Porszem a Szaharából
A Szaharában jártam egyszer, régen,
A napperzselte sivatagfövényen.
A pusztának a Számum nekivágott,
Megálltak remegve a karavánok.
A homokot a szél seperte zúgva,
Meglapult ember, állat összebúva
Én kitártam a kebelem a szélnek,
A szélkavarta, roppant, üres térnek.
Akkor, nézve a nagy kietlenséget, –
Egy vándorporszem a szívembe tévedt.
Ő megpihent, a szívem védi, ója –
De lettem én a földnek bujdosója.
Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,
Akit a Számum hagyatéka éget:
Egy porszem csak, de szívemhez tapadt
És benne van az egész sivatag.
