AZ ÖRÖKKÉVALÓ EVANGÉLIUM

(Részletek)

Krisztus, kit látsz talán te, más,
Mint kit elém hoz a látomás.
Horgas orru vagy, Krisztusod szintén,
Pisze orru az enyém, mint én.
Tied mindenkit barátul fogad,
Az enyém vakoknak mond példázatokat.
Gyülöli az enyém a tied világát,
Poklom kapui Mennyedet zárják.
Sókratés tanította, védte,
Mi Melétosz szerint átok a népre.
Kajafás meg volt győződve róla,
Hogy ő az ember gyámolítója.
Bujjuk a Biblia szent szövegét,
S hol fehéret olvasok, te látsz feketét.

                        *

Alázatos volt-e, vagy bármi tette
Jézusnak alázatot mutatott-e?
Még gyermek volt és már megszökött,
Hagyta szüleit kétségek között.
Keresék őt három napon át
S neki ily szavak hagyták el ajakát:
“Földi szülők nem kötnek engem;
Atyám dolgait kell cselekednem.”
A tudós farizeus, tele pénzzel,
Hozzá beosont, titokban, éjjel,
S ő vaspennával véste szivére:
“Szüless ujra, így jutsz az égbe.”
Büszke volt, pénzt el nem fogadott,
Irástudókra nem sokat adott.
Művészettel formálta szavait:
“Kövess: szivem alázatos, szelid,
Kapzsiság hálója így nem fenyeget,
S Falánkság csapdája nem árt neked.”

                        *

Láttam Jézust, mikor elérte a vég;
Mi nékem alázat, nékik büszkeség.
Barátot adsz ki, ha ellenséget szeretsz.
Jézus bizonnyal nem kivánja ezt.
Minden tette nemes daccal tele,
Ez volt az ok, hogy végeztek vele.
Lett volna csúszó-mászó Antikrisztus,
Kedvünk kereste volna, annyi biztos:
Zsinagógákba osont volna lopva,
Nem förmedt volna Vénekre s Papokra.
Alázat nem Isten szerint való.
Nem akarhat ilyet, csak rossz manó.
Jézus e pályát járta küzdve:
Istenhez szelid volt, emberhez büszke.
Király, főpap nyügét se türte,
Őket a nép előtt csepülte.
Isten előtt magát megalázta
S ekkor zuhant rá a kegyetlen pálca.
“Miért élnél hunyászkodva, hisz
Az öröklét a hazád neked is.
Ember vagy, több Isten se lehet,
Tanuld imádni emberségedet.
Im ez az élet főparancsa.
Ébredj, készülj a Szellemi Harcra,
S a Bosszu napját így megéred,
Ha eljön majd a Végitélet.
Isten bár irgalmas, hosszutűrő,
Nem ment meg az itélet rémeitől.
Könyörögsz értük a Keresztfán
S Bosszut állsz az Itélet Napján.”
Felelt Jézus, mig az ég dörgött:
“Én a világért nem könyörgök.
A Kertben ajkam fohászkodott,
A Testnek kértem Bocsánatot.”
Teheti-é ezt anyaszülte lény,
Kitől még messze a Hajnali Fény,
Mikor a Lélek Álomba merül
S Arkangyalok sirnak körös-körül,
S ő a Fény ellen zúdítja itt
Egy halálos éj rostjait,
Töprengve káprázat képein,
Ön-Ellentmondás kétségein?
Alázat: kétség; tép, nyomorgat,
Kioltja a Napot s a Holdat,
S tüskés szárai elfödik
A Lélek drágaköveit.
Az élet a Lélek Öt Ablakán át
Nem látja, csak torzult világát,
S hited lesz egy hazug világ,
Ha csak szemeddel s nem szemeden át
Látod, mit az éj ad s elvesz az éj,
Mig fényárban a lélek álma mély.

                        *

Jézust Tiszta Szűz szülte-e,
Kinek szűk lelke volt s bús szeme?
Ha a Bűnt magára kellett vennie,
Anyjának szajhának kell vala lennie,
Épp olyannak, mint Magdaléna,
Ki hét ördögnek volt Hajléka.
Vagy a zsidó szűzek sorsa rosszabb,
Szívja őket egész gonosz had?
Vagy mit vett Jézus magára, hogy
Nekünk megváltást hozhatott?
Testet, Kisértés eszközét,
Mit bánat és kín karma tép?
Vagy oly testet, melyet nem ér
Alacsony, bűnös szenvedély?
De mondják, nem bukott soha el.
Kérdezd Kajafást, ő megfelel.
“Szidta a Szombatot és szidta
A Szombat Istenét s leszakítva
A Rossztét Lelkekről a lakatot,
Halászokat papokká avatott,
S a Titkos Bűnök Sátorát
Felforditá s rombolt tovább,
Véres harcok vad terveit
Szőtte csillagtól csillagig.
Akart oly törvényszéket itt,
Melyben az ördög tetvészkedik...
»Kövesd szüleid!« Erre mit felelt?
»Asszony, mi dolgom van veled?
Földi szülők nem kötnek engem:
Atyám dolgait kell cselekednem.«
Földi Szülők és földi Isten
Sújtó kezét gúnyolta itt lenn.
Tanitványai száma hetven,
Küldte őket Vallás és Állam ellen.
Igazság kardjától estek el,
Gyilkosuk ő volt, ezt látni kell.
Otthagyva apja műhelyét,
Hontalan bolyongott szerteszét,
Mások munkáját lopta meg,
Kijátszva a törvényeket.
Feslett nők és adószedők,
Ezek hangolták kedvre őt,
A Rossz Nőt védelmébe vette,
Hogy ne itélkezzünk felette.”

                        *

Szűz volt-e Jézus? vagy adott-e leckét
Arról, hogy mi is a Szűzesség?
Kigyúlt a Hajnal, mint a fáklya,
Mária házasságtörését látva.
Rengés rázott földet, eget,
Mikor a Szerelem fölfedetett.
Jézus Mózes székébe üle,
S hozták a remegő Nőt eleibe.
Meg kele kövezni Mózes szerint,
Ám nyisd ki füled, Jézus mire int:
Mózes törvényire tette kezét
S a régi ég megrettenék
Mint átkokkal berótt pergamen,
Mit felgöngyölnek hirtelen.
Várt a csupasz Föld félve, vágyva,
Hitvány agyag volt titkos ágya,
A Sinaihoz ér im az isteni kéz
S a véres frigyláda semmibe vész.
Átleng a földön Isten szava,
Miként az Édenkerten valaha:
“Jó és Rossz nincs többé! Hallj csodát:
Hallgatnak a sinai harsonák -
Ne írj már Isten ujja - elég!
Tisztátalan lesz jeleidtől az ég!
Te jó vagy, nincs más jó kivüled
S bűnös nem dobhat másra követ.
Ha csak Jó vagy - Isten lehetsz,
Vagy farizeus - mást nem tehetsz.
Te Isteni jelenlét Angyala,
Ki e testet teremted vala,
E Törvényeket miért írtad?
Pokol éj-torkai miért nyíltak?
Ha tőled elragadom magamat:
Helyedben egy hideg leprás marad.
Bár oly tiszta voltál s mennyei-szép,
Hogy melletted Szennyes volt az Ég,
S bár esküd elsápasztá az eget,
Bár Pokol börtönét formálta Frigyed
És bár kezed káoszt teremte,
Melynek kígyó volt a lelke,
Mégis az Isteni lehelet
Mindent felold és ez: szeretet.
Ne félj, Mária! A Hét Ördög
Nem gyötri lelked: végsőt hörgött.
Bűnöd előlem el ne rejtsd,
Hogy bűnbocsánatot vehess.
Egy Ember sem itélt el téged?” “Egy sem, Uram.” “Akkor mily itélet
Hullhat rád? Tüstént kijöjjetek,
Ti bukott Égi szellemek,
Kik feledve, hogy mi az ős szeretet,
Egy félénk Galambot üldöztetek!
Lába előtt hajoljatok meg,
S lába előtt a port egyétek!
Kik Vak Gyülöletbe hulltatok,
Im Szeretetet kolduljatok!
Mi volt Szerelmed? Volt-e más
Valaha, mint sötét csalás?” “Rég cserbenhagyott a Szerelem,
Csaltam bizony, hogy legyen kenyerem;
Kivánság, szokás volt csak ez,
Semmiség, szóra sem érdemes.
De szégyennek, bűnnek mért nevezik
A Szerelem Szentélyét, hol Isten lakik?
S a titkos frigyláda mért rejti el
A Csupasz Emberi formát, ami isteni jel?
S törvénytelennek mért gyalázzák,
Amin a lélek bontja ki szárnyát?
Bünöm ez volt, Uram, mikor a Sátán
Szolgáit először bebocsátám.
Mig Szüzesség példája voltam,
Szerelmet, Istent káromoltam.
Igy gerjedt bennem paráznaság,
Igy gyúlt szivemben garázda vágy.
Ki megbocsátottad vétkemet,
Megbocsátod-e Szentségtörésemet?
Megtérsz-e, mondd, e zord pokolba,
Égő keblembe mint lakodba?
Vajon tudsz-e halni, hogy éljek,
S könyörülni tudsz-e, ha kérlek?”

                        *

Ez a Jézus senkinek se jó -
Elveti angol és zsidó.


(Képes Géza)

Forrás: William Blake versei

FELRIADTAM EGY HAJNALON

Felriadtam egy hajnalon:
“El innen, el! Mi kell? vagyon?
Kincsért fohászkodsz? El, csak el!
A Mammon szürke trónja e hely!”

Szóltam: “Ugyancsak érdekes,
Azt hittem, Isten trónja ez,
Hisz amiért fohászkodom,
Nem is lehet más, mint a vagyon.

Lelki Vígságom, Lelki Javam,
Barátok, Egészség bővibe van.
Van Nőm, ki szeret, s én is szeretem -
Csak Testi Gazdagságom nincs nekem.

Éjjel és nappal vélem az Úr,
Orcája előttem el nem borul.
Ki a bűnnel vádol, mellettem áll,
Pénzes zsákom a lábainál.

A földieket az Úr véle adatja
S ha őt imádnám, még többet is adna,
Így hát gyötörhet bármily gonoszan,
Én nem imádom Önt, Sátán Uram!

Imádkoznom se kell kincseimért,
Isten kevés imámból is ért,
És miként tornyáról ismert egy templom,
Imám ha száll is, csak másokért mondom.

Ha - mondja - Istenként nem tisztelem,
Megrontja jósorsom és ételem.
Ám mit sem adok én, Sátán Úr, arra,
S ön is úgy tesz majd, mint Isten akarja.”

(Tótfalusi István)

Forrás: William Blake versei

MIT LÁTTAM: A SÍRÜREGET

Mit láttam: a Sírüreget
Királynénk velem nézte meg.
Most Poklok Üregét lesem:
Mutatni kinek merhetem?
Mely szép test- s léleknek nem árt
Látni az Alvilági Árt?
Egremont grófnő nézheti,
Mint fonnak Poklok lángjai,
S ha elfordul is, én, konok,
Míg Ég s Föld megvan: alkotok,
Csodálnak nemes szellemek,
Szél szárnyán Irigység lebeg,
Újra nyomják karcaimat,
Ifjú pompájuk nem apad,
El egyikük sem évülő.
Verje, nem győzi az Idő!
Mert Korunk sárvize felett
Atlant Hegyére épített
Arany Házamban, odafenn
Tündöklik mind örökösen.

(Tellér Gyula)


Forrás: William Blake versei

BARACK-CSENÉSRE KÉRVE ZSIVÁNYT

Barack-csenésre kérve zsiványt:
Csak égre mered,
Egy hölgynek mondom, az ágy hivogat,
S a szende szepeg.
De most egy angyal odalebeg,
Zsiványra kacsint
S a hölgyre nevet,
Nem szól - s a gyümölcs
Az övé, veszi el,
S még szűzen a hölgy
Vele már lehever.

(Görgey Gábor)

Forrás: William Blake versei

VÁLASZ EGY LELKÉSZNEK

“Mért nem okulsz s élsz békén, mint a birka?” “Nehogy kegyelmed gyapjamat lenyírja!”

(Orbán Ottó)

Forrás: William Blake versei

NEM JOBB GYÖNYÖRRE KELNI FEL

Nem jobb gyönyörre kelni fel,
Mint űzni éjen át?
S nappal az ifjú, hév gyönyör
Tán szégyellné magát?
A kor s a kór mustrálja csak
A kertet éjen át;
Amíg hevít ifjú erőd,
Nappal tarold a fát.

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

BÖLCSŐDAL

Szúnyj, szúnyj, szép baba,
Éji örömet álmodva.
Húnyj, húnyj: álmodban
Sok síró kis gondod van.
Csöpp lény, képeden
Óhajaid meglesem,
Rejtett mosolyt, örömet,
Pici fortély-sereget.
Hogy puha tested megfogom,
Mosoly hajnalként oson
Arcodon és melleden,
Hol kicsiny szived pihen.
Ó, fortélyos cselszövők,
Alvó szívedbe szökők!
Mikor szíved ébredez,
Villámtól menny repedez.
Ontja orcád és szemed,
Míg a termés közeleg:
A fortélyos csínyhadat,
Mitől Ég s Föld meghasad.

(Károlyi Amy)

Forrás: William Blake versei

A VADVIRÁG ÉNEKE

Amint jártam az erdőt,
Hol zöldül az ág,
Hallottam, dalt dúdol
Egy vadvirág:
“Sötétben háltam,
Siket éjbe hulltan,
Mormoltam: félek
S gyönyörbe fúltam.
Reggel nekivágtam
Színében a láznak,
Hogy új Öröm érjen,
De csak megaláztak.”

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

GAZDAGSÁG

Szerető szemben gyöngy s rubint tüzel,
Aranyat teremnek boldog szivek.
A tétlen ebből mit sem adhat el,
A kapzsi mindezt nem veheti meg.

