Őrült telekre őrült tavaszok
Költő-társam költő fiának
Jégtömbök a méltóságos Dunán:
Szomorún úszó, csendes karaván.
Azt írtad: "Lech mezőről vert sereg",
Valahol messze széttöredezett.
Ballagnak szégyenülten, zajtalan,
Viszi őket a zajtalan folyam.
Ifjú fantáziád meggyulladott,
Bíborba vont sok bús jégdarabot.
Most égnél csak, lobognál igazán
E víz– s jégszagú szörnyű éjszakán.
Így nem ordított a Szamos soha,
Egy ordítás a sűrű éjszaka.
Ordít, dübörög, harsog és rohan,
Vad-barna, zord-fekete színe van.
A jég, mit sodor a hidak alatt:
Nem vert sereg, csak dúlt rohamcsapat.
Súlyos jegek mint könnyű pelyhek jönnek
Hidlábnál fenyegetőn mennydörögnek.
Reketóról a rönkök leszánkáznak,
Nagy ős-fenyők – mint faltörő-kosok –
Százával – hajrá – zúdulnak a gátnak.
A beton reng, a beton birkózik,
S ki tudja: bírja-e még holnapig?
Őrült telekre őrült tavaszok – –
A havas a Szamosban kavarog.
Tán a folyóba szakadt mindenestől.
Valamit számon kér az emberektől.
Vagy minden nyomorúság benne árad,
Morajjal tölti meg az éjszakákat.
Ez valami szabadság indulója?
Fiatal szíved talán a tudója.
Ha itt volnál ezen az éjszakán,
Az ütemet kihallanád talán.
Vigasztalót, nemcsak félelmeset,
Néznéd a bilincstörő vizeket.
Hídról hajolnál a sötét folyóra,
Csapongna hajad szőke lobogója.
Néznéd áradó, friss, szabad-magad. –
Én döbbenve nézem a partokat.
A fürdőhelyünk most milyen lehet?
Éjfél. Gondolni rá alig merek.
Holnap, – ha lát a világ holnapot,
Meglátom a vad Szamos könyökét,
S hogy áll-e még elhagyott házatok.
1932 április 2, éjjel
