lekerült vele
Jóska bátyjához az asztalosműhelybe. Jóska nem tudott hová lenni örömében,
ahogy az almát meglátta.
“Olyan szép ez, hogy vétek volna megenni” - gondolta
Jóska, s eltette az almát a ládafiába. Csak Szilveszter délutánján vette elő,
amikor meglátogatta Péterke, a kis kanász.
- Mikor ettél utoljára almát, Péterke?
- Olyan régen volt az, hogy már azt sem tudom,
mikor volt.
- Megállj, keresek egyet ebben a ládában! - S
ezzel elővette az ajándék almát.
Péterke két marokra fogta az almát, úgy szaladt vele
haza.
- Édes szülém, nézze, mit hoztam én magának! - S
odatette anyja ölébe a mosolygó almát.
Dehogy volt az már mosolygó alma, dehogy. Polcon,
szuszékban, ládafiában összefonnyadt, megráncosodott alma volt.
Adorján szűcsné mégis ráismert. S mikor újesztendőt
köszönteni összegyülekeztek gyermekei, együtt ették meg a pogácsaalmát, hanem
aztán úgy, hogy a magjából sem maradt.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