(Orbán Ottó)

Forrás: William Blake versei

AZ ARANY HÁLÓ

Hajnalban három Hajadon:
“Hová mégy, ifjú, utadon?
Jaj, fájdalom! Jaj, fájdalom!” -
Kiált, könny árad arcukon.
Az egyik lángba öltözött,
A másik vas-szálak között,
Könny- s jaj-köntösben a harmadik,
Tündöklése majd megvakít.
Arany Háló a karjukon,
Hogy szétterítsék a gallyakon.
Én szánva néztem s könnyesen,
Hogy múlik Szépség s Szerelem,
Mert fölemészti kósza láng
S a vágy, a szűntelen-falánk,
És nappali-éji könny-köpeny,
Lelkem szétolvadt teljesen.
Látták, könnyem mint omol,
S egy eget-csábitó Mosoly
Emelte a Hálót, mint puha
Pelyhes Szárny, a légbe, a
Reggel fölé, ott fenn feszül.
S én lent bolygok egyedül,
Lelkem olykor lángba hull,
Másszor vas-szál ejt rabul,
Másszor könny s jaj reng velem.
Jaj, mikor nyílsz, reggelem?

(Devecseri Gábor)

Forrás: William Blake versei

A MOSOLY

Van Mosoly, Szereteté,
És van csalárd Mosoly,
S van a Mosolyok Mosolya,
Miben e kettő egybefoly.
S van Szigor, Gyűlöleté,
S van a Dölyfnek is Szigora,
És a Szigorok Szigorát
Nem tudod feledni soha,
Mert a Szív Közepébe tapad
S Csontod Velejébe hatol;
De az összes volt Mosolyok közt
Csak egy van oly Mosoly,
Mire Bölcsőd és a Gödör közt
Csak egyszer nyílhat a szád;
De ha egyszer nyílik, örökre
Megszűnik a Nyomoruság.

(Devecseri Gábor)

Forrás: William Blake versei

AZ ISKOLÁSFIÚ

Mily szép is nyáron az ébredés,
Ha rigókat ringat az ág;
A messzi vadász kürtöl, és
Csíz fujja velem dalát,
Ó, édes társaság!
De nyári reggel az iskolaút,
Jaj, az minden jót leront;
Hol bősz szem les és minden únt,
A kicsinyek napja ott
Csak sóhaj s félős gond.
Ah! Olykor csüggedés nyomaszt
És szorongó órákat élek,
A könyv sem ád soha víg vigaszt
S a tudás ligetének
Csak zordon zápora tép meg.
A víg örömökre lett madár
Dalol-e rács megett?
A gyermek is, ha retteg, már
Oly ifjan szárnyszegett,
Szép, zsenge tavaszt feled.
Ó, szüleim, ha letört a virág
És széltépett a lomb,
És májusban a bimbós ág
Vidám zsengécskéire ront
Az aggodalom s a gond,
Jő-e az ágra nyár-vigalom?
Jó gyümölcs terem-e rajt?
Mit szedünk össze a bús ugaron?
Az érést áldjuk-e majd,
Ha a tél szele ránk sohajt?

(Tóth Eszter)

Forrás: William Blake versei

SZÉPEK ÉDES ÉKE

Szépek édes éke: mez,
Csalfa és felesleges,
Szépek édes éke ez.

(Görgey Gábor)

Forrás: William Blake versei

A TARTÓZKODÁS PORT TERÍT

A tartózkodás port terít
Friss testedre, lengő hajadra.
A célt ért vágy rajtuk a Szépség
S az Élet gyümölcsét fakasztja.

(Orbán Ottó)

Forrás: William Blake versei

VAN, AKI

Van, aki pusztításra lett, aki
A világot otthonává teszi,
S az ilyen bármi aljas, rongy lehet:
Megkapja a “derék ember” nevet.

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

AZ ELVESZETT KISFIÚ

“Senki mást nem becsül, szeret,
Miként magát, olyan hiven,
S hogy önmagánál van nagyobb,
Fel nem foghatja senki sem.
Téged testvérem, jó Atyám,
Jobban szeretni nem lehet,
Szeretlek, mint a kismadár,
Mely kenyérmorzsát csipeget.”
A pap hallja a kisfiút,
És vakbuzgón hajába kap,
Kabátjánál vonszolja el,
S mind bámulják, mily bölcs a pap.
Az oltárról így prédikál:
“Az ördög ül e kisfiún,
Eszével mér, holott hitünk
A legszentebb misztérium.”
A gyermek sír, kérdést se hall,
Szülői sírnak, hasztalan,
Testét csak ing takarja már,
Keze meg lába vasba’ van.
S a szent helyen elégetik,
Sokan égtek itt egykoron,
Szülői sírnak, hasztalan,
Hát tehetsz ilyet, Albion?

(Vámosi Pál)

Forrás: William Blake versei

WILLIAM BOND

Furcsa, hogy oly kelekótya mind
És szíve szerint bizony ölne a lány,
S hogy meg akar halni William Bond,
Mert oly beteg és halovány.

Templomba tért egy májusi nap,
Tündérek szálltak a légbe fent,
De elűzte őket egy angyali szó,
S ő bánatosan, komoran hazament.

Faluba, városba nem sietett,
Nem látta többet a nyáj meg a rét,
Körötte nagy-nagy fekete köd,
Lefeküdt, párnára hajtva fejét.

Egyik őrangyal őrzi fejét,
Másik őrangyal lába felett,
Középen nagy-nagy fekete köd,
Középen az ágyban a gyönge beteg.

Jobbra csak áll Mary, oly szomorú,
És húga, Janka, baloldalon,
Könnyüket issza a fekete köd,
S a betegben enyhül a fájdalom.

“Ó, William, ha Maryt nem szereted,
És Marynél kaphatsz tán jobb szeretőt,
Hát legyen a másik az asszonyod,
S Mary Green szolgálja, vedd csak el őt.”

“Találtam, Mary, más szeretőt,
Én már szerettelek épp eleget,
Legyen hát ő hites asszonyom,
Mert mit is kezdjek én teveled?

Hajadon hidegen felsüt a hold,
Búskomor arcod is oly halovány,
A Másik: nap, csupa láng, csupa fény,
Oly piros, oly pozsgás az a lány.”

Megszédűlt Mary, a földre rogyott,
Földre a kedvese lábainál,
William s Janka emelte fejét,
Hogy éled-e még, hogy éled-e már?

És Mary ocsúdva körültekint,
S hogy kedvese mellé fekteték
A puha ágyon jobbfelől,
Oly közel érzi kedvesét.

S táncol az űzött tündérhad
Kis Mary sugárzó arca előtt,
Vánkosán lebben a sok pici láb,
S elmenekülnek a Gondviselők.

A fény fia, hittem, a hő szerelem,
Pedig ott él az, hol sápad a hold,
Nem a nap sugára égi lakása,
De az éj - ott lágyan szíveket old.

Keresd, ahol élnek a társtalanok,
A meztelenek s a vigaszt-epedők,
Hol az éj komorul, hol a tél hava hull:
A Szerelem ott van, ott leled őt.

(Görgey Gábor)

Forrás: William Blake versei

AZ ÁLMOK ORSZÁGA

“Ó, ébredj, ébredj, kicsikém,
Gyémánt voltál anyád szivén,
Miért sirtad át az éjszakát?
Ébredj, karjában tart apád.”

“Ó, mily hon az álmok hona?
Milyen hegy-völgye, folyama?
Anyám ott koszorut kötött,
Parti szép liliomok között.

Kisbárányok közt édesen
Fehér ruhában járt velem,
Örömkönny, galamb panasza...
Ó, mikor térek meg oda?”

“Fiacskám, én is a szép folyón
Bolyongtam éjjel álmodón,
S bár csöndes, meleg ott a víz,
Nem akadt révész, ki általvisz.”

“Ó, apám, apám, mi lesz velünk,
Itt bús félelemben elveszünk.
Az álmok országa be jobb, be szebb,
A hajnalcsillag fénye felett!”

(Hajnal Anna)



Forrás: William Blake versei

A MÉREGFA

Mérgem jóbarátra szállt:
Szóltam róla, vége hát.
Haragom ellenségre gyúlt:
Nem szóltam róla, el se múlt.
Megnőtt - félve öntözöm -
Folyvást hull a könny-özön;
Mosolyom a napfény ott
S puha, álnok fortélyok.
Nappal nőtt és éjen át,
S almát villantott az ág;
Ellenségem látta: fény,
S tudta azt is, még enyém,
S átszökött a kert falán
Fátylas éjnek évadán,
Vígan látom délelőtt
Fám tövén kinyúlva őt.

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

A TEMZEI NÉPET BÁNOM IS ÉN

A temzei népet bánom is én,
S a rab habokat csalóka vizén!
Ha bérenc súg a fülembe megint,
A félelem est-szele meg se legyint.
Bár dajkált egykor a temzei part,
Csali víz csapta csepp lábaimat:
Ohio, mosd el a szennyeket,
Szolgának születtem - szabad leszek!

(Görgey Gábor)

Forrás: William Blake versei

HÓPEHELY

Bolyongtam egy téli havas reggelen.
Kértem a hópehelyt - játsszék velem;
Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,
- Gazember! - kiáltott utánam a tél.

(Petra-Szabó Gizella)

Forrás: William Blake versei

HOMÉROSZI HŐS

Homéroszi hős aligha vagyok,
Ellenségemnek pardont nem adok,
Jóságomra csak barát érdemes,
Barátságáért bére éppen ez;
Ki ellenséghez jó: javára tesz,
S ezzel barátja ellensége s árulója lesz.

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

REGGEL

Harag hágóin át
Nyugat szelid nyomát
Keresve, mély
Bünbánattal megyek,
Engesztelés vezet
A hajnalfény felé.
Kardom hegyét a könny
Lemarta; vak dühöm
Már messze jár;
A hős Nap rámköszön,
S hálás könny-függönyön
Át égre száll.

(Garai Gábor)

Forrás: William Blake versei

MADÁRSZERELEM

“Hol a házad, mondd, madár!
S este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Óh, te rétek dísze, mondd!”
“Áll egy szép fa társtalan:
Ott busulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
Este nem hoz örömet.”
“Én meg téged kivánlak,
Kincse-hangja a nyárnak;
Nappal erdőn kószálok,
Éjszaka sirdogálok.”
“Énérettem sirdogálsz?
Engem kivánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Óh, szerelmes jóbarát!”
“Gyere, hí csöpp lugasom,
Zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
Virág alatt megülünk.”

(Babits Mihály)

Forrás: William Blake versei

A PARTRA LEFEKÜDTEM ÉN

A partra lefeküdtem én:
Szerelmet szenderít a sás.
A nedves szittyó rejtekén
Sirás, sirás.
A vadonban elkeseregték
A bogáncsok és tövisek:
Valamennyit gúzsba kötötték
S maradtak örökre szüzek.

(Weöres Sándor)

Forrás: William Blake versei

TIRZÁHOZ

Mind, kit Halandó Anyaméh szül,
A Földdel fog vegyülni végül,
Hogy lerázza az életet:
Mi dolgom akkor hát veled?
Nemünket Szégyen s Gőg teremte,
Kinyílni reggel, hullni este;
De Álommá lőn a Halál
S bánat és munka sorja vár.
Te Anyja Halandó felemnek,
Szivem gyűlölettel keverted,
S öncsaló könnyek fékein
Tartod fogva Érzékeim:
Szónak lelketlen rögöt adtál
És e Halandó Létre csaltál.
Jézus megváltott engemet,
Mi dolgom akkor hát veled?

(Somlyó György)

Forrás: William Blake versei

A KARD A MORD PUSZTÁN DALOLT

A kard a mord pusztán dalolt,
A sarló a dús földeken,
Azé a halál dala volt,
De ezé lett a győzelem.

(Kardos László)

Forrás: William Blake versei

ŐSI IGAZSÁG

Űzd el csak a papi homályt,
Űzd el a nász-ravatalt,
Űzd el csak a vesztőhelyet,
S elűztél véle minden bajt.

(Petra-Szabó Gizella)

Forrás: William Blake versei

AZ AGG BÁRD SZAVA

Gyönyörnek gyermeke, jöjj,
S nézd, hajnal nyílt az égre:
Igazság ifju képe.
Viszályok, s felhői az észnek:
Kétség, sötét viták enyésznek.
Örök tévút a dőreség,
A láb kuszált gyökérre lép.
Ó, hány bukott el rajta már!
Éjjel, botolva, holttestekre hágnak,
Gondban élnek, nem tudva bár,
És - vak világtalant - mást vezetni vágynak.

(Tótfalusi István)

Forrás: William Blake versei

A SZERELEM MEGRIASZT

A szerelem megriaszt,
Mert emésztő lánggal ég -
Ám a nyájas álnokság
Megnyeri bárki szivét.

(Végh György)

Forrás: William Blake versei

MIT LÁTTAM: A SÍRÜREGET

Mit láttam: a Sírüreget
Királynénk velem nézte meg.
Most Poklok Üregét lesem:
Mutatni kinek merhetem?
Mely szép test- s léleknek nem árt
Látni az Alvilági Árt?
Egremont grófnő nézheti,
Mint fonnak Poklok lángjai,
S ha elfordul is, én, konok,
Míg Ég s Föld megvan: alkotok,
Csodálnak nemes szellemek,
Szél szárnyán Irigység lebeg,
Újra nyomják karcaimat,
Ifjú pompájuk nem apad,
El egyikük sem évülő.
Verje, nem győzi az Idő!
Mert Korunk sárvize felett
Atlant Hegyére épített
Arany Házamban, odafenn
Tündöklik mind örökösen.

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

AZ ANGYAL

Az Angyal - születésem elnöke -
Így szólt: “Kéj- s kedvből gyúrt lényecske, te,
Menj, szeress, Földi Hívság ne vonzzon sose.”

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

“ŐRÜLT” - MONDTÁK

"Őrült" - mondták énrám, s rád, hogy: "Hülye".
Vajon rád vagy rám irigyebbek-e?

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

A KRISTÁLY-SZOBA

A Lány a Réten elfogott,
Vidáman épp táncoltam ott,
Aztán a Szobájába vitt
S egy aranyos Kulccsal becsukott.

