Én kis hazám a nagy hazában,
Szalonta, vedd ez énekem!
- - - - - - - - - - - - - - -
Te a meleg szív vagy nekem!
(1865 körül)
Én kis hazám a nagy hazában,
Szalonta, vedd ez énekem!
- - - - - - - - - - - - - - -
Te a meleg szív vagy nekem!
(1865 körül)
Tompa Mihály tetemén ez elomló szikla nem emlék;
Ó maradandóbbat tőn maga műveiben.
Csak jel: egész ország fájdalma kiért sajog egyre;
Hű fia drága porát e helyen őrzi Gömör!
Természet! ki ezer képben tükrözte halálod
S új életre hogyan kelsz, ha üdűl a tavasz,
Most öleden nyugszik, maga egy burkolt, szomorú kép.
Várva nagy értelmét bús tele titkainak.
Lágyan öleld tetemét Anyaföld s ti szeretti, Virágok,
Üljetek ágya köré, mondani méla regét.
(1868)
Zengi epigrammád a fényt, melyet a görög ellen
Olcsón puffogató szónak a honra derít;
Forgatom én nappal görög íróm' s forgatom éjjel;
Vénségemre be nagy lelki homályba esém!
(1871 dec. 24)
Nem fáklya vagy, éltem:
Vagy te silány gyertya,
Mely csepü-kanócát
Sercegve itatja,
Majd-majd el is oltja.
Mégis ha elégne!
De mennyi hiában
Elcsepeg, elcsurog
Így átabotában:
Áldatlan munkában.
(1869)
A fájdalommal, gyermekek,
- Láng az, mely éget és emészt,
Kard, mely önvéred ellen készt, -
Tréfát ne űzzön versetek.
(1866 körül)
Terv
Kalitja börtönében két madár: egyik ifjú, másik vén. A zsarnok, ki őket fogva tartja, szánalomból egy nap zöld ággal fonta be kalitjokat. Az ifjú madár hangosan üdvözli a tavaszt és hallgatásáért a vént megfeddi. A vén tapasztalásból felel. Nem tavasz ez, fiam; zsarnokunk csak a börtönt akarja velünk megszerettetni, hogy feledjük az erdőt. Valami lenne-e ebből?
(1860-62 körül)
Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjuság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe’ most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll!
(1862 körül)