Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni
kisgyerekkoromban, ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta,
már nyár derekán sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain
énekesmadárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal
megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.
Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára
se, a császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én
fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan
kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor
azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és hogy ennek a hegyiből
már be lehet látni a mennyországba.
Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa
derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy
papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról
tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha
nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.
- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban.
Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd.
Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én
akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva,
bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a
szabadságharc után, mint honvédtiszt.
Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én
meg mindig elnevettem magamat.
- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi
fejemet.
- Mit, te?
- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna.
Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan
kicsi, mint én vagyok.
- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre
édesapám.
De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert
nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak
botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy
karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha
mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak
eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket,
amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és
nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme
mindig, bár máskülönben fáradt és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer
hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:
- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?
És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is,
édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak
el nem mosolyodik nagyapó.
- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban.
Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagy úr ez a nagyapó. A
legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd.
Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell
járni. S a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét
a nagyapó pirított kenyerére teszik.
Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s
egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék
lenni, ki is mondtam a szívemen valót:
- Nagyapó szeretnék lenni.
- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.
- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis
mindenki az ő kedvét keresi.
Édesapám elkomolyodva nézett rám.
- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?
- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve.
- Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.
- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s
hamarosan befejeztük a sétát.
Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó
elkocsikázott valami régi barátjához.
- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem
előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis
tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.
- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.
- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás -
kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.
- De én még nem tudok dolgozni - borultam
szívszakadva az asztalra.
- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta
meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?
Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az
ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét.
Kérdeztem is, mikor jön haza.
- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon
lesz.
Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.
- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! -
borultam az apám elé.
- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai
száradóban. Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem
már. Öreg fa nem haszonra való.
- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le
a fejemet.
Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s
ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam,
mint az öreg diófát.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