Az ő szobája Színarany,
Gyöngy és Kristály a padlata,
És bent egy Világ látható,
S egy picike Holdas Éjszaka.

S láttam bent egy más Angliát,
S egy másik Londont, másik Towert,
Temzét és Dombok oldalát,
S egy másik gyönyörü Surrey Bowert.

Egy másik Lányt, mint ő maga,
Áttetszőt, fénylőt, kedveset,
Egymást zárták ők hármasan -
Be édes félsz reszkettetett!

Ó, míly mosoly! hármas Mosoly
Töltött el, bensőm feltüzelt;
A Lányhoz Csókra dőltem én,
S a szám egy Hármas Csókra lelt.

S a benső Formáért kezem
Lendült, vad lángban remegő,
De széttört a Kristály-Szoba;
És mi lett? Síró Csecsemő -

Vad réten síró Csecsemő
S halvány Nő a gyermek felett,
S én jajjal töltöttem megint
Ott kint a száguldó Szelet.

(Devecseri Gábor)



Forrás: William Blake versei

A LÉLEKUTAZÓ

Az emberhonba vitt utam,
Férfi- s Nőhon tájaira,
S hallottam-láttam oly vadat,
Mint hűs Föld vándora soha.

Kéjben szülik a Kisdedet
És vad kínban fogannak ott,
Ahogy mi vígan aratunk,
Bár könny közt vetjük a magot.

S ha fiú lesz a Kisbaba,
Egy Öregasszony viszi el,
Szirtre szegezi s jajszavát
Aranycsészébe szedi fel.

Fejére vastövist kötöz,
Keze-lábába szúr sebet,
Szivét kivágja oldalán:
Hadd tudjon hőt és hideget.

A gyermek idegét keze
- Mint pénzt fösvény - számlálja meg,
Annak jaján él, s ifjodik,
Ahogy az egyre öregebb.

Mígnem csuromvér ifjú lesz
A gyermek, s ő: Szűzecske, szép,
Az összetépi láncait,
S őt köti, lelni gyönyörét.

S mint Gazda földjébe magot,
Testébe veti önmagát,
Lakhelye, kertje lesz a Szűz,
S hetvenszeres gyümölcsöt ád.

Majd Vén Árny lesz az ifjuból,
S bolyong, mint Földi Hulladék,
Ékkővel, arannyal tele,
Nagy szorgalma jutalmaképp.

Kincsei: Lelke ékei,
Vágy-telt szemből hullt gyöngy s rubin,
Fájó szív nagy-sok aranya,
Mártír-jaj s hars szerelmi kín.

Kincsei: étke-itala,
Koldús- s szegénynek java táp;
Vándornak, aki útra kelt,
Mindig megnyitja ajtaját.
Fájdalma azok öröme,
Zeng-bong tőlük fal és tető;
Míg a tűzhely lángja közül
Egy lány-baba nem kél elő.
Tiszta tömör tűz a baba,
S ékkő, s arany, hogy senki se
Meri testét érinteni,
Vagy gyolcsába pólyázni be.
A lány Ahhoz megy, kit szeret,
Ifjú, öreg, dús vagy szegény;
A vén Gazdát kikergetik,
Legyen koldús más küszöbén.
S ő sírva messzi útra kél,
Míg befogadják valahol,
S gyakran vak, hajlott, nyomorult,
Mire egy lány hozzáhajol.
Vegyíteni jeges Korát
A lányt szegény átöleli,
S tűnik szeme elől a Lak,
S a Kert is és Örömei.
Vendége tűnik százfelé
- Másult szem mindent másra vált -,
Félsz lepi érzékszerveit,
Sík Földje Gömbbé összeállt.
Csillag, nap, hold, mind elfakul,
Csak végtelen puszta marad,
S nincs már itala-étele,
Csak körben a vak sivatag.
A Lány szűz ajka mézt csepeg,
Mosolya kenyér- s bor-teli,
Szeme-játéka fürge, vad:
S ez őt kisdeddé bűvöli.
Mert míg eszik s iszik: leszen
Nap nap után fiatalabb,
S együtt a vad sivatagon
Nagy-rettegve bolyonganak.
S mint vad Szarvas, elfut a Lány,
Félelme lesz száz vad bozót,
Ő éjjel-nappal üldözi,
Míg Vágy sző rá varázslatot.
Vágy s Gyűlölet varázsol ott,
Mígnem a puszta tele már
Vágy útvesztőivel, ahol
Oroszlán, Farkas, Medve jár.
A férfi makacs baba lesz,
S a lány anyó, ki csak zokog;
Itt járnak a szerelmesek,
S közel a Nap s a Csillagok.
Eksztázist ontanak a fák
Mindre, ki e pusztán halad;
Majd város épül, rengeteg,
S pásztoroknak sok tünde lak.
Ám ha a Babát meglelik,
Fél az egész táj, s így kiált:
“Itt a Baba! Megszületett!”
És menekül, ki merre lát.
Mert ki e mord kis alakot
Érinti: elsorvad keze;
Oroszlán, farkas, medve fut,
A fa gyümölcsét ejti le.
S nincs, ki e mord kis alakot
Megfogja, csak ki Nő s öreg;
Az meg egy szirtre szegezi,
S mint mondtam: minden úgy pereg.

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

SZELLEMEM, MINT SZÖRNYÜ VAD

Szellemem, mint szörnyü vad
Éj s nap őrzi utamat,
Sugár-lelkem sír belül
Vétkemért szüntelenül.
Méretlen Mély az utunk,
Hol sírunk, vándorolunk;
Éhes, vágyó szeleken
Jár mögötted szellemem.
Hóban kutatja nyomod,
Utad bármerre rovod,
Téli víz vagy jég suhint.
Mikor térsz vissza megint?
Büszke gúnyból tetted-e,
Hajnalom vésszel tele,
És gyanakvás, félelem
Tölti könnyel éjjelem?
Hét szerelmem életét
A te késed vágta szét.
Könny, borzongás és fagyok
Márványából sírt rakok.
Éj s nap hét más szerelem
Sír sírjukon szüntelen,
S hét más szerelem örül
Fáklyákkal ágyam körül.
Éjjel hét más szerelem
Babért fon gyász-fejemen,
S fájva megbocsát neked
Mindenrendü vétkeket.
Mikor jössz, hogy lásd, vigaszt
Nekik új élet fakaszt?
Mikor térsz vissza, hogy élj
S fájj, míg megbocsátok én?
“Nem látsz soha, soha itt,
Égek a Győzelemig:
Életed, míg élsz, enyém,
Sírod sem lesz más, csak én.
Égen, Földön, Poklokon
Többé meg nem nyughatol,
Újulnak éjek, napok,
Űzöl, én meg szárnyalok.”
Asszonyhoz míg vonz öröm,
S Poklok Fáit nem töröm,
Tisztán fel nem érhetem
Örök-fényes életem.
Gúnyodért te szívtelen,
Szétzúzlak a szirteken,
Lényem új alakot ölt,
Meghajlok sorsom előtt.
Hagyjuk veszni a Gyönyört,
A Pokol Fáit kitörd,
S jössz velem és látod az
Örök-szép Világokat.
S minden örökléten át
Megbocsátok, megbocsátsz,
Szánkban az Ő szava él:
“Ím a Bor, ím a Kenyér.”

(Orbán Ottó)

Forrás: William Blake versei

VOLTAIRE, ROUSSEAU, HIÁBA MIND

Voltaire, Rousseau, hiába mind,
Hiába mind a gőg, a gúny!
Szórjátok ti csak szét a port -
A szél az mindent visszafúj.
Mert drágakő és égi fény
Tüzét hordozza a homok;
Itt gúnyos szemetekbe vág -
Izrael útjain ragyog.
Mert Newton és Démokritos
Hires atomjai csupán
Homokszemek a partokon,
Hol Izrael sok sátra áll.

(Petra-Szabó Gizella)

Forrás: William Blake versei

ANNA FLAXMAN ÚRASSZONYNAK

Kis virág nőtt magányos völgy füvén,
Alakra szép, de sápadt volt szegény.
Valaki - épp a Nap-tornácon állt,
Mikor dicsfénye delelőre szállt -
A tűz hágcsóiról kelt s lecsapott
A fűre, hol a kis virág lakott,
S a zsenge gyepből isteni keze
Fogta s rögöstül húzta kifele;
Majd egy hegycsúcsra költöztette át -
“Ha nem virítsz most, az a te hibád.”

(Garai Gábor)

Forrás: William Blake versei

ÖRÖKLÉT

Magadhoz kötöd örömöd:
A szárnyas életet töröd;
Röptében rá csókot lehelsz:
Öröklét hajnalára lelsz.

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

HA MÁRIS LETÉPED

Ha máris letéped s még bimbós a perc,
Megbánod, keserü könnyeket ejtsz;
S ha érett a perc, de te szökni hagyod,
El nem apasztod a könny-patakot.

(Görgey Gábor)

Forrás: William Blake versei

MIRTUSZFÁMHOZ

Megkötött egy mirtuszág,
Körös-körül csak virág,
Ó, mily beteg, bágyatag
Fekszem mirtuszfám alatt.
Hozzád kötve nem tudom,
Mért vagyok, szép mirtuszom?

(Petra-Szabó Gizella)

Forrás: William Blake versei

ROSSZRA VAK A SZERELEM

Rosszra vak a szerelem,
Örömre hajlik szüntelen,
Szeszélyes, röpke, szertelen,
S béklyókat old értelmeden.
Az álnokság titkot terem,
Hajlong óvatos-kényesen,
Mindenre vak, érdekre nem,
S bilinccsé lesz értelmeden.

(Garai Gábor)

Forrás: William Blake versei

HALLOTTAM

Hallottam hajnal óta,
Egy Angyal ezt dalolta:
“Irgalom, Jóság, Béke
A világ menedéke.”
Szava a most-kaszált
Széna közt zengve szállt,
Míg a boglyákra mély
Árnyat nem szórt az éj.
S egy Ördög köpködött
Rekettye s lonc között:
“Irgalom nincs, csak ahol
Szegény van és nyomor;
S Jóság se kéne, ha mint
Mi, boldog a föld fia mind.”
S lehullt a nap sebesen,
S morcosan nézte a menny.
Súlyos eső szakadt,
Verte a magvakat,
A Kínból nő az Égre
Irgalom, Jóság, Béke.

(Kardos László)

Forrás: William Blake versei

ARANY KÁPOLNA

Arany kápolnát láttam én,
Hová senki se léphetett be,
S jajgatva álltak kint sokan,
Jajgatva, sírva, térdepelve.
S láttam: egy kígyó tekereg
A kapu fehér oszlopára,
S csak kúszott följebb, egyre följebb,
Az arany kárpitot lerántva,
S végig a szent márványlapon
Teljes undok hosszában ott állt,
Rubintok és gyöngyök között,
És elérve a tiszta oltárt,
Kiökrendezte sziszegőn
Mérgét a borra és kenyérre:
Én meg egy ólt kerestem, és
Ledőltem a disznók közébe.

(Somlyó György)

Forrás: William Blake versei

NE VALLD MEG SZERELMEDET

Ne valld meg szerelmedet,
Ne ismerje senki sem;
Mert a könnyü szél lebeg
Észrevétlen, nesztelen.
Elmondtam én, elmondtam én,
Szerelmem mint lobog,
Félve, fázva, reszketőn -
S ó jaj, elhagyott.
S nem is ment még messze sem,
Egy vándor arra jött,
Észrevétlen, nesztelen -
Magával vitte őt.

(Vámosi Pál)

Forrás: William Blake versei

ISTENI KÉPMÁS

Kegyetlenség: emberi szív,
Féltékenység: emberi kép,
Terror: istenember-alak,
Titok: emberi öltözék.
Ember-öltözék: vert acél,
Ember-alak: kohó, s lobog,
Ember-kép: zárt kemenceszáj,
Emberi szív: éhes torok.

(Weöres Sándor)

Forrás: William Blake versei

AZ ELVESZETT KISLÁNY

        Majd egykor olvassák:
        - E lap kínos igazság! -
        Megtudják - mily embertelen! -
        Bűn volt az édes szerelem.
Volt aranyidő,
Hol tél sose jő,
Hol ifju s édes lány
Szent fény tavaszán
Meztelen örültek sugarán.
Ifju szeretők,
Egymásra leltek ők,
Fényes kert ölén,
Hol a szentelt fény
Kinézett az éjjel függönyén.
Ott, hol kel a nap,
Füvön játszanak,
Messze a szülő,
Idegen se jő,
És a lányka bátorsága nő.
Csókban fáradók,
S újra kell a csók,
Ha az éji csend
Mélyen elmereng
És a fáradt vándor könnye reng.
A lány hazatér,
Apja bús, fehér,
Ám szelid szava
Mint a Biblia -
Óh, hogy reszketett gyöngéd Ona!
Így szól sápadón,
Gyöngén-elhalón:
Óh a félelem!
Óh bús szerelem!
Reszketeggé teszed ősz fejem.

(Hajnal Anna)

Forrás: William Blake versei

A CSECSEMŐ BÁNATA

Apám sírt, anyám jajgatott,
S hipp-hopp, e zord földön vagyok,
Pőre kisded, vinnyogó,
Mint egy ködbe bujt manó.
Apám karján csápolok,
A pólyáimmal harcolok,
De hiába fáradok,
Hát anyám mellén duzzogok.

(Szabó Magda)

Forrás: William Blake versei

A BETEG RÓZSA

Beteg virág vagyok:
Láthatatlan féreg
Éji vihar szárnyán
Egy szirmomra tévedt;
Ágyat vetett bennem,
Szép kármin ölemben,
S most sötét szerelme
Titkon megöl engem.

(Képes Géza)

Forrás: William Blake versei

DAJKA-ÉNEK

Mikor gyerekzsivaj száll a rétek felől
S a völgy valamit susog,
Elmémben feltámad az ifjuság
És belesápadok.
Gyertek haza, gyermekek, nyugszik a nap,
Már éjnek harmata kél;
Nappal, kikelet játszva lepereg,
S itt leskell a tél meg az éj.

