Tegnap alig lépem át a szobám küszöbét, a kitömött
sárgarigó, mely a könyvesszekrényemen gubbaszkodik, panaszosan mereszti rám az
üvegszemét. De csak az egyiket.
- A másikat kivette Szélvész kisasszony - ezt
panaszolja a félszemű rigó.
A virágcserepek szomorúan tátogatják a szájukat az
ablakban.
- Kimarkolászta belőlünk a földet Szélvész
kisasszony. Cipót gyúrt pogácsát szakajtott Szélvész kisasszony.
Az ám, látom csakugyan, hogy az íróasztal fölött a kis
angyalszobor mind a két kezét a szája elé tartja.
- Csupa sár a szám. Szélvész kisasszony belém
tömte a cipót, velem etette meg a pogácsát.
Az íróasztalon a tintásüveg - no, a tintásüveg nem tud
beszélni, mert a száján áll, fenékkel fölfelé. Egy csöpp nem sok, annyi tinta
sincs benne. Hanem az asztal közepén valóságos fekete tenger locsog. Fehér
rózsaszirom úszkál rajta csónak gyanánt, az meg a vázából van kitépve.
No, ez már több a soknál. Veszem a zsebkendőm,
megfonom korbácsnak, s átszólok a másik szobába:
- Gyere csak, Szélvész kisasszony!
Szélvész kisasszony bekukkant az ajtón, de csak a
fejével, amin lobog, ragyog az aranyerdő.
- Tessék, apukám! Datolya van a kezedben vagy
csokoládé?
Apu megszégyelli magát, belecsúsztatja a zsebkendőt a
papírkosárba, s már mosolyog is a szája.
- Gyere csak, Szélvész kisasszony, csodát látsz
az íróasztalon: kis kacsa fürdik fekete tóban.
- Jaj, apukám, láttam már én azt! - tűnik el az
aranyerdő az ajtó mögött. S kisurran Szélvész kisasszony a szobából, ki a
konyhából, de még a tornácról is. Már kint ijesztgeti a Sajó kutyát a hóban:
- Úgy ám, öreg, ha nem szolgálsz szépen, akkor
megúsztatlak az apuka íróasztalán a fekete tengerben.
Mire az ölemben visszacipeltem Szélvész kisasszonyt,
akkorra a fekete tengerből kicsordult a fekete patak. Kipp-kopp, kipp-kopp -
potyogott le az íróasztal sarkán, éppen arra a porcelán királyfira, akit ott
felejtett Szélvész kisasszony az asztallábhoz támasztva. Porcelán királyfinak
is éppen az orrára, annak is a leghegyére.
- No, ebből mindjárt szerecsen királyfi lesz -
ijesztgettem Szélvész kisasszonyt, mire ő haragosan ráncba szedte a homlokát,
mint mikor a liliomszirmot összeráncosítja a napsugár.
- Úgy kell a haszontalannak! Hogy merte fellökni
az én apukám íróasztalán a tintát.
- Hát a porcelán királyfi szeleskedett itt? -
csaptam össze a kezemet.
- Hát persze - törleszkedett hozzám Szélvész
kisasszony. - Tulajdon két szememmel láttam, ahogy föllökte a tintát. Rá is
kiáltottam, hogy majd adsz neki, amiért be mert jönni a szobába, mikor ide
senkinek se szabad belépni.
- Úgy? Hát te akkor hogy mertél bejönni?
- Én? Hiszen én csak a kulcslyukon kukucskáltam
be. Jaj, dehogy merném én ide betenni a lábamat!
- No, jól van - bólogattam elégedetten. - Hanem
most már légy bíró, ha ilyen szófogadó kislány vagy. Mit csináljunk ezzel a
szófogadatlan királyfival? Bezárjuk a pincébe?
- Megijedne szegényke.
- Kukoricára térdeltessük a sarokba?
- Nem, fájna neki.
- Kiporoljam a légycsapóval?
- Nagyon fájna neki.
- Hát mit tegyek vele?
- Tudod mit? Tégy a tenyerébe egy szem cukros
mandulát, azt majd én elveszem tőle. Ezt a büntetést, tudom, el nem felejti még
szerecsen korában sem.
Mire a Szélvész kisasszony elropogtatta a cukros
mandulát, a királyfi orcáján megszáradt a tinta. Fekete lett, mint a
kéményseprő, s Szélvész kisasszony már vitte a fürösztőteknőhöz, mikor
megkaptam a kezét.
- Megállj csak, kis szófogadóm. Hagyjuk meg ezt a
szófogadatlan királyfit szerecsennek, s tegyük meg ajtónállónak. Hadd ijedjen
meg tőle az olyan haszontalan gyerek, aki hívatlanul be akar menni az apu
szobájába.
Úgy is lett, a szerecsen királyfi azóta őrzi is a
szobámat. Nem mer abba a világon senki belépni, csak éppen - Szélvész
kisasszony.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
