Szemeimet a hegyekre emelem
(121. zsoltár )
1. Még egyszer
"Szemeimet a hegyekre emelem.
Onnan jön segítségem."
– Zsongott bennem a zsoltár ritmusa,
De eltemetett, bús szerelemképen.
Tompán, fojtottan, mint búvó patak.
Nem mertem szemeimet fölemelni.
Láttam a boldog vetélytársakat,
A tetők víg, szerencsés szeretőit.
S maradtam otthon, roskadtan, magamba,
Mint kit egy hangos szívverés is rémít.
S most még egyszer mégis csoda esett:
Jöttem, láttam, győztem a hegyeket,
S a csúcsokat csókoló napsugár
Nem vakította meg
A hegyekre fölemelt szememet.
2. Négy nap
Négy ragyogó, verőfényes, igaz nap.
Négy naptárból kiszakított aranylap.
Négy örökkévalóságba iktatott,
Kibeszélhetetlen, boldog, mély titok.
3. Jó komoly barátok
Ezek a szürke, hallgatag kőszálak
Papok, s nem prédikálnak,
Próféták, de senkit nem feddenek,
Se vétkes királyt, se vak népeket.
Csak állnak s várnak
Mindenkit, aki fáradt,
Mindenkit, aki megterheltetett.
Időtlen idők óta
Itt állnak s várnak:
Örökös szürke vőlegényei
A Csendnek, a Havas menyasszonyának
Hallgatnak, várnak.
Jó, komoly barátok.
Sok balgatag kérdésre nem felelnek.
Nem avatkoznak a mi életünkbe.
De ha hozzájok megyünk: fölemelnek.
4. Kő-evangelium
Szikla. Döbbentőn tornyosodik föl.
Csak tekintetem kúszik föl reá
Függőleges falon.
És visszahull.
Alul
Szeszélyes rajz cifrázza a követ.
Runák, rovások, hieroglifek:
Kő-evangelium.
A föld történetéből
Egy ősi, titokzatos fejezet.
Felírva találjátok ezeket
A Nagykőhavason.
Írták az áradó és apadó
S lassan visszavonuló tengerek
Anno egyben,
Ama első napon.
Az Embernek előtte.
Mikor csak Isten volt és a hegyek.
5. Együgyű mennyország
Pásztorgyerek. A szava idegen.
A szeme mosolyog.
Nincs benne gyűlölet, sem félelem.
Tetszik nekem.
Szentgyörgynapjától Szentmihálynapig
Itt terelgeti nyáját csendesen.
Emberrel itt alig találkozik.
A gondja csak a máé
S nem veti árnyékát a holnapig.
Kenyere málé, túró, vadgyümölcs.
Igénytelen és bölcs.
Százesztendős imakönyvben lapozgat,
A "Szív tükré"-ben.
Húsz lejért vette.
Tudja, hogy őt is Isten teremtette.
S nem tudja, hogy az urak mit forralnak
Párisban, Bukarestben, Budapesten.
Tilinkóz egy sort. Hallgat azután.
Mosolyog, méláz, ül a szikla fokán.
S az együgyűek mennyországa nyílik
Szívében kéken, mint az encián.
6. Háromszázan
A medve jött. A rémület riadt.
A legelőkre nem volt vissza-út.
Vad szirtfalba hajlott a lanka le.
Szökellt a vezér kos őrült irammal,
Szelíd szemére vér-fátyol borult,
Az otthonos táj irtó idegen lett.
Táncoltak körös-körül a hegyek.
S vérködös szemmel ugrottak utána
Háromszázan: aranygyapjas sereg.
Gyönge testekből hörgő piramid:
Szirt tövén véget ért a vad menet.
7. A régi határkő
Melitskó Saroltának
A Nagykőhavason
Egy kicsi kőhalom.
Ez emberkézre vall
Simára csiszolt oldalaival.
S mért, mért nem: ez még áll.
Határkő. Elment tőle a határ.
S tulajdonkép minek
Ezen akadni meg?
Megakadnak a vándorfellegek?
Ledülnek töprengeni a szelek?
Mi lehet, mi e magasban is fáj?
Innen s túl egy az ég és egy a táj.
Innen s túl egyformán szegényesen
Gyalogfenyő és boróka terem.
A Nagykőhavason
Egy kicsi kőhalom.
Egy kicsi kőhalom.
Egy kicsi sírhalom.
Alatta mégis egy világ pihen.