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

Egy szentcsütörtökön volt: ártatlan kicsikék
Ballagtak kettesével - csupa piros, csupa zöld, csupa kék -
Elöl fehér botokkal két szürkülő egyházfi ballagott -
S Pál katedrálisába folytak be, mint a temzei habok.
Micsoda tömeg volt az, ezer londoni virág!
Ott ültek csapatokban, csupa ragyogás, csupa láng!
Tömeg zsongása-zümje, de csak csöpp bariké;
Fiú- és lyánykezek ártatlan erdeje nyúlt az Ég felé.
S most felszállott a hangjuk, akár az orkán ereje,
Felszállott, mint a mennybolt harmonikus döreje.
Ott ültek köztük a szegények istápjai, pár szelid agg;
Légy irgalmas, sohase űzd el ajtódtól az angyalokat.

(Kardos László)

Forrás: William Blake versei

SZERELMEK KERTJE

A Szerelmek Kertjébe mentem;
S azt hittem, csal a szemem:
A közepén kápolna állt
Tűnt zöld játszó-helyemen.
Ajtaja zárva, fölötte
A Tiltó Szó fogadott;
És végignéztem a Kerten -
Hány drága virágot adott;
Most sír volt mind a sok ágyás,
Sírkő-erdő meredt;
Papok, éjfeketén, jártak körén,
Tövisen, csalánon nem volt már mire vágynom.

(Tandori Dezső)

Forrás: William Blake versei

ÉJ

Az alkonycsillag fellobog,
Leáldozott a nap;
Nem pittyen már madártorok.
Hol lelem ágyamat?
Mint rózsa az ágról,
Az ég lugasáról
Az éjbe ragyog
A hold, s csak mosolyog.
Zöld rét, édes liget, juhok
Öröme, áldjon ég!
Hol nyáj legelt, most angyalok
Nesztelen talpa lép.
Megáldják özönnel
Nem muló örömmel
Valahány bimbó van,
Valahány alvó van.
Óvják a pihés fészkeket,
Sok szeles madarat,
A barlang-alvóhelyeket:
Ne érjen vész vadat;
És ha síróra lelnek,
Kinek ágyban a helye
Álomba ringatják,
Szenderét virrasztják.
Ha farkas prédáért üvölt,
A könnyük csordogál,
Úgy oltanák szomjú dühét,
Csak élhessen a nyáj!
De ki nem kap kegyelmet,
Fogadják a lelket,
Kisérik sietve
Rég igért egekbe.
Ott az oroszlán rőt szeme
Sír arany könnyeket,
Ott meglágyul kemény szive,
A nyáj közt lépeget,
És szól: “Elmosta kórunk
És a vérszomjat rólunk
Az, ki kegyesség,
Tökéletesség.
Bárány, most itt legelhetek
Veled, s szunnyadhatom,
Sirhatok, emlegethetem,
Ki neveddel rokon.
Mert az élet vizében
Arany lett sörényem,
S ragyognak a szálak,
Míg őrzöm a nyájat.”

(Szabó Magda)

Forrás: William Blake versei

ÉN KEDVES RÓZSAFÁM

Virág, felém ágaskodóban,
Május-szépe, kinálta magát;
“Van egy kedves Rózsafám”, szóltam,
S nem kellett a drága virág.
Akkor kedves Fácskámhoz mentem:
Őrzöm napon, éjjelen is;
De a féltékeny elfordult menten,
S gyönyöröm ma csupán a tövis.

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

A PÁSZTOR

Milyen édes a pásztori sors!
Bolyong, mig az égen a Nap;
Ballagjon a nyája után,
Dicsérje az égi Urat.
A kis ártatlan bari szól,
Anyabirka válasza kel;
Tudják, a közelben az őr,
Aki békéjükre ügyel.

(Weöres Sándor)

Forrás: William Blake versei

BÖLCSŐDAL

Édes álom, ernyőd
Rejtse az arany csecsemőt,
Hints patak-csobogást
Boldog holdsugáron át.
Álom, pihe-szemöldököd
Övezi a csecsemőt,
Álom-angyal, szeretet,
Lengj a gyermekem felett.
Éji hű mosolyok,
Örömömre szálljatok,
Hű anya-mosolyok,
Éjet átvarázsolók.
Galambbúgás-sóhajok,
Álmodat el nem hajszolók.
Mosolyok, libbenők,
Galambbúgást bűvölők.
Szúnyj, szúnyj, kisbaba,
E világ álma, mosolya;
Szúnyj, szúnyj az éjen át,
Míg fölötted sír anyád.
Édesem, arcodon
A szent képét olvasom.
Mint te most, csecsemő,
Sírt értem a Teremtő.
Értem, érted, bárkiért,
Amikor bölcsőbe fért.
Hogyha képét láthatod:
Égi orca, rád-mosolyog.
Rád, ránk, énreám,
Csecsemő lett hajdanán,
S a mosolygó csecsemő
Eget-földet békítő.

(Weöres Sándor)

Forrás: William Blake versei

AZ EKHÓ-TELI ZÖLD

Kél égre a Nap,
S a világ vidorabb;
Sok víg harang csöng,
A Tavaszra köszönt;
Pacsirta, rigó
És más millió
Madár vele szól
A bokrok alól,
Míg mi játszunk s köszönt
Az Ekhó-teli Zöld.
Ősz János nevet,
Gondot tovavet,
Ül tölgyek alatt,
Hol a többi, ki agg.
Játszunk, nevetik,
S mondják vele mind:
“Ez, épp ez volt nekünk
Fiu-, lány-örömünk,
Mikor miránk köszönt
Az Ekhó-teli Zöld.”
Míg már fáradt a gyermek,
És víg kedve ernyed;
A nap is leszáll,
S tréfánk vele száll.
Körül, anyja ölében,
Fivér s nővér szelíden,
Mint fészken madár,
Kész szunnyadni már,
S csak a csöndre köszönt,
Feketülve, a Zöld.

(Devecseri Gábor)

Forrás: William Blake versei

DAL

Együtt összhang s szerelem
Lelkeden és lelkemen.
Ágaink keverve fenn
S gyökereink odalenn.
Ágainkon örömek,
Csiripelők, édesek;
Lábunk alatt halk erek:
Ártatlanság, szeretet.
Rajtad almát hord az ág,
Rajtam tündöklő virág;
Lombod hinti illatát,
Benne lágy a gerle-ágy.
Fiókáit eteti,
Bús énekét lengeti;
Lombod bűbájjal teli
A szerelmet hirdeti.
Ott fészkel a szerelem,
Ott alszik az éjeken
S nappal ugrál eleven
Ágaink közt szűntelen.

(Weöres Sándor)

Forrás: William Blake versei

A KÉMÉNYSEPRŐ

Keserves hóbuckák között
Kis fekete pont jajong, nyöszörög.
“Ej, hol apád, ej, hol anyád?” “Templomba ment, istent imád.
Mert örvendtem, ha a nyár ragyogott,
Mert víg voltam télvíz idején,
Halál-gúnyába bújtatott
S jajgatni tanított két szülém.
S mert vígan táncolok és dalolok,
Nem ért, úgy vélik, sérelem,
S most áldanak Istent, királyt, papot -
Így, földi nyomorból épül a menny.”

(Tandori Dezső)

Forrás: William Blake versei

A NÉGER KISFIÚ

Anyám a vad Délen szült engemet,
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj.
Anyám egy fa tövén oktatgatott,
S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
Ölébe vett, egy csókot is adott,
S így szólt, Keletnek lendítve kezét:
“Lásd, kél a nap! A napban isten ül,
Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
Hajnalban enyhülést, délbe derüt
Tőle kapnak vadak, fák, emberek.
E kurta létben megeddzük magunk,
Mert vakít ám az égi Szeretet;
Ében testünk, korom ábrázatunk
Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.
Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
»Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
Szememfénye, berkedből jöjj ki hát!«”
Ha egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:
“Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk.”

(Szabó Magda)

Forrás: William Blake versei

DAL

Mezőn kószáltam boldogan,
Nyár pompáját izleltem én,
Mig Ámor herceg nem suhant
A nap sugárain felém.
Hajamba font liliomot,
Rózsát fejemre, vérszinüt;
Kertjébe vélem elfutott,
Ahol gyönyör száll mindenütt.
Szárnyamra harmatcsepp esett,
Dalom naptól izzóra vált;
Selyem hálóval meglesett
És fényes kalitjába zárt.
Most tréfál vélem, játszogat,
Leül mellém, mig dalolok;
Széjjelfeszíti szárnyamat,
És gúnyol, hogy már rab vagyok.

(Vámosi Pál)

Forrás: William Blake versei

ŐRÜLT DAL

A zord szél zúg,
  Diderget a fagy.
Késő van, aludj,
  Hagyd a kínokat.
A csúcsot Keleten
  Hajnal festi be fenn
S a friss madársereg
Már füttyöget.
Fény-borított
  Ég boltja alá
Megszomorított
  Dalom nyögve száll:
Az éj fülébe cseng,
  Sír tőle a nap;
A vad szél őrjöngve tombol
  S a vihar szárnyra kap.
Mint szörny, kit rejt a felleg:
  Üvölt kínom.
Az éj után esengek,
  Az éjt hívom.
Háttal fordulok keletnek,
Hol öröm árja reszket,
Mert fénykarmával az ég
Agyamba tép.

(Képes Géza)

Forrás: William Blake versei

AZ ELVESZETT KISLÁNY

Jövendőbe látok
Abból prófétálok:
Hogy majd a föld felébred
(Ezt jól szivedbe véssed!)
Felkél és megkeresi,
Őt, ki mestere neki,
S akkor a sivatag
Kert lesz az ég alatt.
           *
Hol a déli ég
Hervadatlan ég
Ott feküdt maga
Gyönyörű Ryka.
Járt, kelt, vándorolt,
Hol vadmadár dalolt,
Csak hét nyarat élt,
Kicsi Ryka félt:
“Álom, jöjj körém,
Fa, hajolj fölém,
Sír apám-anyám:
Hol alhat az a lány?
Pusztába veszett
Kicsi gyermeked,
Hogy alhat Ryka,
Mikor sír anya!
Ha szive fáj nagyon,
Én sem alhatom -
Ha anyád elaludt,
Ryka hagyd a bút.
Vont szemöldü éj,
Vad a puszta, mély,
Lámpám hold legyen,
Mig lehunyom szemem.”
Ryka szúnnyadott,
S köré álltak ott
Nagy ragadozók,
Vad barlanglakók.
Fenséges oroszlán
Nézte a kisleányt,
Halkan járta körül
S a megszentelt föld örült.
Leopárd, tigris ott
A lány körül játszadozott,
Hajbókolt az oroszlán vén
Fején az aranysörény,
Nyalogatta szűz kebelét
S nyakára hullatta szét
- Mig lángszeme égetett -
A rubint könycseppeket,
Nagy nősténye ezalatt
Felfedte a szép tagokat,
S a szűz-meztelen lányt
Vitték a barlang iránt.

(Hajnal Anna)

Forrás: William Blake versei

A REGGELHEZ

Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
Koturnusodban dombhajlatainkon.

(Tandori Dezső)

Forrás: William Blake versei

BEVEZETÉS

Halld hát! A Bárd beszél!
Ki múlt-jelen-jövőbe lát,
Ki hallja még
A Szent Igét,
Mely ősi fák között kiált,
S megtévedt lelkeken
Zokog, ha hull az esti dér,
Hogy úr legyen
A zord egen
Míg tűnő fénye újra él!
“Térj vissza, visszatérj,
Ó, Föld, a fűből égre láss,
Fáradt az éj,
És lomha, mély
Álmából jő a pirkadás!
Elég a búcsu már!
Elmenned nem szabad!
Vízpart, sudár
Csillagsugár
Tiéd, amíg felkél a nap.”

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

AZ ISTENI ÁBRÁZAT

Irgalom, Jóság, Szeretet
S Béke... - hány tört imát
Küldöz e boldog négy erény
Elé a földi gyász.
Mert ez a boldog négy erény
Az Úr, szelíd Atyád,
És ez a boldog négy erény
Az Ember, a Család.
Emberszivű az Irgalom,
A Jóság - földi test,
A Szeretet menny-föld-arcot ölt
S a Béke - földi mezt.
Mert aki bármely ég alatt
Fohászkodik, szegény,
Égi-földi formátokat
Imádja, négy erény.
Zsidó? Török? Pogány? Szeresd
Az ember-alakot!
Hol Béke s Irgalom lakik,
Az Isten lakik ott.

(Kardos László)

Forrás: William Blake versei

PROLÓGUS EGY IV. EDWARDRÓL TERVEZETT TRAGÉDIÁHOZ

Egy dörgő szózatot s nyelvet, betömni
A háború torkát! Mikor az Ösztön
Megrázkódik, és őrületbe hajtják
A lelket, ó, ki állhat ellen? És ha
Az elnyomottak lelke vív a bomlott
És meggyötört légben, ki állhat ellen? -
Midőn az őrjöngés forgószele
Száll Isten trónjáról, s komor szemölde
Egymásnak űzi a nemzeteket;
S a Bűn a harc fölé terjeszti szárnyát
S a Halál habjain vígan evez;
Mikor örök tűzre vetik a lelket
S a mészárláson ujjong a Pokol,
Ki állhat ellen? Ó, ki tette ezt?
Az Úr trónjánál majd ki felel érte?
A Királyok s földünk urai tették!
Ne halljad, Ég, a te Szolgáid tették!

(Somlyó György)



Forrás: William Blake versei

AZ ESTI CSILLAGHOZ

Ó, szőke haju angyala az estnek,
Most, míg a nap megűl a hegyeken, gyújtsd
Lángra szerelmi fáklyád, és sugárzó
Koronáddal mosolyogj ágyainkra!
Mosolyogj szerelmeinkre, s míg az ég
Kék függönyét elhúzod, hintsd ezüst
Harmattal a virágokat, ha jókor
Álomra hajtják édes szemüket.
A tóban ringasd el a szeleket,
Ints csendet parázsló szemeddel, és
Ezüsttel mosd el a homályt. Hamar, jaj,
Hamar itthagysz; aztán a farkas ordít
S az oroszlán szeme izzik a fák közt:
Nyájaink gyapja szentelt harmatodtól
Csillog; ó, nézd s vedd oltalmadba őket.

