Álmodám tavasszal,
  Szép, derűlt, virágos tavaszi napokkal;
  Zöld berek aljában susogó szellővel,
  Csevegő patakkal.
Jártam új mezőn, hol
  Ménták illatoznak oldalán az érnek,
  Mely az őszvetés közt elbolyong, de ismét
  Azon helyre tér meg.
Hullámzó vetés közt
  Búvócskázik a fürj; suttog a nő: „vá-vá”,
  Nyomon űzi a hím s három pitypalattyot
  Örömmel kiált rá.
Majd egy nyúl szökik fel
  S indul az ugarnak, gyorsan karikázva;
  „Elébe! elébe!” kurjogat a szántó
  Ösztökéjét rázva.
Elkiséri szemmel
  Ameddig belátja, csaknem az égaljig;
  Most szólítja ökrét, szánt, szánt csöndesen, csak
  Síró füttye hallik.
Kis pacsirta is szánt,
  Mint a szegény költő, fényes levegőben:
  Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban...
  Hallgat leesőben.
Karimás kalappal
  A juhőrző gyermek meglopni akarja;
  A madár tovább száll, s a fiú mérgében
  Nyáját megzavarja.
Szöszke fürtű bárány
  Át- meg átszökdécsel a zöld hantu mesgyén,
  Anyját, aki most a nyáj közé vegyűlt el,
  Bégetve keresvén.
Távolabb a csorda
  Szanaszét fehérlik, mintha ott valaki
  Széjjel a pázsitra szép mosott ruhákat
  Terített volna ki.
Túl a kékes erdő,
  A tájnak sötétebb keskeny karimája;
  Jól kilátszik, mert még délibáb nem önte
  Árvizet alája.
Száz meg száz madárhang
  Szól az árnyas erdőn, titkait beszélvén;
  Bokorról bokorra lomha kakuk szállong
  Szellős róna szélén.
Olvasatlan ígér
  Hosszu, hosszu évsort, melyből egy se tölt el,
  Melynek mindenikén örökös tavasznak
  Reményszíne zöldell. -
De oly hűs az erdő
  És a tiszta égre felhők gyülekeztek:
  Hallom a szélzúgást, arcomon is érzem -
  Szinte fázni kezdek.
Ah, vagy úgy!... szobámat
  Hosszu éj kihűté s nyughelyemen fázom:
  Künn vad förgeteg száll, az kotorja szárnyát
  Röptiben a házon.
Hold-, vagy hóvilág ez,
  Mely a telet éjjel sem hagyja feledni?
  Vagy talán a nap jő, unalmas robotját
  Így-úgy elkövetni?...
Kívül a hideg szél
  Sűrü apró pelyhet csapdoz ablakomba;
  Benn fagyott virágok: a szeszélyes télnek
  Dús virágu lombja.
Mily sivár ez a tél!
  Vastag hó takar be udvart, házi kertet;
  Országuton is csak az jár mostan, akit
  Isten átka kerget.
Országut... hol az most
  A mezőt borító tenger hólapályon?
  Itt-amott ha látszik ut nélkül bolyongni
  Egy magános lábnyom.
Az is elvesz egyszer:
  Két sarut találni s emberlábat abban;
  Erdőn farkas ordít; a síkon esik, fú
  Mindig vastagabban...
Hagyjuk e zord képet,
  Hisz’ ez a való, ez sivatag életem:
  Deríts szép álmokat örökzöld tavaszról
  Oh költészet! nekem.
(1848. jan. 21)