Láttam, ahogy valaki ráborult
És sírt keservesen.
8. Törpefenyő
Ahogy a hegyek nőnek,
Úgy törpülnek a fák.
Nagy szálfa-gőgöt nem tűr
A magasság.
A törpefenyő fája
Alázat fája itt.
Nem hívja ki öntelten,
Mindíg viharközelben –
A menny villámait.
Hanem azért próbáld
Tövestül tépni ki:
Beleszakadsz, de ő
Magát nem engedi.
Indája szikla-szívós,
Acél a gyökere –
Rácsap, de belecsorbul
A Bucsecs kard-szele.
A rádühödt szelekkel
Dühödten birkózik,
Vad oromtalajába
Vadul kapaszkodik.
A földre fekszik néha,
Mint tanult birkózó,
Vélnéd: vég-kimerült, –
S ím: talpra-pattanó.
Nagy, büszke rokonságból
Kis mostoha-kölyök:
Legárvább, legkeményebb,
Ki ide felszökött.
Törnek a szálfák lennebb,
Roppan ezer derék.
De él itt fenn e hajló,
Magát mindenkép tartó,
Megpróbált nemzedék.
9. Felleg a szobában
Menedékház a Nagykőhavason.
Ezernyolcszáz méter tenger felett.
Emberfeletti csend.
Az ablak nyitva van.
Az ablakon beúsznak
Méltóságosan, kézzelfoghatón,
Kisértetiesen a fellegek.
A völgyben éltem le az életem,
De mindíg-mindíg felleg-űző lázban.
A mélységből kapkodtam fel utánok.
Most ők nyúlnak utánam.
10. A Cenk lámpája
Leszállt az éj. Eltűnt a Cenk.
Magába, magasan
Fent, fent,
Mindíg rokontalan:
A Cenk lámpája leng.
Gyökértelenül, szinte csillagképen,
Inkább a semmiben, semmint az égben.
Eltűnt a Cenk.
Fent, fent
A cenki lámpa leng.
Minden lenti láng idegen neki,
S a csillagok csak fél-testvérei,
Szánják és szeretik,
És mégsem tehetik,
Hogy végleg otthon érezze magát.
S lent otthontalan város és világ.
Fent, a szeplőtlen csillagkoszorúban
A cenki lámpa szégyelli magát.
Se föld, se menny,
Se lenn, se fenn,
Testvérek közt is fájón idegen,
Erdélyi éjben együtt csak velem:
A Cenk lámpája leng reménytelen.
11. Találkoztam a szabadsággal
Zord magaslat: a Fellegvár ez itt.
Erőszak rakta s tartja falait.
Ember-önkény és változó uralmak
Láncot csörgetnek és rabot tartanak.
Szurony, szörnyű rend, vessző, fegyelem
Itt sötét börtön-flóraként terem.
Rém-madárként egy emlék suhan át:
Nyögnek a befalazott katonák…
Ezerhatszáz… olvasom egy falon – –
A doh s a penész ma is hatalom.
S mily nagy erősség ez itt, nézve lentről,
S mily vakondtúrás fentről, a hegyekről.
Bucsecs, Csukás, Királykő, Kőhavas:
E fellegvár alattuk mily avas.
A Nagykőhavason mentem én átal
És találkoztam fent a Szabadsággal.
Ment nagy léptekkel: világ számüzötte,
Fenyőszag tömjénezett körülötte.
Kalapján virított a sziklarózsa,
Vissza se nézett a völgybe alóla.
Vándorbotjával verte a követ,
Minden ütése villámot vetett.
A hátizsákja telve ezerjóval,
Ezerjóval, embernek nem-valóval.
Fütyölt. Visszhangjaként víg füttyszavának
Túlvilági viharok orgonáltak.
A déli nap, ahogy zenitre hágott
Nézte az elszabadult Szabadságot.
Ment nagy léptekkel, bottal, tarisznyával,
Szemére vont virágos kalapjával.
Ment völgyből fel, világból kifele:
Ki-ki lássa, mire megy nélküle.
Ment, az embertől egyre távolodva,
Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávolokba.
Kincse túldrága volt méltatlanoknak:
Vitte ajándékul az angyaloknak.
12. Csak a levele
A sziklarózsa régen elvirult.
Amit most hoztam: csak a levele.
Kicsi, fénytelen, fakózöld levél.
Nincs egyebem.
Érjétek be vele.
Brassó-Nagykőhavas, 1933 augusztus