(Somlyó György)

Forrás: William Blake versei

TIGRIS

Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?
Mily mélyben, ég-tájakon
Izzott a szemed vakon?
Volt tüzét felkapni vész?
Volt-e megragadni kéz?
Szived izmait mi csel
És mi váll csavarta fel?
És mikor vert, volt erő,
Kéz-láb, dacra vakmerő?
Volt pöröly? és lánc-e, több?
Mily kohón forrt a velőd?
Volt üllő? volt vad kapocs,
Gyilkos présével dacos?
Hogy a csillagfény kigyult
S az ég nedves könnye hullt,
Rád mosolygott Alkotód?
Ki bárányt is alkotott?
Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?

(Kosztolányi Dezső)

Forrás: William Blake versei

AZ ELVESZETT FIÚCSKA

Apám, apám, hová sietsz úgy,
Ne nyújtsd meg léptedet,
Szólj, szólj, apám, kér kisfiad,
Mert másképp elveszek.
Sötét az éj, az apja sehol,
Csupa harmat a kisgyerek,
Mély a bozót, s ő egyre zokog,
S a ködkép ellebeg.

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

AZ ANGYAL

Álmot láttam, mily talány!
Voltam szűz királyleány,
Angyal őrzött, égi sarj,
Ne érintsen semmi baj.
S mert könnyem hullott végtelen,
Megtörölte két szemem,
Könnyem hullott, gyors özön,
Elrejtettem örömöm.
Akkor elszállt, menekült;
Rózsa-reggel felderült;
Illant könny és félelem,
Dárda, vért lett fegyverem.
S mire gyorsan visszatért,
Óvott már a dárda, vért,
Mert ifjuságom elrepült,
S fürtjeimre hó terült.

(Vámosi Pál)

Forrás: William Blake versei

DAL

Jöjj, szép emlékezés,
  Pendítsd meg ideged,
És míg zenéd a széllel
  Száll, tűn, lebeg,
A patakpartra ballagok,
Hol sok szerelmes andalog,
Horgászva tünde álmokat,
Mik siklanak a víz alatt.
Iszom a tiszta árból
  S a kendelic dalát
Hallgatom álmodozva
  A napon át.
S ha jő az éj, lelek
  Egy sírni-jó helyet,
Borult völgyeken kelve által,
  Halk melankóliámmal.

(Somlyó György)

Forrás: William Blake versei

A LÉGY

Kis legyecske,
Játszi nyarad
Összetört buta
Kezem alatt.
Nem vagyok én is
Légy, mint te, szegény?
S nem vagy te ember,
Akárcsak én?
Nekem is izlik
A tánc, dal, a méz,
Mig le nem üt
Egy vaksi kéz.
Ha a tudat élet
És sugár
És a tudat
Hiánya halál:
Akkor én boldog
Légy vagyok,
Akár élek,
Akár halok.

(Szabó Lőrinc)

Forrás: William Blake versei

A FÖLD VÁLASZA

Felnéz a Föld. Körül
Éj van, félelmes, fénytelen.
Csönd megkövül,
Csak kín feszül
Ősz fürtjein s a félelem.
“Vízpart a börtönöm,
Balvégzet ártó ujja fog,
Láncod nyögöm,
Fagyos közöny!
S az ősök atyja fenn zokog.
Zokogj, boldogtalan!
Álnok, vad, önző rettenet!
Béklyóiban
A Vágy hogyan
Gyújtson fel ifjú szűzeket?
Elrejti mámorát
A rügyfakasztó szép Tavasz?
Ha nap leszállt,
Szánt-vet tovább
Sötét, vak éjben a paraszt?
Törd szét e láncokat,
Velőmig hat a vas foga!
Legálnokabb,
Rút kárhozat:
Szabad szerelmek gyilkosa.”

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

LONDON

Sikátor mélyén lépdelek
A Temze partjához közel,
És minden arcon jel remeg,
Bűn és bánat marta jel.
Gyerekhangból, ha fél, eseng,
S ha jaj sikolt a férfiból,
Panaszból, átokból, ha zeng,
Az értelem bilincse szól.
Kéményseprő hangja száll,
S templomot rémitve kél,
Omlik paloták falán
Zsoldos hangja, mint a vér.
És hallom, amint éjféltájt
Ifju szajha csecsemőt
Átkoz és dögvészt kiált
Megposhadt hitvesek előtt.

(Radnóti Miklós)

Forrás: William Blake versei

A LILIOM

A szerény Rózsa tüskét nyújtogat,
A jámbor juh ijesztő szarvakat;
A tündöklő-szép Liliom be boldog:
Ijesztés, tüske nem ejt rajta foltot.

(Képes Géza)

Forrás: William Blake versei

AZ EMBERI LÉNYEG

Nem volna Irgalom, ha nem
Éhezne köztünk senki sem;
S Jóság se, ha a föld fia, mint
Mi, boldog volna mind.
A béke - kölcsönös rettegés,
Dagad az önző szeretet, és
Lappang a Gaz kezén a csel,
Mérgeit gonddal hinti el.
Szent félelemben ő leül,
Könnyet iszik a föld, körül:
Talpa alatt ver gyökeret
Az Alázatos Rémület.
S feje fölött máris komor
Titkok árnya omol,
S a Titkokon a Hernyó és a Légy
Táplálja életét.
S a Bűn gyümölcse búvik ott,
Piros és édes: szíhatod,
S ahol az árny egész vak, ott
Fészket egy holló-pár rakott.
Föld s víz istene mind nekilát,
Keresi-kutatja ezt a Fát,
De hasztalan kutatja, ha
Az Emberi Agyban nőtt ez a Fa.

(Kardos László)

Forrás: William Blake versei

A KIS CSIBÉSZ

Anyám, a templom csak zord jégverem,
Jószagu kocsma a kedves helyem;
Dicsérni kell-e szó? ölembe hull a jó;
Nem kap ilyet a sok magas mennyben lakó.
De volna csak templomban nagy trakta sörrel,
Pattogó tűzzel, efféle víg gyönyörrel!
Imára éneket fujnánk, jó szenteset,
Templomban csücsülnénk, amig lehet.
Igébe szomjazván inna papunk,
Madár se repeshet szebben, mint repesne hadunk;
Jó Tántorgó-néne örök-ájtatos képe
Elvert kölykökre, böjtre, virgácsra többé nem nézne.
Viháncos kedvünkre bólintana
Fölöttünk az Isten, mint jó apa;
Az iszos Ördögre nem szólna dörmögve,
Itatná, csókolná, bujtatná köntösbe.

(Kormos István)

Forrás: William Blake versei

Ó, NAPRAFORGÓ

Ó, napraforgó, ki e földet unod
S csak a nap léptét követed,
Álmodsz csupa fény égaljat ott,
Hol e vándor célja lehet:
Hol az Ifjú, mind, ki a sírig epedt,
Hol a Szűz, hó-szemfedeles,
Fölkél s odavágyik a tájra, melyet
Napraforgóm keres.

(Tandori Dezső)

Forrás: William Blake versei

A MEGTALÁLT KISLÁNY

Bús szülők éjen át
Keresik Rykát:
A mély völgy hallgatag,
Sír a sivatag.
Búval epedtek,
Jajtól rekedtek,
Kéz-kézben hét napon
Bolygnak vad utakon.
Hét éjjel alszanak
Szívszorító árny alatt,
Álmukban sír a lány,
Éhségtől halovány,
Úttalan úton lép,
Tévelyg a képzelt kép,
Elhalón sír, jajong,
Gyengülve csak bolyong.
Kél nyugtalanságból,
Szorongó alvásból
Szegény anya sírva,
S lába már nem bírja.
Búövezett asszonyát
Ura viszi tovább,
S előttük keresztbe
Egy oroszlán teste.
A szív futva fut,
Vissza nincsen ut,
Leroskadtak ők
A nagy sörény előtt.
Zsákmánya körül
Szaglászva örül,
Megnyalta kezük
Némán megállt velük,
Nézték nagy szemét...
S mily meglepetés!
Szellem, ki előttük áll,
Arany-páncélos király.
Kezében korona,
Aranyhaj zuhataga
Arany vállára borul,
A gond szivükről lehull.
“Kövessetek!” - s hangja sziven
Fogta őket szeliden: -
“Ne sírjatok, palotám
Hűsén alszik a lány.”
Követték ők a csodás
Vezetőt, szűz látomást:
S látták: lánykájuk ott
Tigrisek közt szunnyadott.
Máig is élnek lenn,
Magányos völgyölen,
Farkas nyí, oroszlán bőg,
Mégsem félnek ők.

(Hajnal Anna)

Forrás: William Blake versei

A GÖRÖNGY ÉS A KAVICS

“A szerelem önnön javát
Nem űzi, nincs magára gondja,
De másnak édes enyhet ád,
És Eget épít a Pokolra.”
Így dalolt a kis Göröngy,
Rúgta barmok lába,
Ám a Kavics a patakban
Ezt fonta dalába:
“A szerelem csak enjavát
Kergeti, mást kéjébe törve,
Örvend, ha másnak gondot ád,
S Poklot épít az Égi körbe.”

(Somlyó György)

Forrás: William Blake versei

ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

Istennel való dolog,
Hogy ha Kánaán a hon,
Ennyi kisded nyomorog:
Vész el uzsorahasznokon?
Sírás hangja, reszketeg:
Dal lehet? Öröm dala?
Zengik éhes kisdedek?
Ó, e hon nyomortanya.
Gyatra napja nem ragyog,
Éltető földek sehol,
Útjain tövisbozót:
Itt az örök tél honol.
Mert ahol van jó eső,
És a nap nem torzvigyor,
Nincs éhen halt csecsemő,
Szívet ínség nem tipor.

(Tandori Dezső)

Forrás: William Blake versei

A MÁSOK BÁNATA

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?
Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?
Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.
S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:
Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?
S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.
Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.
S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

(Tótfalusi István)


Forrás: William Blake versei

DAJKADAL

Ha gyerek szava zeng a zöld füvön,
Dombon nevetése ha cseng,
Odabent a szivem csendben pihen,
S kint is minden csupa csend.
“Gyertek haza már, lebukóban a nap,
Mindjárt harmat esik,
Játékból elég, haza hát, csemeték,
Holnap reggelig.”
“Hagyj játszani még, fent fényben az ég,
S nappal ki feküdne le?
S még ég fele száll a kis madár,
S a domb barival tele!”
“Hát jó, de csak épp, míg a fény ki nem ég,
Aztán haza, ágyba, ugy ám!” -
Nosza, mind szalad, kiabál, kacag,
S visszhangzik a domb valahány.

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

CSECSEMŐ ÖRÖM

“Jaj, nincs nevem.
Csak két napos vagyok.”
Minek nevezzelek?
“Örömem végtelen.
Gyönyör a nevem.”
Öröm legyen veled.
Édes gyönyör.
Alig élt két napot.
Gyönyör, köszöntelek.
Csak mosolyogj,
Csak dalolok.
Gyönyör legyen veled!

(Jánosy István)

Forrás: William Blake versei

KACAGÓ DAL

Ha az erdő zöld, ha a lomb kacag,
Csengőn kacarász a futó patak;
Kacajos kedvünk fel az égig zsong,
És visszakacag zajára a domb;
Ha felkacag ép zöldjével a rét,
A szöcske a színre kacagva kilép,
S dalol Emmuska, Zsuzsi, Marika
Aranyos csöpp szája: hahaha!
S ha madár ül a hűsben, friss, kacagó,
S az asztalon itt csersznye, dió -
Gyere, légy boldog, a víg hahota
Dali kórusa felzendül: hahaha!

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

TAVASZ

        Flóta, mind
        Szólj megint!
        Szárny-öröm,
        Fény-özön;
        A madár
        Völgybe’ jár,
        Fölsuhan
        Vidoran,
Vidoran, vidoran, mig az év ráköszön.
        Kis fiú,
        Semmi bú;
        Kicsi szűz,
        Tiszta tűz;
        Kakas-szó,
        Harsanó,
        Gyerek-száj,
        Kiabálj,
Vidoran, vidoran, mig az év ráköszön.
        Barikám,
        Jövök ám,
        Nyalogasd
        Nyakamat,
        Megfogom
        Gyapjadat,
        Csókolom
        Arcodat,
Vidoran, vidoran, mig az év ráköszön.

(Weöres Sándor)

Forrás: William Blake versei

A MEGTALÁLT FIÚCSKA

A lápon az elveszett fiú,
Kit elcsalt kósza lidérc,
Sír, ám vele jár az Úr, s most odaáll
Fehérben, az apjaként.
Csókolja elébb, majd fogja kezét
S az anyjához vezeti,
Aki bús, halovány, s sír a völgy során,
Míg kisfiát keresi.

(Tellér Gyula)

Forrás: William Blake versei

A KÉMÉNYSEPRŐ

Süvölvény koromban sírba szállt anyám,
És apám egy-kettő túladott fián,
Bár semmit se tudtam, jajgatni alig -
Hát a kéményt kotrom, koromban nyakig.
Tom Dacre, a kölyök, sírt a borotva láttán,
Göndör volt a gyapja, mint a birka hátán.
“Hallgass! - szóltam én rá. - Jobb lesz kopaszon,
Mert szőke bozontod nem lepi korom.”
Végül elcsitúlt; s még aznap éjszaka
Álmot lát, csudásat, Tom Dacre, haj-haja!
Ím ezer koporsó, koromfekete,
Ezer kéményseprőt fektettek bele.
Angyal repül arra, fényes kulcsa volt,
Nyit vele koporsót, fölkél mind a holt;
Egy zöld réten ugrál végig a sereg,
Egy folyóba, zsupsz, be! s jól megfürdenek.
Gönceiket hagyják, s meztelen-fehéren
Szállnak fellegek közt, cicáznak a szélben;
Szól az Angyal: “Tom! csak jól viseld magad,
És meglásd, az Isten fiának fogad.”
Mikor Tom fölébredt, sötét volt körűl;
Hej, munkára! seprő, zsák előkerűl;
Hajnal dere csíphet, Tom füttyel felel;
Dolgon nyüzsgölődő! félni sose kell.

(Kormos István)

Forrás: William Blake versei

A SZIROM

Vidám kicsi Veréb!
Szelid szirom-ágyon
Nyugodalmad légyen.
Nyílként szálltál elébb,
Bölcsőd ringatva véd
Keblem közelében.
Pici kis Vörösbegy!
Szelid szirom-ágyon
Nyugodalmad légyen.
Ne zokogj már többet,
Pihenj, kis Vörösbegy,
Keblem közelében.

(Képes Géza)

Forrás: William Blake versei

BEVEZETÉS

Völgy vadonján jártam én
Fújva könnyü énekem,
S egy kisgyermek szállt felém,
És kacagva szólt nekem:
“Bárányról fújj dalt, dudás!”
Fújtam boldogan neki.
“Újra, nem kell semmi más!”
Fújtam, s hulltak könnyei.
“Dobd el vígszavú dudád,
S dúdold vígan éneked!”
Dúdoltam a dalt tehát,
S ő mosolygott, könnyezett.
“Ülj le, s könyvbe írd, legyen
Mások kincse is dalod!”
S míg eltűnt egy fellegen,
Kezem nádszálért kapott,
Ez lett tollam, parlagi,
S megfestvén a kék vizet,
Víg dalom leírtam én:
Hallja minden kisgyerek.

(Gergely Ágnes)

Forrás: William Blake versei

A MÚZSÁKHOZ

Ha Ida árnyas szirtfokán,
  Vagy napkeleti termeken,
Az elnyugvó nap csarnokán,
  Hol most az ősi dal - pihen;
Ha mennyben jártok, Szépeim?
  Vagy földünk zöldelő ölén,
Vagy a lég kéklő térein,
  Szelek dallamszülő helyén;
Ha tengermélyi sziklaszál
  Vonzott, víz kristály-hűs tere?
Ligetszám sarjadó koráll?
  Költészet Kilenc Hűtlene!
Elhagytátok szerelmetek?
  Megannyi bárd vágyálma volt!
A húrok már csak tengenek.
  Fogytán a dal, a hang koholt.

(Tandori Dezső)

Forrás: William Blake versei

DAL

A tánc be jó, be szép,
  A lágy, a lenge dal,
Csak nézd a lány szemét,
  Ha ajka suttogásba hal.
Kacagva völgy s a domb
  Én úgy szeretem, ha zeng,
Elűzve mind a gond,
  Pásztor-nevetés ha cseng.
Kunyhóban is be jó,
  Sorsunk sötét, vagy habfehér,
A hűs lugas mily ringató,
  A dél gyümölcseinkre tér.
A tölgypad kedves itt,
  Hol tölgyek árnya int,
S a vének kedvelik
  Mulatozásaink.
Mindenkit szeretek én,
  De Kittyt jobb szeretem,
Te vagy e föld kerekén,
  Kitty, a mindenem.

(Görgey Gábor)

Forrás: William Blake versei

DAL

Mosolyomat, selyem
  Ruhám s vágyó dalom
Ellopta szerelem;
  S a puszta Fájdalom
Ad síromra bükkfa-tetőt;
Így végezik hű szeretők.
Arca, akár a menny,
  Ha gyantás rügy fakad.
Ó, mért épp ő ilyen
  Szép, kinek szíve fagy?
Keble szent sír a vágyak
Minden zarándokának.
Ásót, kapát ide
  S egy szemfedőt nekem,
S zúgjon vihar szele,
  Ha kész a sírhelyem:
Ott fekszem én, akár a rög.
A hű szerelem elszökött!

(Somlyó György)

Forrás: William Blake versei

AZ ŐSZHÖZ

Ó, gyümölcsterhes és szőlők levétől
Vérfoltos Ősz, ne menj még, ülj le árnyas
Tetőm alatt; itt jó, ha megpihensz,
S hangold vidám sipomhoz hangod, ó, hadd
Libbenjenek az év leányai!
Virágok és gyümölcs dalát dalold.
“A kis bimbó a napra tárja kelyhét
És szerelem fut remegő erében,
Száz virág ring a reggel homlokán és
Dúsan virul az este fényes arcán,
Mígnem a füstös Nyár dalába fog
S fejére tollas felhő hint virágot.
Gyümölcs-illatban fürdenek a légi
Szellemek, s a szárnyas gyönyör a kertben
Kóborol vagy a fákra ül s dalol.”
Így énekelt, ülvén, az édes Ősz,
Majd megborzongva felkelt és a dombok
Fölött eltűnt, itthagyva drága terhét.

(Somlyó György)

Forrás: William Blake versei

A NYÁRHOZ

Ó, ki virulva kelsz át völgyeinken,
Nyár, zabolázd meg büszke méneid,
Enyhítsd cimpáik lángoló tüzét!
Gyakran veréd fel arany sátrad itt
S aludtál tölgyeink között, s mi néztük
Rózsás tagjaid s virágzó hajad.
Sűrű árnyak alatt hangod gyakorta
Hallott, hogy tüzes kocsiján a dél
Elvágtatott a menny mélyén; pihenj meg
Forrásainknál, s mohos völgyeinkben,
Kristályfolyók partján dobd el selyem
Palástod és vesd magad a habokba:
A völgyek kevély pompádban szeretnek.
Ezüst-lantú bárdjaink híresek,
Ifjaink bátrabbak, mint Dél szülötte,
És lányaink szebbek víg táncaikban:
Van ének itt és bűvösszavú hangszer
S édes visszhang s víz, tiszta, mint az ég,
S a tikkadt főkön babérkoszorú.

(Somlyó György)

Forrás: William Blake versei

A TÉLHEZ

“Ó, Tél! rekeszd el gyémánt ajtaid:
Észak tiéd: ott ástad mélyre odvas,
Sötét lakásod. Ne rázd meg tetőid
S ne zúzd szét oszlopaid vas-kocsiddal.”
Nem hallgat rám s a tátott-száju mélység
Felett elvágtat, acél viharát
Kirántva; már felnézni sem merek,
Mert ő az úr széles világ fölött.
De nézd az őrült szörnyet! csontjain
A bőr feszül s a nyögő szirtre hág:
Csenddé hervaszt mindent, lerongyolódik
Kezén a föld s elfagy a zsenge élet.
Sziklákon trónol, s hasztalan kiáltoz
A tengerész, szegény! kire vihar tör,
Míg elmosolyodik az ég s a bőgő
Szörnyet Hekla-hegyi odvába visszaűzi.

(Somlyó György)

Forrás: William Blake versei

A TAVASZHOZ

Óh harmatosfürtü, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!
A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.
Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.
Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!

(Szabó Lőrinc)

Forrás: William Blake versei

William Blake versei

Online megtekintés

Kindle (MOBI) letöltése

Okostelefonra/tabletre e-book (EPUB) letöltés

PDF megtekintése/letöltése

 

 

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Arany János - CSABA KIRÁLYFI

Első dolgozat

1853

„Csuda, hogy mindeddig nem emlékeztünk erről.”

Ilosvai Péter

Első ének

Szász Detre

Harsog vala egy szó nyugattól keletig,
Etele nagy király hogy már közeledik;
Ádria tengernél utolsó szem őre
Kezdé a kiáltást és adta előre.

Széles birodalma országain átal,
Nyilallék a szózat, emberi hang által:
Minden nyillövésre más vitéz fogadta:
Mint felhő a dörgést tovább tovább adta.

Tudniillik, egész nagy birodalmában
Őrállói voltak, széltiben hosszában,
Akik éjjel nappal egymást rendre váltsák;
Mi esik künn, vagy benn: egyszerre kiáltsák.

Négy lánc vala illyen, mint a rege mondja,
Tisza-Duna síkján volt középső pontja,
Tisza-Duna víznek áldott rónaterén,
Hol ma búsan hallgat kürtjével Jászberény.

Onnan pedig a hír elfut a Rajnához,
Etel ősfolyamhoz, és a Visztulához;
Mint a pók megérzi háló rezzenését:
Érzé minden ország Etele jövését.

Ott, hol napkeletre kanyarúl a Zagyva,
Gyűlt össze az udvar, mind kicsinye, nagyja;
Ott vala a város: Etele királyi
Lakóhelye, könnyed sátor-palotái.

Nem szorúlt e város tetemes falakra,
Nagy nehéz kövekből nem volt összerakva,
Az erőnek szolgált kirepítő fészkűl,
Nem a gyávaságnak biztos menedékűl.

Tündér palotának bizonyára hinnéd,
Melyet egy fúvó szél tovalehel innét,
Oly könnyűden volt az, csak fából, faragva,
Mesteri munkával díszesen kirakva.

Az épületek közt, valamint a méhraj,
Sürög-forog a nép, van mindenfelé zaj:
Gyermekek és vének, asszonyok, leányok,
Idegenek, húnok, szolgák és királyok.

Detre pedig, a szász, űlt a kapufélen,
Ősz haja, mint felhő, lebegett a szélen.
Homlokában hordá ama nyildarabot,
Melyet a Hunbércnél ütközetben kapott.

Bendeguztól kapta, jó ideje annak,
Azóta nevezik: „a halhatatlannak”;
Három ivadékot láta elhullani,
És negyedik öltő immár a mostani.

Ott vigyázza mindég a jövőmenőket,
Vadmacska szemével kisérgeti őket,
Némelyik után a fejét sem billenti,
Másikat szép szóval, nyájasan köszönti.

Mert ha szittya úr jő, Csát, Önögész, Bere,
Avagy Etelének más főfő embere,
Feláll, nem is űl le, míg el nem haladnak,
És utána görnyed a parancsolatnak.

Ám, ha Oresztesz jő, vagy fia (ki végre
Augusztulusz néven űlt császári székre):
Csak vállhegyről nézi a puha rómait,
Fogadja is, nem is, köszönő szavait.

Ellenben, ha gót, vagy alán fejedelmek
A magas kapunál olykor megjelennek:
Odalopott szóval, egy-egy pillantással,
Néha beszélgetnek hosszú hallgatással.

Épen Walamir jött, a gótok királya,
(Másszor volt az! mostan Etele szolgája);
Detre a vitéznek oda nyujtá jobbját,
Nyájasan kérdezték egymás állapotját.

Ama titkos ármányt kezdem énekelni,
Melyet forralának nyugot fejedelmi,
Hogy Etele jármát egy nap összetörnék,
A hatalmas királyt orozva megölnék.

Detre a kezdője, vannak hozzá többen,
Hanem a szász Detre főfő cinkos ebben;
Igaz, hogy Walamir nem volt részes benne,
Távol országból jön gótok fejedelme.

Monda neki a szász: „Bizony könnyű élet,
Fejedelmi ember könnyebben nem élhet,
Ahogy mi, királyok, - mint már én, vagy magad,
Etelének biztos védszárnyai alatt.

„Nincs a mi fejünkön uralkodás gondja,
Koronánk azt csupán díszíti, nem nyomja,
Máskor a szemünket sem mertük behúnni,
Most egyéb dolgunk sincs: enni és alunni.

„Nem félünk hogy a nép ellenünk fellázad,
Csata elveszése nem nekünk gyalázat,
Vagyon országunknak őre, pártfogója,
Minden ellenségtől aki hogy megója.

„És az ütközetben, ha vesztünk, ha nyerünk,
Marad Etelénél egy darab kenyerünk,
Csekély a szolgálat, a tartás királyi,
Korán sem élnek úgy Etele szolgái.”

Erre jó Walamir felsohajta elébb,
Szaggatott sohajjal, mint ki hűs vízbe lép,
Hátra-hátra nézett s így felele aztán,
Szemében a könnyet ujjal megfakasztván:

„Ó öreg barátom, mind az isten dolga!
Ki még tennap úr volt, ma már lehet szolga;
Bizony a kerék is mutatja példával:
Egyszer fel, másszor le, forog a talpával.

„Mi tagadás benne: fáj nekem, ha látom
Ülni a kapuban régi jó barátom’
Edekót, vagy téged, vagy más öreg embert,
Akit a nagy Etel házőrzeni rendelt.

„Mi tagadás benne: fáj nekem, virágát -
Nézni országomnak szép fiatalságát,
Mikor, Etelével a had előtt járván,
Hallgatnak szegények, mint az ölő-bárány.

„De ki tehet róla - ki merészel tenni!
Nem mondom, hogy tenni, csak egy szót emelni;
Nem mondom hogy szólni, csupán gondolkodni,
Éjjel a sötétben, álmokat álmodni.

„Ime! neki hódol mind nyugat és kelet,
Urrá tette isten széles világ felett,
És valahányszor csak a lábát kihúzza,
Győzedelmes utját hirnév koszorúzza.

„Most is diadallal tére visszafelé:
Várasok omlanak büszke lába elé,
Mint a fű hogy omlik a kaszás elébe,
Mint gabonaföldön hever a sok kéve.

„Mert soha nem enged, ha mi feltett célja:
Bizonyság közelebb hires Akviléja,
Melyet egyhuzamban három évig űltünk,
Három álló évig hiába kerűltünk.

„Tiz százezeren ott a hunok valának;
Tizből négy jutott már éhségnek, halálnak;
Tábori tüzekként, a mezőben széllyel
Nagy halottas máglyák égtek minden éjjel.

„Etele pedig járt kívül a sáncokon,
Népei romlása esvén neki zokon,
Sem a nyögő panaszt és jajszót hallani -
Sem a szándokától nem birt elállani.

„De midőn a várost egy napon kerűlte,
(Jósok, fejedelmek: mi valánk körűlte),
Ím csudát az isten, bizonyos jelt adott,
Mire a nagy Etel újjal így mutatott:

»Nézzétek, bajtársim, ottan ama gólyát,
Isten akaratja biztos jeladóját:
Érzi, hogy elpusztul Akviléja tornya,
Fiait egyenként a nádasba hordja.

»No azért; e dolgot vévén eszetekben,
Legyetek serények holnap ütközetben:
Mert eljött az idő, és megért az átok:
Porba száll a város, bizony meglássátok.«

„Korán holnap tehát rendelé a serget,
Tízszázezer lótól ugyanannyi nyerget:
Fal köré hányatta iszonyú halmazzal
S meggyújtván - a követ megolvasztá azzal.

„Eltiprá a bástyát, valamint a sarat,
Élő ember ottan, s kő kövön nem maradt;
Odalőn a város, gazdag Akviléja:
Így teljesűl mindég Etele nagy célja.

„Hamar azon földet, mint tűz elfutotta,
Ravenna kapuit lábbal megtapodta,
Hatalma jeléül csak átmene falán;
Ellenben haragját megérezte Milán.

„Haragját Milánó, kegyelmét Kremóna,
Mántua, Pádova és a büszke Róma:
Jól könyörge a pap, a főpap Oroszlán,
Róma fejedelmit őmagával hozván:

»Te, ki mindeneket, úgy monda, legyőzhetsz,
Hírre, hatalomra, kincsre megelőzhetsz,
Múld felyűl ebben is: győzd le tenmagadat!
Szűntesd meg irántunk való haragodat.«

„Monda, és Etele szemét égre veté,
Csodálatos alak onnan fenyegeté:
Egy ősz, papi ember, tisztelendő arccal,
Csikorgatta fogát, éles kivont karddal.

„Melynek is láttára királyi Etele,
Mint valamely gímvad, úgy visszarettene;
Mint az, aki csupán élet és egészség,
Megdöbben ha érzi a halál intését.

„Nyomban megfordítá fékét jó lovának,
Megadá kegyelmét Róma városának;
Onnan külde engem, hogy a hírt meghozzam;
Magam sem tudom, hol késik ilyen hosszan. -”

Igy beszélt Walamir, gótok fejedelme,
Nem tudá, honnét van ura késedelme:
Hogy szerelmi lángja gyúladott szivében,
Kézfogóját lakja tenger szigetében.

Öt éve kerűli szerelem játékát,
Özvegyi bús szive mert gyászolja Ríkát,
Aki örömére Csaba fiát szűlte,
Kiről a nagy isten jós igéit küldte.

Mert az vala egykor neki jövendölve:
Birodalma elvész a semmibe dölve,
Széthull a nagy ország, elzüllik a szittya:
Hanem Csaba végre mind visszaállítja.

És ezért, hogy szive Csaba felé vonta,
Minden fiai közt, születése olta!
És azért, hogy Ríkát, a szélső határig,
Minden hölgyei közt, szerette halálig!

Ott pihen, ott pihen zúgó cser tövében,
Regés Székelyföldön, Ríka erdejében,
Kőszirtja fölébe hives árnyék hajolt,
Csendes álmaihoz danát mormog az Olt.

Magas hegytetőről, Rika vize mellé,
Onták le a bércet, hogy a sírt jelölné,
S hol megállt a nagy kő, oda szállt a völgybe,
Most is ottan nyugszik Etele szép hölgye.

A király pediglen gyászolta halálát.
Nagyszámú nejei kedvét nem találták:
Sem az ifju Észka tündéri szépsége,
Sem a Krimhild asszony ezer mestersége.

De most, visszajövet, Ádria szigetjén
Szemeit a bájos Mikoltára vetvén,
Özvegy üres szíve megeléglé gyászát:
Nem-várt mennyegzővel lepi meg a házát. -

Ravaszúl azonban ílyes feleletre
Nyitá vékony ajkát fejedelmi Detre:
„Sohse’ tudj’ az ember, mit mondjon, ne mondjon.
Mert, ami azt nézi, bajos az, lám-mondom.

„Öreg cseléd vagyok, nem mostani gyermek,
Nagyapja lehetnék a mai embernek,
Sok esett énrajtam, sok mindent megértem,
Tán az isten azt már nem engedi érnem.

„De te tovább élhetsz, mert idő szerint is
Úgy kívánja már a természeti rend is;
Félek hogy megéred, szomorú példában:
Nem mindíg jó űlni nagy fa árnyékában.

„Jó, ha szép idő van, tiszta, engedelmes;
Záporban, viharban sokszor veszedelmes,
Hamidőn a szél fú, rohan, bömböl, csapkod,
Megnyilik a felhő, dörög, hull és csattog.

„Ótalom nekünk most Etele nagy széke,
Az ő háborúi legbiztosabb béke,
Mint kemény vas abroncs, egyedüli karja
Roppant birodalmát szépen összetartja.

„Jaj! de ha ez abroncs egykor széllyelpattan...
Mert nem lehetetlen, - bár megfoghatatlan,
Mert ki egy világgal kénye szerint játszik,
Az nem földi pornak - az istennek látszik.

„Ámde őt is anyja szerelemmel hordván
Szűlte Bendeguznak, Etel vize partján;
Halandói sorsban enyészet kiséri,
Ott, ahol és akkor, amikor - eléri.

„Úgy lehet, az idő nincs is olyan messze,
Ámbár isten dolga, hogy meddig eressze,
Az emberi elme gyakran botlik, téved...
De különös az a római történet.

„Mert csudálatosan a hármas szám betelt:
Három ízben láttuk megréműlni Etelt:
Egyszer, midőn a szűz, Lekh folyama partján,
Vissza Etel! zúgá, jobb kezét feltartván.

„Másodszor, midőn a Katalón mezeje
Annyi tenger hadnak lőn temető helye.
Tíz király hatalma, tíz nagy ország népe
Jött Aétiusszal a hunok elébe.

„Akkor is Etelhez egy papot vivének,
Mondá a földnépe isten emberének,
Egyedűl lakott az rengeteg vad pusztán,
Éhezett, szigorlott, mindig imádkozván.

„Kinek a szavára Etel úgy megrezzent,
Mint az, kit üres hang álomból felrezzent,
Mint a büszke tölgy, bár tudni hogy le nem dűl,
Egy fejszecsapástól gyökeréig rendűl.

»Ostora istennek! a jövevény szóla,
Kit bűnér’ bocsát az földi halandóra,
És adá kezedbe az üldözés kardját:
Tőlem e csatáról kérded akaratját?

»Még nem jött el a nap, hanem el fog jőni,
Melyen birodalmad semmibe fog dőlni,
Üldözés szablyája kiesik kezedből,
Más ember veszi fel, - ne vesd ki eszédből.«

„Így beszélt a jámbor; de meg az áldozat
És meg a nézők is jövendöltek roszat;
S ütközetre híván, nap lehanyatláskor,
Siketebben szólt a nagy tülök, mint másszor.

„Sok ember esett el aznap a két részen:
Négyszázezer bajnok, ha nem is egészen;
A fok, mely alig birt voln’ el egy hajszálat,
Szekeret elsodró vérözönné áradt.

„Akkor lőn, hogy Etel, kardját összemérve,
Ráismert ama nagy római vezérre,
Kivel Bendegúznál, apja sátorában,
Nőtt és nevekedett fiatal korában.

„Aétiusz volt az, gyermekkori társa,
Én kapattam őket fegyverforgatásra,
Midőn még a vérem gyorsabban szökellett
S hej! bizony a kard se támaszkodni kellett.

„Mondom tehát, a harc késő éjig tarta,
Egyik fél se győzött, isten úgy akarta;
És a csatamező senkié maradott,
Mint egy préda, melyen két vad összecsapott.

„S Etele, virasztván az egész sereggel,
Táborát övedzé kaszás szekerekkel;
Máglyáját a hunok búsan összerakták,
Tetejében állva, várta a viradtát.

„Nagy halom nyeregből a máglyát rakatta,
Hogy veszély percében gyujtnák fel alatta,
Hanem az ellenség tovaszállott éjjel;
Ő meg így kiálta, büszkén emelt fejjel:

»Csillagok lehullnak, hegyek kimozdulnak,
Megrázkódik a föld, mindenek elmulnak;
Én vagyok Atila, én vagyok imhol a
Világnak pőrölye, istennek ostora!«

„Amint hogy azóta viseli e nevet,
Útja e világban egy diadalmenet, -
Hanem a szerencse isten dolga, mondom,
Földi féreg ember, jobb, semmit se mondjon.

„Mert sohasem tudja, mi követi holnap,
Egy rövid sohajtás élte halandónak,
Verje bár valaki az eget fejével,
Sohase feledje, hogy a földön lépdel.”

Így végezte a szász óvatos beszédét,
S döfölé a porba hosszu kardja végét,
Sokáig a földre néztek mind a ketten;
Monda végre amaz, egykissé rekedten:

„Jól beszélsz, öreg, bár, vigyázván szavadra
Fátyolkép teríted azt a gondolatra,
Kíméled is a szót, bő beszéddel élvén,
Ismeretes dolgot hosszan elmesélvén.

„Tudom én, hogy itt sok különféle nemzet
Egy szívvel-lélekkel várja ama percet;
Mert melyik állatnak kedves az ő járma?
S nem visszanyomúl-e a lenyomott párna?

„Azt remélik, hogy majd fiai Etelnek
Rút visszavonásban háborúra kelnek;
Mint bizonyos azon fának elfajzása,
Melynek egy gyökérről ezer a hajtása.

„S jóllehet ő mindnél többre teszi Csabát,
És talán a húnok, tisztelvén a szavát,
Örömest választják helyébe királyul:
Sok minden jöhet még közbe akadályúl.

„Mert a susogó hír azt gyanítja már is,
Nagy akadály lehet ebben Aladár is,
Mivelhogy titokban gyűlöli testvérét,
A kegyenc Csabának szomjúhozza vérét.

„És ez onnan volna, mert talán Krimhilde,
Egy fiát, Aladárt, közjóra nevelte,
Rokoni, vérei, nemzete javára,
Kiket napnyugaton nyom Etele járma.”

Felelt erre a szász: „Most hallom ezeket!
Nem jó, ha az ember olyasmit feszeget,
Aminek későbben urát adni nehéz,
Mert bizony feje is könnyen utána vész.

„Hátha már most, teszem, valaki feladna?
S olyan ember kettőnk közül is akadna?
Mert kötelessége hű alattvalónak
Bármit is utána tenni a közjónak.”

Walamir ijedten lépett visszafelé,
Tenyerét paizsúl tartá maga elé,
Változott a színe, remegett az ajka,
Heves indulatban ily szó tört ki rajta:

„Áruló! ármányos! aki vén létedre
Madárfogó lépet kensz hamis nyelvedre;
Szép szóval az embert, mint egy bölcs, oktatod;
Tigrisként rohansz rá, midőn megkaphatod.

„Tán nem tudom én, hogy mint a pók a zugban,
Régen szőttök-fontok homályos titokban,
Krimhild asszony, és te, s a többiek itten,
Ármányos lelketek tudja, hogy mit? mit nem?

„Mert, ha súgni-búgni olykor összeűltök,
Mingyárt veszem észre, hogy engem kerűltök,
Mint folyam a sziklát; melyre föl se’ mászhat,
Kemény gyökerének alája sem áshat.

„Mert a hit nem szellő: bizony meg is állom,
Hűséggel, tanáccsal uramat szolgálom,
Vérrel és fegyverrel, amikép fogadtam,
Midőn, eskü gyanánt, jobb kezemet adtam.

„Mert megölhetett von’: egy ujjal se bánta,
Kisdedeim anyját kegyesen megszánta,
Rám bízta bizalmát, vagyonnal tetőzött:
Remélhet-e ennyit máshol a legyőzött?”

Szóla s menni akart; de, kezét megfogva,
Felelt neki a szász, gúnnyal mosolyogva:
„Bizony, képes volnál, a nagy hűség miatt,
Gyanúba keverni legjobb barátidat.

„Ne cselekedd azt, hé ne adj el bennünket,
Jobb helyre temessed mai beszédünket:
Majd kikél az egyszer, majd fel is nő, tettre:
Mert nem élt hiába ily sokáig Detre. -”

Azzal egyik jobbra, másik mene balra,
Gót Walamir indult a király-udvarra;
Detre is elúnt már űlni kapufelen:
Másuvá gondolta a szász fejedelem.

Második ének

Krimhilde

Fordula hát egyet vas-homloku Detre,
Neki lévén az nap gondja őrizetre,
Megszemlélte kivűl a jeles őrhadat,
Mely ott táboroza színes sátrak alatt.

És ha veszen észre csak egy szálnyi hibát,
Megdorgálja, bizony, bárki apja-fiát,
Legyen tiszt, közember, idegen, vagy szittya:
Kemény feddő szóval a porig leszidja.

Onnan pedig indúl a kapun befelé;
Melynek két bálványa egymást úgy ölelé;
Mint ha két hegyi bük lombos tetejével,
Össze lenne fonva bokrétás fejével.

Önegész udvarán vitte végig útja,
Hol e fő személynek márvány fürdő-kútja,
Díszes faragványú sátorai állnak;
Nincs különb lakhelye csupán a királynak.

Mert a főfő kunok udvarai görbe
Rácsozattal veszik a királyét körbe,
S ettől amazokat tér-mező választja,
Melyen kettő ággal foly körül a Zagyva.

Túl pedig e rónán, Zagyva szigetében,
A királyi palánk emelkedik szépen,
Sűrü tornyozattal, recésen faragva,
Ezerféle színű fából összerakva.

Itt legel a ménes, a szép anya-kancák,
Remekbe azokat szűlte egy-egy ország;
Partra jön a csikó, látja magát vízben;
Megriadva fut, fut: - s így tesz gyakor ízben.

Kétfelől az úton, kétfelől a hidon,
Sátrak lengedeznek puha zöld pázsiton,
Messzünnét sereglő követek számára,
Kik ott ácsorognak, Etelére várva.

De a kapu előtt, mely a várba viszen,
Síma gyepes földön, túl a folyó vizen,
Csaba és Aladár, királyi leventék,
Fegyverforgatásban erejök’ nevelték.

Számos ifjú van ott, idegen és szittya,
Egy korosabb őket vezérli, tanítja,
Vitéz Odoaker, fia Edekónak,
Lehetne röviden nevezni Odónak.

Nyilazás, lovaglás, kopja, dárdavetés,
Van ezer mulatság, hősi vetélkedés;
Erejét az ifju nem szokta sajnálni:
Buja fű még jobban nő, ha megkaszálni.

S támada nevetség az Oresztesz fián,
Időnap előtti kövér hasa mián,
Melyért Odoáker fogta koplalóra,
Amíg hogy fel nem bír pattanni a lóra.

Most ugyan felmászott, valami nehezen,
Volt is tréfa elég, volt is kacaj ezen;
Bokros lova lábát megcsapkodta Odó,
És monda kajánul: hadd lám, milyen futó!

Farkához rugott az, szűk volt neki a rét,
A lovag elhányta ostorát, fegyverét,
Kantár helyett öllel fogódzott nyakába,
Potrohát szegénynek gyötri gombos kápa.

Aztán ríni kezde, vastag férfi hangon,
Keresé a kengyelt lábbal a cafrangon,
Vérzi a ló hasát lógó sarkantyúja,
Melybe anélkül is hét ördög van bújva.

Mígnem egyszer a ló, Zagyva folyam mellett,
Lerázta nyakából az unalmas terhet;
Legördült a vízbe (nagyobb volt a sárja):
Így lovaglott Róma leendő császárja.

Mindnyájan nevették; hanem a bölcs Detre
Szerzőjét e csínynak komolyan megfeddte;
Azután gyönyörrel a többi játékot:
Csaba, Odó harcát soká nézte még ott.

Aladár azonban állt egymaga félre,
Míg Odót izzasztá ifiabb testvére;
Odamene a szász, megfogá a kezét,
S mutatóujját így kisérte a beszéd:

„Én lehettem ollyan, gyermek-ember lévén,
Apáid honában, kincses Rajna szélén,
Hol anyád ősének állt királyi széke,
Fiatal koromban ott valék, vendége.

„Akkor voltam ollyan, mint jelenleg Csaba:
Kardom egy ifjú csert könnyen kettészaba; -
De azóta sok víz folyt le már előttem:
Fölfelé is, meg haj! lefelé is nőttem.”

Aladár a kezét halkan visszavonta,
Detre beszédére ő semmit se monda,
Távolabb huzódott négy vagy öt lépéssel,
S nézte a játékot, mint előbb kevéssel.

Csaba pedig aztán lováról leszálla,
S odavezeté azt, ahol Detre álla;
Bal karját keresztül vette a ló nyakán,
Szép sörénye alatt kézzel lapogatván.

Egyszersmind a jobbot nyujtotta Detrének;
Az öreg, az ifjú összenevetének!
Pej lován, Odó is hamar előterme,
Tette magát szörnyen, mintha neheztelne.

„Ezt ugyan - kiálta - fejemre tanítám!
Mert, ha nem vigyázok, a földre terít ám;
Illik az, így bánni köszönet dijába?
No csak, jótétedért ne várj jót, hiába!”

Így kötődött az, hogy nevessenek rajta,
Hanem Csaba egyet jó nagyot sohajta:
„Könnyű nekem - ugymond - itthon vitézkedni,
Fecske paripámon a szelet kergetni.

„Esztendeje múlt el, nem is egy, de három,
Mióta Etelét, az atyámat, várom,
Hogy csatába vígyen, amikép igérte;
Visszajön, azt mondá, nyolc vagy kilenc hétre.

„S ím! negyedszer nyilt ki a szép új esztendő,
Négyszer jött a gólya elébb haza, mint ő;
Ki tudja, mikor fog ismét hadba kelni!
Mert méltán pihen az, aki megérdemli.”

„Sohse búsulj, szolgám!” monda neki Detre
„Nem fog atyád űlni puha kerevetre!
Visszafordul ismét, Honória végett,
Hogy kivíja karddal a szép feleséget.

„Mert a testvérhúga római császárnak
Gyűrüjét küldötte Etele királynak;
Gyűrüjét, szerelmét, szíve gerjedelmét,
Férjeűl ohajtván hunok fejedelmét.

„Aztán meg is kérte a lányt feleségűl,
(Csaba ezt nem hallá arcpirulás nélkűl),
S egybe pedig kérte a nagy ország felét:
Megilleti ennyi hozomány Etelét.

„Nem adá a császár; tudom megsiratja,
Lesz a gyászruhának kelete, divatja,
Sok szűz marad otthon ez egy mátka végett, -
Akkor, a násznéppel, elvisz atyád téged.

„Akkor válik el, hogy Csaba már nem gyermek,
Sőt beillik harcon embernyi embernek:
Apja pedig aztán az első leánnyal,
Megajándékozza gyönge Delilánnal.”

Alig ejté az ki szép Delilán nevet:
Paripára pattan Csaba, mint egy evet;
Lova lódul könnyen, sarkalá, hogy menjen:
Az öreg embertől szégyenlette szörnyen.

Ha valaki már most nem is tudja talán,
Megmondom ki volt a szűzi szép Delilán:
Nagy király leánya, káspi tengeren túl,
Honnan reggelente a nap utnak indúl.

Ott lakott egy néptörzs, a neve korozmán,
(Körülbelől annyi, mint török vagy ozmán),
A király e népnek volt hatalmas kánja:
A leány e kánnak szerelmes leánya.

Onnan hozta egykor Etele Csabának,
Megszerette a lányt kedves kis fiának,
Ríka sátorában szépen fölnevelte,
Ríka után gondját viseli Krimhilde.

S az összekelésből már nem múlna semmi;
De Csabának, harcon, próbát kell még tenni;
Akkor ölelheti gyenge testét lánynak:
Ez volt a szokása szittyai pogánynak.

Detre pedig, a szász, ment, fel az udvarba,
Krimhild asszonysághoz, a derék sátorba,
Szép ruhás leventék őrzik a nagy sátort,
Visszarántják egymást, úgy adnak sikátort.

Nem silány hajlék ez, minden ember tudja,
Szellős tág folyosó környöskörül futja,
Síma gyallott fáit messze földről hozták,
Tornyait és kúpját meg is aranyozták.

Nagy terembe lépni, mely derűlt, világos,
Tizenkét sorjával benne karcsu ágas
Felfelé kigyódzik, mint valamely inda,
Kivirágzik feljül a hosszu gerenda.

Merevűl a pallót fedi puha szőnyeg,
Tenyérnyi parasztja sincsen ott a földnek,
Sajnálná az ember megtaposni lábbal,
Ráborulna inkább fényes homlokával.

Tiszta mint a pohár, minden szöge-zugja;
Fala, hogy fából van, szépen elhazudja,
A barna diófa habzik, mint a márvány,
Közte kecskerágó van elhintve sárgán.

A szőke juharnak, piros tiszafának,
Gyenge fonadéki összesímulának,
Vizben a nehéz tölgy feketére ázott,
Belőle a mester nagy gonddal cifrázott.[1]

 

.......................................
.......................................
.......................................
........................................

„Mert a vad nem sejti, amely tőr megejti,
„Farka elvágását kígyó sem felejti;
Férjednek is ára meglett nem sokára,
Jó testvéreidet híttad lakomára.

„S alájöve Gunter csak nehány ezerrel,
Mind a három király Gernot és Gizelher,
Alá a vad Hágen, így ohajtád régen,
Megörűlt a szíved ennyi szép vendégen.

„Könnyű összeveszni, galibát szerezni,
Lappangó parázsból nagy tüzet élesztni;
Bor a szót kihozta, szó a kardot húzta,
Sok vitéz embernek halálát okozta.

„Ott esének el mind egy erős felházban
Kunok fegyverétől lovagok tíz százan,
S kilencezer szolga, széllyel mindenfelé:
Egy se ment ezekből Rajna vize mellé.

„Kettő vala már csak: Gunter, a tesvéred
És a szörnyü Hágen, ki megölte férjed;
Foglyúl adta isten őket a kezedbe:
Senkire se bíztad, jut-e még eszedbe?

„Lefejezéd őket hosszu véres karddal,
Hurcolád a két főt gyenge női karral;
Fehér könyökidről... hanem elég, elég! -
Az a kard, az a kéz vajjon megvan-e még?

„Mert avval a kézzel könnyű lesz ölelned,
A királyt, ha majdan nyugszol teste mellett;
Ölelned.... elölnöd... mit mondok? - Valóban
Kevés a különbség ebben a két szóban!”

Felelt a királyné: „Mi módon tehetném?
Ily nagy gonoszságra hogyan vetemedném?”
Felelt vissza Detre: „Minden fejedelmek
Mint egy kőfal, állnak a te fiad mellett.

„Ardarik, a tüzes gepida, vezér lesz,
Walamir, a jámbor, én tudom, hogy érez,
Most a hívet játsza, de ha kell a résen,
Én tudom, első lesz a kenyértörésen.

„A többi? a többi - felelek azokról -
Ámbár még kevesen tudnak e dologról,
Mert, noha legtöbben megvan az indúlat,
Nem áll benne a szó, - mint a rosta, hullat.”

A hatodik énekből

Földnek adván így a nagy király tetemét,
Tartanak egyszersmind halottak ünnepét,
Mellyet keveházán ősi módra ülnek,
Minden esztendőben egyszer összegyülnek.

Csatamondó Hábor a nagy kőre álla,
Szózatos ajkához isten lelke szálla,
Lebegő ujjakkal megérinti kobzát,
És átfutja szemmel a nép széle-hosszát.

Emlékezik ama legelső tusára,
Keve jó vezérre, Béla, Kadosára;
Kik alatt a hún nép, villogtatva kardját,
Legelőször látta Duna-Tisza partját.

Dunán túllevő rész még Rómának hódolt,
Egy Makrinusz nevű benne helytartó volt,
Sok özön serege, sok gyülevész népe,
Készen várta a hunt, nem jöve elébe.

De borongós éjen bátor Keve átkél
Mind egész hadával Szent Gellért hegyénél,
S megüti Makrínuszt, Tárnok vize táján,
Hamzsabég az a hely most a köznép száján.

Ott esett el Keve, Kadosa és Béla,
Győzött a hun elébb, aztán elaléla;
Most is látni Bata és Hamzsabég között
A sok dombot, hová e had temetközött.

De Makrin is ottan maradni nem mere,
Sebes futamással Lajtán átalkele,
A hunok ellenben, mihelyest üdültek,
Sebes száguldással utána repültek.

És nem messze Bécstől, hol a Húnbérc vagyon,
Megvevék a kölcsönt a római hadon,
Elesett Makrinusz; szász Detre, a társa,
Viseli a nyilat, köz álmélkodásra.

Mondom, ezt a dolgot Hábor emlegeté,
Bendegúzt, az Etel atyját, sem feledé;
S állván sírja felett a három vezérnek,
Szózatos ajkáról zeng az ősi ének:

Hábor éneke

Mért vijjog a saskeselyű,
Mért szállong a turul s ölyű.[2]
stb.

Így énekle Hábor, estvéli homályban,
Nem érték egészen, de érzék mindnyájan:
Szivöket elnyomta tompán sajgó érzet,
Mire nincs egyéb szó: enyészet, - enyészet.

„A kézirat címlapján fel van írva szép betűkkel:
Csaba
s későbbi írással szomorkás rímnek odavetve:
Marad végkép a’ba.”

(Arany László feljegyzése.)

Előhang

Néztem a sötétbe, sötét éjszakába,
Régi elhúnyt idők homályos titkába;
S amint belenéztem, hosszasan, merevűl:
A ködök országa im megelevenűl
És előttem járnak a hajdani képek,
Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek:
Szög húnfiak, amint súgár lovaikon
Íjat pödörintve futtatnak a sikon;
Vagy kanca tejétől, bornak ha megerjed,
Vídám lakomájok szilaj tüze gerjed,
Felhangzik az ének, a szív ere pezsdül,
S előterem a mult, bústól, örömestül.
Vagy vadra csatázva, s népekre vadászva,
Zendül az öreg kürt zúgó riadása,
A harcbika bömböl, az óriás tülök,

Nyerítnek a lovak hegyezve kis fülök’ -
S elvágtat a falka, szélnél sebesebben,
Utána fehér köd, a föld pora, lebben. -
Ott láttam a hősök ifjabb ivadékát,
S feltünni borongó Etele árnyékát,
Nagy messze vetődni a hún temetőre,
Hogy már deli napjok hajlott lemenőre;
Ott barna Csabát, a szőkébb Aladárral,
Etel nagy örökjét kísérteni vállal, -
Míg harc riad, imé! Kelem átkos földén,
Holdfogyton is áll még, mely támada töltén -
S a nemzeti vészből egy marad fen: Csaba,
Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga.

Merjem-é futtani gyönge fáradt tollam?
Lesz-e erőm írni, ahogy elgondoltam?
Az élet hegyének már tetején állok:
Emelkedtem eddig, ezután csak szállok.
Belátom az ösvényt, melyen ide jöttem,
Derült is, borult is a lejtő mögöttem:
De ami elül van, azt borítja felleg:
Ki tudja veszélyit a lemenetelnek!
Ki tudja, ha lábam mélységre botolván,
Nem jutok-e aljra mielőtt gondolnám,
S nem lesz-e világi pályám köre csonka:
Bevégzetlen élet! bevégzetlen munka!...
Kétséges az útad: ha fogsz lenni, célnál?
Szegény ember, addig hogy el ne alélnál?
Mi emel? mi tart fön? mi sugall? mi biztat?...
Kebelem egy hangja. Követem is aztat.
Egy hang, mely csilingel az égi madárban,
Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;
Mely a pók fonalát százszor megfonatja,
Noha füstbe százszor menjen áldozatja;
S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad:
„Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!”

(1855)

 

 

Arany János összes költeményei

---

[1] Itt megszakad a kézirat; de ugyanez ének további folytatásából még a következő tíz versszak maradt fenn. (Arany László jegyzete.)

[2] (Lásd Arany: Keveháza című elbeszélő költeményét.)